vissza a főoldalra

 2010.06.11. 

Holtában is félnek Varga Zolitól?

Május 28-ra „Varga Zoltán Emlékestet” hirdetett a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény. Repesett a szívem az örömtől, hogy szó esik erről a zseniális futballistáról és különleges emberről, akit személyesen is ismerhettem. Bár kár lenne tagadni, hogy felvillant bennem egy pillanatra az is: miért „emlékestet” kell rendezni, miért kellett – mint oly sok más ember esetében – Varga Zolinál is megvárni a halálát, amíg elismerik? A lényeg azonban az elismerésen van, amelyet ha utólag is, de legalább – gondoltam én – megkap végre Zoli ezzel az emlékező estével! Aztán amikor megnéztem a konkrét programot, megdöbbentem. A felkért „emlékezők” ugyanis a korábbi csapattárs, Rákosi Gyula, és a Népszabadság sportújságírója, Hegyi Iván voltak. Nevük láttán kérdésessé vált számomra, hogy méltó lesz-e az esemény Zoli emlékéhez? Rákosi Gyula még csak hagyján, hiszen az egykori balösszekötő Varga csapattársa volt, még ha nem is voltak személyes barátságban. Hegyi Ivántól viszont Varga Zoltán hazatelepülése óta egyetlen pozitív hangvételű cikket sem olvastam Zoliról, pedig szorgalmasan igyekeztem mindig, mindent elolvasni, ami Varga Zoliról íródott, beleértve Hegyi Iván írásait is.

Sajnos, előzetes félelmeim megalapozottak voltak. Az „emlékestnek” hívott esemény ugyanis minden szempontból megpróbálta lejáratni, nevetségessé tenni az egykori zseniális játékost. Olyan kitételek hangoztak el Vargáról, miszerint „belebolondult az Albert-mizériába” (sic.) és ebben a „bolondult” állapotában nem tudott napirendre térni afelett, hogy nem ő az első számú sztárja a Fradinak. Ezt maga Hegyi Iván mondta. Megtudhattuk továbbá azt is – a változatosság kedvéért ezt már Rákosi Gyulától – hogy Varga mindig tudatosan az asztal végére ült a csapat közös vacsoráin. Ennek pedig két oka volt: egyrészt ott ízléstelenül nyalakodhatott a feleségével, másrészt pedig a pincérek elsőként oda tették le a kondért, így Varga minden csapattársát megelőzve, elsőként tudott enni a közös vacsorából!

Most joggal hördülhet fel a kedves olvasó, hogy túlzásokba esem, mert hát egy emlékesten ilyen, az aljasság határát súroló mondatok biztosan nem hangoztak el egy halott emberről. Ám ki kell ábrándítanom minden kételkedőt: elhangoztak. Sőt, mindezeket immár az egyik népszerű, internetes videómegosztón is meg lehet tekinteni, ugyanis egy hozzám hasonlóan Varga-tisztelő fiatalember felháborodásában közzétette az eseményen készített saját felvételét. Akinek megadatott, hogy személyesen is ismerhette az egykori legendát, az persze pontosan tudja, hogy a fentiek képtelen vádak csupán. Szó sem volt arról, hogy Varga Zoli „bolond” lett volna, arról pedig végképp nem, hogy ő bármiben is mások kárára akart volna első lenni. Ha így lett volna, aligha vívja magányos küzdelmét az igazságért! Sokkal egyszerűbb lett volna számára is, ha bólogat, beáll a sorba és fürdik a népszerűségben, valamint a dicsfényben.

Igazából két dolog foglalkoztat a történtek után. Egyrészt az, hogy miért félnek ennyire Varga Zolitól még a halála után is? Kinek, kiknek az érdeke, hogy még most is aljaskodjanak vele, hamisságokat terjesszenek róla? Kit zavarnak vajon az általa megfogalmazott igazságok, az általa képviselt kérlelhetetlen következetesség, tisztesség, és egyáltalán: az a nyílt, őszinte gondolkodásmód, amelyet ő egész életében megtestesített? Nem volt elég, hogy életében ellehetetlenítették?

A másik dolog pedig az, hogy a szervezők, ott, a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjteményben hogyan választhatták meg ilyen szerencsétlenül a program vendégeit? Mert Varga Zoltán utolsó könyvében, a „Valahogy mindig félúton” című önéletírásában mindkét meghívott „emlékező” meg van említve. És egyikőjük sem úgy, mint akikre Varga Zoli szívesen és örömmel gondol vissza! Hegyi Ivánt, a sportújságírót kimondottan kiemeli, miszerint egy 1996 őszén történt pireuszi affér óta tudatosan járatta őt le cikkeiben. Nem tisztem megítélni Hegyi Iván cikkeit és írásainak szándékait, ám az tény, hogy Varga Zoli így látta, hiszen ő maga írta le a sportújságíróval kapcsolatos személyes érzéseit. Ezek alapján – finoman fogalmazva – érthetetlen, hogy a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény szervezői miért éppen őt hívták meg a sportújságírók népes táborából? Vélhetően igen keveset olvastak Varga könyvéből…

Bár nehezen hiszem, de azért mégis őszintén remélem, hogy pusztán csak tudatlanság lakozik a gyalázatosra sikeredett „emlékest” mögött. Varga Zoli sajnos meghalt, már nem tud védekezni a támadásokkal szemben. Legalább ezt a tragikus tényt vegye majd figyelembe az, aki legközelebb „emlékestet” szervez a tiszteletére…