vissza a főoldalra

 2010.06.25. 

Csurka István: Elbugázott választás

A szlovákiai választást a magyarságtól ellopták, népiesen szólva – elbugázták. A Magyar Koalíció Pártja nem jutott be a törvényhozásba, de a Bugár Béla-féle nemzetközi vegyes, a szlovák, cigány, zsidó és csak részben és csak névleg magyar, nyolc százalékkal, igen. Ez, valljuk be, nagy pofon a szlovákiai magyarságnak, de még nagyobb Magyarországnak és az éppen most kormányzását megkezdő Fidesznek. Ezen nincs mit szépíteni.

Bugár Bélát ismerjük. Peter Weisz urat is, aki sokáig itt volt nagykövet és volt alkalom megismerkedni a „Nyílt társadalommal” és főemberével, Soros Györggyel. Bugár szellemileg annyira magyar, mint amennyire egy Weisz szlovák. Az egyéves pártban 4 magyarnak mondható alak díszlik és 7 szlovák. A liberális charta szerint a cigány sem maradhat ki belőle.

A Bugár Bélától, azaz a szlovák érdeket kiszolgáló gyászmagyaroktól, liberálisoktól megtisztított párt 4,3 százalékot kapott, annyit, amennyivel mi kiestünk 2002-ben. De ez csak érdekesség. Itthon a média máris őket ismeri el magyar pártnak, ez viszont nem érdekesség, hanem liberális hazugság. Egyes magyar politikusok is tesznek ilyen hülye kijelentéseket, kínjukban, de ostobán. Bugár Béla pártja tipikus vazallus párt, rosszabb és nemzetietlenebb kiadása a régi, a románokkal előnytelenül kiegyező, de románokat magába soha nem foglaló – a románok is tartózkodtak a belépéstől – RMDSZ-nek. Egy teljesen egyirányú híd két nemzet között, csak a magyarságból a szlovákságba lehet közlekedni rajta. Ezért csinálták. Szlovákia eddig nem volt liberális, hanem Meciarosan nacionalista, soviniszta, Hlinkásan-Slotásan, kalandosan nacionalista, mostantól szecskásan, rendetlenül liberális lesz. Ha sikerül.

A románokkal való összehasonlítással azonban tanácsos vigyázni. Az úgynevezett szlovák nacionalizmus, amit unos-untalan emlegetnek, erősen különbözik román rokonától. A román nacionalizmus eredendően területszerző és területmegtartó, csak másodrendűen kulturális és népbeolvasztó nacionalizmus és egy Európán lényegileg kívül álló, ortodox, görögkeleti szellemű nagyromán, de egyben orosz, keleti jellegű nacionalizmus, amelynek Erdély megszerzése után egyetlen problémája ma is Erdély megtartása. Mégpedig nem azért, mert ezt a területi birtoklást akár Magyarország erőnövekedése folytán, akár valamely európai hatalom újrafelosztó szándéka miatt valami fenyegetné, hanem egyszerűn azért, mert így van beleírva a román zsigerekbe. Ezért a román rendszerek mindig eszelősen telepítettek. Keletről szállítottak lakosokat Nagyváradra, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre s ezt a telepítést elsősorban a terület megtartása érdekében tették. A németek, szászok és a zsidóság egy részének kiárusítása is ennek a módszernek a negatív megvalósítása volt. Eszükbe sem jutott Georghe Dejéknek vagy Ceausescunak és nejének a szászok elrománosítása és most a székelység elrománosítására sem gondolnak komolyan, sőt az erdélyi és a partiumi magyarság kulturális meghódítása, illetve eltiprása is megfeneklik lassan. Csak a gyermektelenség és a kivándorlás gyengíti a magyarságot – igaz viszont, hogy ez idehaza is. Szlovákia ehhez képest mindig kapkod. Mindig reszlovakizálni akar, de nem veszi észre, hogy nincs szlovák kaptafa. A dolgos magyar kéz is kell neki, maradjon mindenki a helyén és legyen jó szlovák, legalább valamilyen kevert nyelven. Bugár nyelven.

Romániában a dolog befejezetlen. A magyar kérdés ugyanúgy, mint a román kérdés és a román-magyar kérdés. Románia mai bojárjai egy háborúra, vagy legalább egy magyar forradalomra várnak, hogy valami újabb lecsatlakozással rendezhessék a magyar kérdést.

Szlovákiában egészen más a helyzet. A szlovák nép, barátibban mondva, tót atyánkfiai mindig együtt sírtak, együtt nevettek a felvidéki magyarsággal. Amikor a bécsi döntés elcsatolta tőlük a magyarlakta sávot és Kassát, egyben egy önálló, nem cseh fennhatóság alatt álló mini államot is létesített nekik, amely azonban a háború végén úgy szűnt meg, mintha nem is lett volna. Sem emléket, sem nemzeti öntudatot, sem haza alapítási, mondjuk Szvatopluk-i büszkeséget, nem hagyott maga után. A szlovákok visszakerültek Csehszlovákiába és az egyetlen jótéteményt a híres cseh, huszita kegyetlenség átvétele jelentette, amelynek értelmében felelősséget csak a magyarok viseltek a történtekért, mert Hlinka államában is csak ők voltak nácik és a Benes Dekrétum vesztes, büntetendő népe.

