vissza a főoldalra

 2010.06.11. 

Minden embernek majd a végső bírói szék előtt kell megállnia

A múlt feltárása és megismerése, majd megítélése a református egyházban nem merülhet ki néhány szenzációs eset leleplezésével, listák állításával, féligazságok megszellőztetésével, sejtetéssel, hiszen itt emberi sorsokról és emberi méltóságról van szó. Természetesen ennek ellenkezője sem járható út: nem mondhatjuk azt, hogy ez a kérdés ma már senkit nem érdekel. Ez egyszerűen azok arculcsapását jelentené, akik ténylegesen áldozatai voltak a rendszernek – mondta Fazakas Sándor, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektora abból az apropóból, hogy a Zsinat legutóbbi ülésén döntött a múltfeltárás rendjéről.

 A 2009. májusi zsinati ülésen határoztak arról, hogy egy Tényfeltáró Történész Bizottságot hoz létre. Mit takar ez a név, és mi lesz a testület feladata?

 Ez a határozat a Zsinat korábbi döntésével van összefüggésben. Mint tudjuk, a Zsinat még 2009 márciusában döntött egyházunk 1948-1990 közötti korszakának feltárásáról, azzal a céllal, hogy megismerjük az 1989 előtti elnyomó rendszer működését. Azért hogy józanul, tárgyilagosan kerüljenek megállapításra az egyházi személyek állambiztonsági munkában való érintettségének különböző szintjei, és hogy a múlttal való megbékélés gyakorlatának megélése által egyházunk erkölcsi élete megújuljon. Minderre azért is van szükség, hogy egyházunk hitelesen végezhesse szolgálatát a 21. században. Így szól a zsinati határozat és indoklás. Nos, ennek a feladatnak teljesítése érdekében határozott a Zsinat a Tényfeltáró Történész Bizottság felállításáról. E bizottság elsődleges feladata, hogy elsősorban tudományos módszerrel és igényességgel vizsgálja a korszak elnyomó szervezeteinek az egyházakkal kapcsolatos működését. A kutatói munka nyomán ki kell mutatni, milyen eszközöket használt az elnyomó politikai rendszer az egyház életének megfélemlítésére, figyelemmel kísérésére, korlátozására vagy megszorítására, és hogy ehhez milyen szövetségeseket talált egyházon belül és kívül egyaránt.

 Az előterjesztést a Zsinat Elnöksége és ön, mint a Teológiai és Tanulmányi Bizottság elnöke tette meg. Milyen szerepe van ebben a folyamatban az ön által vezetett bizottságnak?

 A tényszerűség kedvéért meg kell állapítani, hogy valamennyi zsinati döntést bizottsági munka, és gondos körültekintés előz meg – a múltfeltárással kapcsolatosan a Teológiai és Tanulmányi, valamint a Jogi Bizottság kapta a megbízást az előző zsinati üléstől a döntések előkészítésére. A Teológiai Bizottságnak az a feladata, hogy ebben a folyamatban valóban „teológiai őrálló” legyen: a múlt feltárása és megismerése, majd megítélése az egyházban ugyanis nem merülhet ki néhány szenzációs eset leleplezésével, listák állításával, féligazságok megszellőztetésével, sejtetéssel – hiszen itt emberi sorsokról és emberi méltóságról van szó. Természetesen ennek ellenkezője sem járható út: nem mondhatjuk azt, hogy ez a kérdés ma már senkit nem érdekel – ez egyszerűen azoknak arcul csapását jelentené, akik ténylegesen áldozatai voltak a rendszernek. De még mielőtt következtetéseket vonnánk le, újra kell gondolni néhány bibliai és teológiai kérdést: mit jelent például az emberi bűn szociális kontextusban, egy elnyomó rendszer összefüggésében, az egyház és a társadalom kapcsolatrendszerében? Vagy mit jelent a kiengesztelődés és megbékélés bibliai tanítása éppen a múltra, de a jelen igazságtalanságaira való tekintettel is? Hogyan lehet megélni gyülekezeteinkben a „megbékélt közösség” valóságát? Nos, ennek a lelki felkészülésnek teret kell adni – e nélkül valóban csak boszorkányüldözés minden múltfeltárás. Ezért javasolja a Teológiai Bizottság, hogy egyházunk tanulmányi és tudományos munkájában, de lelki életében is kerüljön sor e kérdések tisztására, keressük közösségi életünknek azokat a formáit (bibliaórák, istentiszteletek, liturgia tekintetében is), amelyek segítik ezt a folyamatot – és valóban felkészítenek arra, hogy szembesüljünk a múlttal, de ne csak az ítélkezés szintjén. Én személy szerint csak ebben az összefüggésben tudom elképzelni a történészi kutatómunkát, majd az eredmények közzétételét is. Ebben lehet minőségileg más egyházunk múltfeltáró munkája, szemben a társadalomban és a médiában időnként tapasztalható, kampányszerű leleplező akciókkal.

