vissza a főoldalra

 2010.06.18. 

Remegve, félve álmodnak a nők
Krúdy Gyula: Aranykéz-utcai szép napok

Az elmúlt hetek és hónapok tömény politikai csatározásai kissé elfárasztották a lelket. Vágyunk valami különös, szép csendességre. Jó lenne elutazni Podolinba, és sétálni a macskaköves téren, ott, ahol valamikor a gyerek Krúdy bolyongott. Oda németet tanulni ment. Soha nem tanult meg németül, de sok álmot látott, és találkozott régmúlt idők daliás embereivel, és persze sok-sok hölggyel. Szálljunk fel ismét Krúdy vörös postakocsijára, érkezzünk meg Pesten az Aranykéz utcába, és idézzük fel azokat a szép napokat.

„Néha 15 év előtt megholt apám ellátogat hozzám az éj csendjében. Ilyenkor kisírt szemmel ébredek fel. És miután senkit és semmit nem szeretek már, bizonyos nyugodt fölénnyel nézek vissza elmúlt esztendőkre, ősz hajakra, kínszenvedésekre, írásokra. Mennyit szerettem volna írni, ami igaz. Semmit nem írtam, csak színhazugságokat. Fanyar elégedetlenséggel nézek könyvtárnyi könyveimre, mint az árvaházi igazgató növendékeire. Sokan vannak. Egyiket-másikat vasárnapiasan megmosdatták, a cipője sem lyukas, és talán elbolondít valahol egy ártatlan szívet magános délután. Az igazi, az egyetlen, a legkedvesebb könyvem azonban nem jelent meg nyomtatóműhelyben. Amit magamban gondoltam, amit egyedülvalóságomban láttam, amit gőgös elvonultságomban kinevettem, vagy sajnáltam. Az emberek hiányoznak a könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanazért nem merem őket. Nőket, férfiakat, gyermekeket: én tudom. Miről álmodnak, miről gondolkoznak? Mit cselekednek saját akaratukból, és mit a végzet szándékából? Mint a kocsi, amely lejtős úton elindul és beleszalad a cukrászda kirakat-ablakába.”

És jönnek a gyöngyvirág illatú, 30-40 körüli, szőke és barna asszonyok. Romlottak, bár ezt a szót Krúdy róluk soha le nem írta. És jönnek a férfiak, akiknek egy szava sem igaz, hisz örökkön örökké hazudnak. Jöjjenek ők, mert jó a társaságukban lenni. És velük elborongani az élet hiábavalóságán. Mindjárt térjünk be az Aranykéz utcába, ahol ma is múlnak az évek.

„– Ma nem szerelmeskedünk, Károly. Ne nyúljon hozzám. Komolyan akarok magával beszélni. Önnek gondjai vannak.

– Asszonyom – feleltem. – Kívánjon tőlem bármit, csak azt az egyet ne, hogy önt bajaimmal, kellemetlenségeimmel untassam. Szeressen! Az élet, a perc elröpül. Jöjjön a karjaimba.

Az asszony komolyan csóválta a fejét.

– Nem tudom önt látni gondok közepette. Bizonyos összeget megtakarítottam, amelyet íme rendelkezésére bocsátok. Ha igazán szeret, elfogadja ezt tőlem.

A szekrényhez lépett, amelyen pász-torok voltak láthatók a fényes ajtón. Egy marokin bőrből való régi erszényben finoman pengett az aranypénz. Két karjával erősen átölelt, miközben mellényem alá, fodros ingembe csúsztatta az erszényt.

…Nagyon boldog és szerelmes délutánt töltöttünk ezután. Estella (mert így nevezték a hölgyet) könnyezett boldogságában, és erkélyéről hosszan utánam nézett, midőn elhagytam az Aranykéz utcát. A fodrásznál csigákba bodoríttattam hajam, és elhatároztam, hogy estére a maszkabálat felkeresem, ahol tudomásom szerint jól szoktak mulatni. Száz darab császári arany volt az erszénykémben.”

Menjünk az aranypénzes urat követően egy másik utcába. Ugyanis

„… A nagy Dunán sikongó éji kíséreteteket kergetett a szélvész, mint Josika Miklós Abafiában, túlnan a budai házak és a rácvárosi torony csupán egy-egy villámlásnál mutatkoztak.”

Beleborzongunk ebbe a pillanatba, a Krúdy-féle látomásba. És hallgassuk a saját vallomását, mert itt, ezekben a novellákban minden kétséget kizáróan Krúdy Gyula saját magáról ír.

