vissza a főoldalra

 2010.06.18. 

Isten éltesse Buzánszky Jenőt!
Puskás Öcsi: „Bányász, ne félj, minden rendben lesz!”

Az Aranycsapat egykori jobbhátvédje fáradhatatlanul járja az országot – beleértve az elcsatolt részeket is –, és hol fővédnökként, hol díszvendégként tűnik fel a különböző rendű és rangú focieseményeken. Egy gyermeknapi torna után találkoztunk a Városligetben, ahol a díjak átadására kérték fel a helsinki olimpia bajnokát. Buzánszky Jenőt 85. születésnapja alkalmából köszöntjük.

–Nem könnyű Önnel találkozót megbeszélni, olyan elfoglalt.

 – Hála Istennek, nincs okom panaszra, így érzem jól magam. De azért minden évben egyszer elmegyek egy alapos kivizsgálásra, az idei egészségügyi eredményeimen javítottam, úgyhogy még az sem zárható ki, hogy immáron túl vagyok az öregedési mélyponton, és elindult a visszafiatalodásom.

 – Hogy kezdődött a pályafutása, hova született?

 – Dombóváron születtem, ott is éltem életem első éveit. Mondanom sem kell, az egy teljesen más korszak volt. A mi időnkben még csak rongylabda volt, azzal játszottunk mindig sötétedésig. Tizenkét éves koromban az egyik helyi csapatban, a Dombóvári Vasutas SE-ben kezdtem futballozni. Játékos-toborzót hirdettek, amelyen megfeleltem. Emlékszem, milyen boldogságot jelentett számomra, hogy bevettek a csapatba, ezáltal „valódi” focista lettem!

 – Azonnal jobboldali szélsőhátvédként kezdett?

 – Nem! Milyen egy fiatal labdarúgó, mi a legszentebb dolog egy ifjú focista számára? A gólszerzés, azt tartja a legtöbbre! Én sem voltam kivétel. Csatárként indult a pályafutásom, ráadásul volt is érzékem a góllövéshez. Csapatom egyik legeredményesebb játékosa voltam. A Dombóvári VSE akkor a Nagykanizsa, a Kaposvár és más kisebb csapatok tár-saságában az NB III tagja volt, és a mi csoportunkban én voltam a gólkirály. Nagyon megszerettem a játékot, ezért örömmel fogadtam, amikor a Pécsi VSK-hoz hívtak. Tudni kell, hogy a PVSK akkor NB II-es volt, így a szerződéssel rögtön eggyel magasabb osztályban játszhattam. Itt Szabó Péter lett az edzőm, akit rövidesen Dorogra hívtak, és ő magával vitt. Így lettem NB I-es játékos. Ekkor még mindig csatárposzton játszottam, sőt, az első fél évben tíz gólt szereztem. A legmagasabb osztályban is gólerős voltam tehát. Történt azonban, hogy egyik védőnk megbetegedett a Debrecen elleni mérkőzést megelőzően. Így edzőm engem állított a helyére. Nem örültem a döntésének, ám ő volt az edző, ezért természetesen elfogadtam. A meccs után Szabó Péter kiemelte jó játékomat. A védekező munkám olyannyira tetszett neki, hogy a következő bajnoki idénytől kezdve már alapból jobbhátvédként számolt velem.

 – Szabó Péternek köszönheti a magyar labdarúgás az Aranycsapat jobboldali védőjét.

 – Igen, így van, Szabó Péter felfedezése volt, hogy velem hátvédet kezdett játszatni!

 – Mi a legfőbb különbség a csatár és a jobbhátvéd szerepköre között?

 – Ugye alapvetően más szakmai feladata van a két játékosnak, ám én mégis azt emelném ki, hogy a védőmunka sokkal nagyobb alázatot követelt, hiszen itt mindig gondolnom kellett arra, hogy ha valaki túljár az eszemen, akkor már csak a kapussal áll szemben. Komolyabb tehát a felelőssége a védőnek. Igyekeztem jól ellátni az új szerepkörömet is.

 – 1950 őszén bemutatkozhatott a magyar válogatottban is.

 – Igen, két évvel az NB I-be kerülésem után meghívtak a válogatottba is. Elképesztően nagy tudású játékosok közé kerültem, ráadásul én lettem az egyedüli, aki vidéki csapatból vívta ki a kerettagságot. Meg voltam tehát jócskán illetődve. Azonban próbáltam alkalmazkodni, beilleszkedni, ami aztán sikerült is.

 – Milyen csapat volt az egykori híres Aranycsapat? Mitől lett a világ akkori legjobb válogatottja?

 – Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni egykori csapatunkról. Hadd mondjak el egy személyes élményt, éppen bemutatkozásom kapcsán. Zalaegerszegre utaztunk egy gyakorlómeccsre, amikor egyszer csak odalépett hozzám Puskás Öcsi. Látta rajtam, hogy kicsit még feszengek a vasúti fülkében, mire így szólt hozzám: „Bányász, ne félj, minden rendben lesz! Segítünk!” Így is lett. Tényleg segítettek beilleszkedni. A bemutatkozó meccsemet Szófiában játszottam. Ez a meccs bizony úgy indult, ahogy rémálmaimban sem gondoltam volna. A bolgár válogatott már a harmadik percben gólt szerzett az én oldalamon. Mondanom sem kell, berezeltem. Átvillant az agyamon, hogy ha itt most leszerepelek, többé talán sosem hívnak meg. Kaptam néhány biztató szót a társaimtól, össze is kaptam magam, aminek az lett a vége, hogy a másnapi Népsport három embert emelt ki a magyar válogatottból: Grosicsot, Bozsikot és engem... Jórészt hasonló korú, világklasszis futballistákból álló, remek szellemiségű, ragyogó gárda volt az egykori Aranycsapat. Öt olyan válogatott volt eddig a történelemben, amelyre máig emlékeznek a világ futballszerelmesei. A húszas-harmincas évek osztrák és olasz csapata, majd a hatvanas évek brazil, és a hetvenes évek német válogatottja tartozik ide. Az ötvenes évek első felében pedig a mi Aranycsapatunk tudta kivívni az egész világ elismerését. Hatalmas szó ez, nem tudom, lesz-e valaha olyan kaliberű magyar válogatott, mint a miénk volt.

 – Nagyobb veszekedések nem is voltak önök között?

 – Mint minden csapat életében, nálunk is voltak összezörrenések. Ám van egy nagyon egyszerű, és mégis örök érvényű szabály a futballban: minél többször nyer egy csapat, tagjai között annál kevesebb a zsörtölődés, a veszekedés. Mi szinte mindig győztesen hagytuk el a gyepet, min veszekedtünk volna?

 – Kivel volt a legjobb kapcsolatban az Aranycsapatból?

 – Ha csak egy embert szabad említenem, akkor Hidegkúti Nándort nevezném meg. 1945-ben láttam először játszani, és rögtön megjegyeztem, hogy az a kis girnyó milyen zseniálisan játszik. Öt év múlva csapattársak lettünk az Aranycsapatban, több tucat nagy sikerű meccsen szerepeltünk együtt. Később Nándi profi edzőként a labdarúgás berkein belül maradt, külföldön is többször vállalt munkát. Ám ha hazajött, két-három napon belül biztosan meglátogattuk egymást. Egészen haláláig megmaradt a különleges és őszinte barátságunk.

 – Több csapattársa Hidegkúti Nándorhoz hasonlóan pályafutása végén profi edző lett, Ön azonban nem. Miért?

 – Azért, mert kitűnő civil állásom volt a Dorogi Szénbányáknál, ahol én lettem a felvételi iroda vezetője. Felelősségteljes, komoly beosztás volt, amelyben jól éreztem magam, hiszen nagyon szerettem az emberekkel dolgozni. A futball szeretete azonban megmaradt a futballcipő szögre akasztása után is, sőt, még képeztem is magam. 1958-ban, még aktív játékosként, játékvezetői vizsgát tettem, 1960 és 1964 között pedig elvégeztem a Testnevelési Főiskolát is. És bár profi edző sosem lettem, azért tréneri munkáim is voltak, hiszen edzősködtem Dorogon, Esztergomban és a Teherfuvarnál is. Igaz, ezek mind amatőr csapatok voltak, ahol csak a főállásom mellett voltam edző.

  – Buzánszky Jenő közéleti kérdésekben is hallatja a hangját. Aláírta például lapunk korábbi felhívását is, amely az előre hozott választásokat próbálta kieszközölni. Most, hogy a remélt változások bekövetkeztek, mit vár az ország sorsával kapcsolatban?

 – Bizakodó vagyok a jövőt illetően. Hiszek abban, hogy befejeződik az elmúlt évek katasztrofális politikája, és végre a nemzeti sorskérdések kerülnek előtérbe. Fontosnak tartom a fiatalok nevelését, vagyis az oktatás színvonalának és szellemiségének javítását. Kicsit hasonlónak érzem a helyzetet a Trianon utáni helyzethez. Akkor egy új országot kellett felépíteni a háború romjain és a trianoni döntés után. Most is egy új ország felépítése vár ránk. Nemcsak a kormányra, hanem mindannyiunkra! Én nem sokkal Trianon után születtem, nálunk minden reggel úgy kezdődött az iskola, hogy elszavaltuk a Magyar Hiszekegyet. Ennek utolsó sora úgy hangzik: Hiszek Magyarország feltámadásában. Hinnünk kell ebben most is, és ezért minden tőlünk telhetőt meg is kell tennünk!

 – Milyennek látja a magyar labdarúgás jelenét?

 – Az előbb elmondottak egy része választ jelent erre a kérdésre is. A futball és az ország sorsa összefügg. A magyar foci is mélyponton van, és bizony úgy érzem, nem lesz könnyű és gyors a kilábalás. A mélypont okát pedig elsősorban a fiatalok mentális problémájában látom. A futballhoz fizikai és lelki erő is kell. Csak a kettő együtt vezethet sikerre. Manapság sajnos nem látom a lelki erőt a futballistáinkban. Ugyanígy hiányolom az alázatot is, ami szintén nélkülözhetetlen. Ezek azonban társadalmi okokra vezethetőek vissza, és máris érthető, miért mondtam azt, hogy a futball és az ország sorsa összefügg egymással. Nem érdemes áltatni magunkat a fociban sem. Ahogyan nehéz lesz az országot talpra állítani, ugyanúgy nehéz lesz a futballfeltámadás is. A mélyből felkapaszkodni ugyanis mindig sokkal-sokkal nehezebb, mint oda lezuhanni. Ennek ellenére azért reménykedem a jobb magyar futballjövőben is!

Kovács Attila