 A Tényfeltáró Történész Bizottság tagjaira nézve személyi javaslatok is elhangzottak. Kik lehetnek és mi alapján e kutatócsoport tagjai?

 Mint említettem, a múlt megismerésének egyik fontos eleme a korszak szakszerű feltárása, tudományos igényű elemzése, a még fellehető dokumentumok alapján. A történelmi igazság objektív, források alapján rekonstruálható oldalát kell itt feltárni, leírni, az összefüggéseket kimutatni. Sőt, a fellelhető iratokat rendszerezni és a későbbi kutatás számára hozzáférhetővé kell tenni. Ez megfelelő szakmai felkészültséget és tapasztalatot feltételez. A bizottságnak tehát csak olyanok lehetnek tagjai, akik történészként vagy levéltárosként rálátással bírnak egy ilyen feltáró munkára – ugyanakkor ők maguk is hitelt érdemlően bizonyítják, hogy nem voltak érintettek az államhatalom egyházat elnyomó intézkedéseiben, továbbá titoktartási fogadalmat tesznek.

 A Zsinat ezenkívül javasolja egy múltfeltárással foglalkozó intézet felállítását, de az is elhangzott, hogy a Tényfeltáró Történész Bizottság csupán összefogja és koordinálja a munkát. Kik fogják a tényleges kutatást végezni? Mi alapján választják ki őket?

 Valóban, a Tényfeltáró Bizottság szakmai tanácsadó testületként működik az előterjesztés és a zsinati határozat értelmében. A tényleges kutatómunkát az ezzel a feladattal megbízott szakember végezheti, főállásban. Az intézet felállítását pedig két ok is indokolja: mint köztudott, a Zsinat elnöksége levélben kereste meg az illetékes levéltárakat, hogy adják át az egyháznak az egyházra vonatkozó és még fellelhető anyagot. Ezt a kérést nem teljesítették, de a levéltárak biztosítják a kutatás és anyaggyűjtés feltételeit az egyház által kijelölt kutató/kutatók számára. És hogy ennek a munkának valóban gazdája is legyen, szükséges egy kutatóintézet létrehozása, egy tudományművelő intézet mellett vagy keretében – továbbá, biztosítani kell az ilyen kutatómunkának a szakmai függetlenségét és szabadságát. Ezért szükséges az intézet felállítása.

 Mennyi időt vehet igénybe a munka, és mi történik a feldolgozott anyagokkal? A kutatás eredményei bárki számára hozzáférhetőek lesznek?

 Találgatásokba nem szeretnék bocsátkozni – a tapasztalat viszont azt mutatja, hogy egy ilyen projekt több évet vehet igénybe. Mint említettem az anyag összegyűjtése, rendszerezése azt a célt is szolgálja, hogy a későbbiekben kutatható legyen. Sőt, a megfelelő törvényi keretek között ezt kutathatóvá is kell tenni. A szomszédos kelet-közép-európai népek és egyházak e téren különböző utat jártak be: van olyan ország, pl. Csehország, ahol teljesen liberalizálták az aktákba való betekintés lehetőségét, máshol ezt a nemzeti emlékezés igényének rendelték alá. Viszont a Tényfeltáró Bizottság felállításán túl a Zsinat szükségesnek tartja egy úgynevezett Értékelő Bizottság kiküldését is, amely lelkigondozói és etikai szempontokat is mérlegelve koordinálja az eredmények publikálásának kérdését.

 Sokakban felvetődik a kérdés: Miért kell a múltat bolygatni, mi változik, ha kiderül egyesekről, hogy a múlt rendszerben beszervezték őket és jelentettek? Várhatóak ezekkel a személyekkel szemben bizonyos szankciók? Bölcskei Gusztáv püspök úr említette, hogy az egyháztörténészek még nem dolgozták fel ezt a témát. Érdemes ezt az időszakot kutatni?