„Általában: úgy viseltem eddig elmúlt életemet, mintha valóban egy figura volnék csupán egy családi lap illusztrációján, a fürtös fejű gondolkozó tekintetű ifjú alakja, aki balkezében könyvet, jobbjában arája kezét tartja; körül lugas, asztalnál öregek pipálnak, idős nő öléhez unoka simul, és a távolban egy kisfalu melankolikus tornya. És viharos éjszakákon is azért sétálgattam a Duna partján, mert szép fotográfus-pózokban láttam magam: divatos bő köpönyegembe belekapaszkodik a szél, hollófürteim lobognak sötét homlokomra húzott kalapom alatt, meg-megállok összefont karral, mintha azt keresném, hol legmélyebb a víz, – de az egyetlen a kedves, az imádott hölgy nem rohan elő, kétségbeesett sikollyal a kapumélyedésből, ahonnan idáig magányos sétáimat figyelte. Tündéri ágyában mélyen aludt, és az aranymíves úr gondosan elreteszelte az ajtókat.”

Csupa borzongás, gyors sodrású víz a patakban, halál és ugrásra kész állapot, mint a kötet utolsó novellájában, Rozália állt a Hernád partján, és a Hernád vizeibe készült beköltözni. No de itt, nem messze az Aranykéz utcától csuda dolgok történnek.

„Rozsdás sírkerítéseknek támaszkodva védelmezte erényét, becsületét, nyugalmát drága Florentin, míg én lehajtott fővel állottam előtte, szórakozottan hallgattam és az aranymívesnére gondoltam…

– Én nem vagyok olyan nő, mint a többi, én nem tudok léhán, könnyelműen szeretni, én komoly, csendes, szinte szomorú teremtés vagyok…”

A drága jó és szép Florentinnek természetesen egy szava nem igaz. Miként nem volt igaza az előtte rozsdás kerítésű sírba kapaszkodó úrnak sem. Ő az aranymívesnére gondolt, miközben Florentin védte az erényét. Ami különös erény volt, de hát Florentin is másra gondolt. Fel is tette az obligát kérdést az úrnak.

„– Miért akarja feldúlni az életemet?” Csöndesen bólongattam. Ah, hányszor hallottam már nők ajkáról az ehhez hasonló szavakat.

– Szerencsétlenné tesz, – sóhajtotta, midőn hozzám simult. Meghalok, ha elhagy. Ígérem magának, hogy meghalok, mondta alkonyattal, midőn a katona fejfák olyan komoran állongtak körülöttünk, mint a becsületben megőszült férfiak, és nézik a szemük előtt lefolyt hitványságot. Tán egy öreg generális közben így szólott, de hangját nem hallotta senki. Unottan búcsúztam, és a lóvasúton a kocsis mellé ültem, hogy továbbá ne kompromittáljam Florentint. Ő a kocsi belsejében ült, és némán, hosszadalmasan nézett, mint a végzetét.”

Ott tehát, a katonasírok között, a rozsdás kerítésű sír mellett, a mérhetetlen csöndben Florentin és a férfi között megtörtént az, aminek meg kellett történnie.

Éppen ideje, hogy egy kicsit felborzoljuk saját kedélyünket Krúdy novellájának olvasásakor.

 Eddig csak bús, borongós, szép és hazug szerelmi történeteket olvastunk. Most olvassunk egy másikat, a reggeli lapok halálozási rovata nyomán.

„Az Aranykéz utcában egy napon öngyilkos férfiú holttestét fedezte fel Sneider rendőrségi biztos. A numéro 7-ben történt az öngyilkosság, éjszaka – nagy vihar volt Pesten – (mint most, 2010-ben, június 1-jén), és a házmester a pisztolylövés dörejét csupán félálomban hallotta. Éjfél után egy vagy két órát vertek a belvárosi templom órái, midőn K. Károly divatos elbeszélő írónk Aranykéz utcai lakásán önkezűleg véget vetett életének…”

A divatos író, K. Károly maga Krúdy. És ez is egy nagy hazugság, mert Krúdy soha nem lett öngyilkos, az Aranykéz utcában sem. De folytassuk az Aranykéz utcai éj emléke című novellával.

„Éjjel, estve és napközben, midőn a magányt jóbarátnak választottam: papírosszeletekre, amelyekre mások gondolataimat szoktam felróvni, ilyenféle hírlapi közleményeket fogalmaztam a saját halálomról. (Na ugye írtam, hazudott Krúdy nem volt öngyilkos. És hála Istennek soha is nem volt az.)