 A szankciók kérdését bízzuk a Zsinat bölcsességére és jogalkotó munkájára! De nézze, húsz év telt el a kelet-közép-európai szocialista-kommunista elnyomó rendszerek összeomlása után. De a múlthoz való viszonyulás három egyszerű, de alapvető kérdése ma sem kerülhető meg – mint ahogy nem volt megkerülhető a történelem más hasonló korszakai után, pl. a II. világháborút követően sem. E három kérdés: egy, egyáltalán szükséges-e ennek a múltnak a feldolgozása? Kettő, ha igen, akkor mikor kerüljön erre sor, vagyis mikor rendelkezünk azzal a szükséges történelmi távlattal és rálátással, amely az emlékezés kultúrájának megteremtéséhez és a múlt tanulságainak levonásához elengedhetetlenül szükséges, de nem osztja meg még jobban egyházunkat és a társadalmat; Harmadszor, hogyan történjen a közelmúlt feltárása és megismerése? Az európai népek és a keresztyén egyházak a „hogyan” és a „miként” területén, több-kevesebb sikerrel, különböző utakat és módszereket ismertek meg. Ilyenek: átvilágítás, igazságszolgáltatás, rehabilitáció, jóvátétel, tényfeltáró munka, történelmi megbékélés fórumainak felállítása stb. Tény viszont, hogy ez a múlt, ahogyan az Európai Protestáns Egyházak Közösségének (GEKE/CPCE) nyilatkozata (2009-ben) fogalmaz: „Közép-Kelet-Európa népeinek kollektív emlékezetébe úgy vésődött bele, mint az elnyomatás ideje, mint a több igazság és a jobb világ utáni vágyakozás korszaka, vagy az elszenvedett és pótolhatatlan veszteségek felett érzett fájdalom története” Emlékezni arra lehet, ami nem szűnik meg fájni! Ugyanakkor azzal a tapasztalattal is gazdagabbak lettünk az elmúlt években és hónapokban, hogy az emberi meghasonlás történetének tömeges publikálása és leleplezése nem jár együtt automatikusan a több igazság, a megbékélt közösség és a gyógyító emlékezés megteremtésével.

Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a kérdés megítélése és kezelése köreinkben végzetesen leszűkült: a zsinati határozat kapcsán és hallatán az esetek többségében csak az „ügynökkérdésről” esik szó.  Pedig ha nem az ítélkezés, a pellengére állítás és a féligazságok találgatása, ill. interpretálása a cél – a zsinati határozat ebben egyértelműen fogalmaz –, akkor teret kell engedni annak a tényfeltáró munkának, amelynek célja nem a nyomozás, hanem a múlt egy „szeletének” tudományos módszerrel történő feltárása, feldolgozása, megértése és megismerése. Ezt az objektív ismeretet pedig össze kell vetni azzal a személyes megtapasztalással, amelynek még birtokában van ez a nemzedék! Ezért nem lehet a múlt megismerését és feldolgozását csak a későbbi idők nemzedékére hagyni, hiszen ők már valóban „csak” az iratokra hagyatkozhatnak, míg a mai nemzedék tovább szenved a diktatúra magvetésének vadhajtásaitól: az emberek között elhintett bizalmatlanság és hiteltelenség következményeitől. A múlt ilyen feltárása és megismerése, valamint a megbékélés evangéliumi szellemben történő megélése viszont a megújult közösségvállalás és hiteles szolgálat alapja lehet.

 A Zsinat arról is döntött, hogy a Tényfeltáró Bizottság számára ki-ki eljuttathatja az átvilágítást igazoló dokumentumait, a folyamat elősegítése végett. Ön szerint azok, akik átvilágítatták magukat, készségesen be fogják szolgáltatni a dokumentumaik másolatát?

 Ez önkéntes lehetőség – de szerintem érdemes élni vele. Már csak azért is, hogy amikor már nem élünk, de valakinek eszébe jut nevünket összefüggésbe hozni az elintézetlen múlt bűneivel, akkor gyermekeink és unokáink előtt, a rendelkezésre álló dokumentumok alapján, majd helyettünk egyházunk legyen az, aki egykori szolgáinak védelmére kel – persze tudva azt, hogy minden embernek majd a végső bírói szék előtt kell megállnia, hiszen valamennyien kegyelemből élünk!

Fodor Zsófia