Ah, ifjúság, amely csak tegnap szöktél el mellőlem, hitek, rajongások, rövid, boldog délutánok és álmodozások a pamlagon, értelmetlen vallomások, séták közben vadgesztenyék alatt, egyszer szökés a Dunán gőzhajóval Vácra, napfényes tavaszi délután a habok fodrai oly nyugalmasan locsolgatták a gőzhajó oldalát, mintha a végtelenségig tartana utunk a szökevény aranymívesnével, a hegyek szinte megadással közelegtek a folyam partjain, és a falvak kora tavaszi napfényben fürdöttek, öreg hajósok kipödörték fehér bajuszukat, és a gőzhajó, amely egykor Kossuth Lajost hozta Bécsből, olyan ünnepélyesen pöfögött, mint az orgona a koronázási templomban, midőn felséges királyunk fejére feltette a prímás a koronát – négy óra felé mindenféle szomorúságok jelentkeztek a partokon, köd és elvesző napsugár, a folyam hátán aranyszínű csipkék, a menyasszony ruha fodrai, az aranyos harisnyakötők és piros színű félálmok a kedves nő szívére hajtott fejjel, midőn szinte esztendők mélyi aluvásából egész eddigi életem bánatos, hideg és ködös hajnali miséjéről felébredve kérdeztem, hogy mennyi ideig szenderegtem a meleg szív fölött, a nő felelte, „egy pillanatig kedvesem”, és az álom mégis tele volt megfejthetetlenül szép emlékekkel, piros bajuszú kisemberekkel, és szán csilingelt valamerre, kis falvak tornyaiban lakodalmas harangozás, pajkos falusi fiúk másznak át palánkokon, és a vörös bajuszú kisember egyszerre csak rongyos, vándorló, eldobott fakó kabátját veszegeti magára, tavaszodik, fél az olvadástól – és a kedves nő ajka szememre tapad: álmodj tovább a hóemberekkel. Magam is szundikáltam egy kicsit, tedd a szívemre fejed.”

Krúdy úr, az írás nagymestere 1916-ban adta ki ezt a kötetet Teván Adolf könyvnyomdájának (Békéscsaba) jóvoltából. 1916. hol van már? Hol van már a kiegyezés 1867-e? Hol van már Károlyi, a romlott gróf földosztása? (Persze hogy osztott földet, hiszen ez a kápolnai birtok, amit a parasztoknak adott volna, talpig meg voltak terhelve jelzáloghitellel, a föld egy fabatkát nem ért.) Szóval hol van már az az idő? Krúdy nem szerette a kiegyezést. Valami új világ kezdődött akkor, és hibásan – vallotta. Volt is ebben valami. Most, ahogy ezeket a sorokat, az Aranykéz utcai emléksorokat olvasom, szinte vágyat érzek arra, hogy meg kéne vizsgálni Krúdy írásainak szín szimbolikáját. Ebben a most jegyzett néhány sorban, amit Krúdytól idéztem, csak néhány szín, amelyek a kora tavaszi napfényben fürödnek: idős hajósok fehér bajuszt pödörnek. Köd és elvesző napsugár a folyam hátán az aranyszínű csipkék társaságában. Ott, a parton feltűnik a menyasszonyi ruha ezernyi fodra. És aranyos harisnyakötők és piros színű félálmok a kedves szívére hajtott fejjel. És a hölgy szívén ott szendereg ez a hazudós pofa. De mit is mond még Krúdy a fehér, a piros, az arany, a mindenféle színek társaságában?

„Naplóm, életem torz tükörképe, telve mindenféle álmokkal, feljegyzésekkel, amelyeket manapság öngyilkosságom felé közelegve szinte meg sem értek.”

Krúdy úr, Krúdy úr, már megint ez az öngyilkosság. Le kell arról mondani.

Ismert-e valaha is az életben a kedves olvasó egy Emléki nevű úriembert? Pedig létezett, mégpediglen Krúdy Vadmacska című novellájában.

„Emléki, akiről már egyszer írtam valahol, egy napon megtudta, hogy egyik leánya, Estella nevű, aki a Bakonyban egy kis falucskában nevelkedett anyjánál, tizenhat esztendős lett, és apjával megismerkedni óhajt.”

„Emléki bizonyos mélabúval közeledett régen látott leányához. (Francia regényekben olvasok már ilyesmit.) Homlokát akarta megcsókolni Estellának, de később a kezét vonta ajkához. Csontos, hosszú ujjú keze volt a leánynak, mint egy apáca fejedelemasszonynak, aki örökké figyelmeztetőleg emeli fel az ujját. „Tőlem való – gondolta búskomolyan Emléki. Hisz az asszonynak kis, gömbölyű, madárfészek tenyerű keze volt. Nagy szenvedélyes barna szeme, mintha örökösen meglepetést ígérne. Az orrán néhány falusi szeplőcske, mint a nyárfa leveleken a ragya. A száját csókra, imádságra és sírásra teremtette a természet, nem pedig céltalan beszélgetésre. A haja barna és két szárba fonva; a homlokán némi merengés, álmodozás és szomorúság, mint a gyermekek homlokán, akik az apa távollétében nőnek fel. A harászkendője alól egy régebbi fényképet vett elő, amelyen Emléki magyar ruhában állt a fotográfus csöve elé, – lopva összehasonlította az apjával. Az erdőszélen vezetett útjuk egy keskeny ösvényen, Emléki karonfogta a lányát: – És nem félsz a Bakonytól, hogy mindig zúg?

– Mi itt falun semmitől sem félünk. A kíséretet ismerjük, a bagolyhuhogást megszoktuk, a kéményben lakó öklöndöző öregembert kipörköljük őszidőben, mielőtt a fűtést elkezdenők. Csupán a vadmacskát nem szeretem.”

„– Talán a vadmacskák – folytatta Emléki. – Én még sohasem láttam vadmacskát.”

Aztán azt írja Krúdy erről az Emlékiről, hogy

„Éjjel Emléki a leánya ágya mellett ült. Estella a kispárnákat szerette, és furfangos szalagokat fűzött beléjük. A paplan sárga selymére hétágú korona volt pirossal hímezve; imádságos könyv, viaszgyertya az éji szekrényen, a pohárban a víz hidegen csillogott.

– Hol van a vadmacska? – kérdezte Emléki, aki már huzamosabb ideje ült egy foxterrier lábú fotelban, és térdén egy régi Werndl-féle katonafegyvert tartott.

– Legyen nyugodt apám, hisz még éjfél sincs. Anyámmal néha reggelig elbeszélgetünk e helyen. Tudja, miről beszélgetünk?

– A vadmacskáról – mondta szórakozottan Emléki, miután a lánya kezét megsimogatta.

– Korántsem. Magáról beszélgettünk.

Emléki lehajtotta fejét. Alig hihető. Estella erősen fogta az apja kezét.

– Mindent tudok önről apám. Tudom, hogy fiatal korában a nők nem hagyták rendes, becsületes életet élni. Nyugtalanították, csalogatták, mindenfélét hazudtak önnek. Egybe nagyon szerelmes volt, és ezért évekig ivott, bánkódott, elhagyatott városrészekben lehajtott fővel csavargott, a hidakról hosszan a vízbe pillantott. Esténként mindig láttuk volna önt, amint kibontott köpönyegben, szemére húzott kalappal megy a házak fala mellett Pesten. A szemében csalódás, bánat. Ó, hogy szerettük volna ilyenkor megfogni a kezét, hazahozni. Szép nő volt?

– A legszebb, de már elfelejtettem. – sokat szenvedtem nőktől, élettől, önmagamtól….

– Itt minden a régi, mint fiatalkoromban. Sokat néztem innen az alkonyt, az ablakból, de a vadmacskát nem látom.

– Ön a vadmacska, apám. Maga ült a holdas éjjeleken az ablakom előtt, és engem nézett. Igaz, hogy nézett, rám gondolt, szeretett? Hisz mindig magáról beszélgettünk.

Emléki megsodorta bajuszát, bár ez nem volt szokása, rezignáltan nevetett, megsimogatta Estella haját.

– Vadmacska vagyok – dörmögte.

– Télire leöljük a malacot, akit este az udvaron láttam.”

Kosztolányi tudott még ilyen gyönyörűen írni, mint ez a Krúdy. De ő villamoskalauzokról, fodrászokról, csupa evilági figurákról rajzolta meg portréit. Kosztolányi nem ismerte az egykori pesti fuvolást, mint Krúdy.

„– Sok évvel ezelőtt lakott Pesten egy fuvolás, aki bűbájt, augusztusi csillagport, érett szilvafák és októberi János-hegyi szőlővenyigék illatát, karácsonyfa szagát, húsvéti tojás ízét, és a boldogtalan költők magányos epekedését fuvolázta az asszonyok fülébe. Igazi nevén Sneidernek hívták, és egy budai kocsmárosnak volt a fia.”

Sneider mesél Krúdynak.

„– És barátném, Olga, aki orosz hercegnőnek képzeli magát, és harisnyakötőjére egy Puskin-sor van arannyal hímezve?”

Édes Istenem, csak egyszer találkozhatnék ezzel a pesti fuvolással. Meg azzal a hölggyel, aki harisnyakötőjére aranyból felhímezi a szabadság költőjének, Puskinnak azt a halhatatlan egyetlen verssorát. Gondolkodjunk el azon a világon, amiről Krúdy Gyula 1916-ban írt.

(Krúdy Gyula: Aranykéz-utcai szép napok, Tevan Alapítvány)

Győri Béla