A hatvanöt évvel ezelőtti kegyetlenségnek azonban ma már csak az emléke sajog, halványodóan, ahogyan elszenvedők kiesnek az időből. Pedig borzalmas igazságtalanság, jogfosztás, kínzás, embertelenség volt a ki, és áttelepítés. A magyarságban mégsem hagyott olyan mély nyomot, örök sebet, mint a délvidéki szerb mészárlás, vagy a folyamatos, körmönfont belső agresszió, a bebörtönzések és a balesetnek vagy öngyilkosságnak álcázott gyilkosságok Erdélyben. Az egész ma-gyar létezés elleni támadások. A szlovák nacionalizmust, sovinizmust, noha nagyon hangos, soha nem vette komolyan még Horn Gyula sem. „Mondottam, Meciar” – idézte önmagát egyik tárgyalásuk után szegény Gyulánk. A szlovák nacionalizmust, pontosabban magyarellenességet csak most, ezután kell majd komolyan vennünk, Ficó bukása után. Baj most lesz, amikor azok a nyílt européer, kereszténydemokrata, magukat közép-jobbnak nyilvánító szlovák soviniszták kerülnek kormányra, akik közé Bugár is sorolja magát és akiket majd az Európai Unió is liberálisként, haladóként, européerként fog a keblére ölelni. Ez súlyos lesz, mert ez megkapja a liberális, szabadkőműves pecséteket. Ez bátran felnyithatja a sebeket, újra a Benes Dekrétum szellemét hozza be Slota borgőze helyébe. Ha ez bekövetkezik, Slotára mint egy dilinyós alakra, a kedélyes drótostótra fogunk gondolni, aki szegény hanyatt esett.

Ahhoz, hogy ez így bekövetkezhessék, az egész magyarságnak, beleértve a jelenlegi magyar kormányt is, el kellett követnie egy történelmi tévedést: a felvidéki magyarságot azonosítani kellett az erdélyi magyarsággal. Behunyt szemmel kellett átugrani a Királyhágóról a Lomnici csúcsra. Nem volt szabad észrevennünk, hogy a felvidéki magyarság köréből alig van áttelepülés Magyarországra, szemben az évtizedek óta tartó erdélyi betelepüléssel és világba szétszóródással és nem volt szabad észrevenni, hogy a felvidéki magyarság nem fél, még ha van is rá oka, de beilleszkedik. Az erdélyi magyarság, ha kiveri is a halálfélelem, nem illeszkedik be, s legfeljebb használja az RMDSZ-t és kivándorol, vagy hazajön. Ez természetesen nem minőségi vagy értékkülönbség, hanem történelmi adottság. Felvidéki magyar testvéreink szeretetre méltóságát pedig egyáltalán nem érinti.

Ez kétféle magyarság, kétféle viszonyulás és magatartás. Mindkettőt a körülmények határozzák meg. A felvidéki magyarokat nem veszik komolyan, a szlovák nacionalizmust, sovinizmust, mert idényszerűnek tartják, egy kisebb nép ön-csikarásának. Valamiképpen ugatós kutyának látják Slotát, míg a románt és a szerbet halálos harapásúnak. Nehéz megmondani, hogy helyes-e, alapos-e ez a néplélekbe szűrődött vélekedés, de hogy a történelmi tapasztalat szülte, az kétségtelen.

Ez a választás magyar szempontból elképesztően váratlan és hamis eredményt hozott. A csalást egyáltalán nem lehet kizárni. Budapestről nézve, de Szegedről, Szabadkáról és Marosvásárhelyről nézve is elképzelhetetlen volt, hogy az a talmi, reszlovakizált Bugár érjen el olyan eredményt, amilyenre az MKP volt várományos, és hogy egy dunaszerdahelyi magyarverést, egy komáromi híd-botrányt, egy nyelvtörvényt átélt nemzeti közösség ne vegye észre ennek az egyéves, semmiházi pártnak az értéktelenségét, magyarellenességét. Ez csalás nélkül nem ment, de a csalásra nincs és nem is lehet bizonyíték, mert akkor ugyanez ültette a hatalomba, a kormányzásba az új, a másképpen szlovák és másképpen soviniszta, de Európában elfogadott pártokat. A szlovák típusú „Nyílt társadalmat”.

Most tulajdonképpen a magyarellenes, nemzetközi neoliberalizmus aratott azzal, hogy sikerült egy sajátosan nemzeti erőt, az MKP-t szétvernie. Magyar segítséggel. De ez a magyar segítség igencsak kétarcú és kétértelműségekkel terhes volt. Az MKP magyarországi kampányolása, fel, csak a választások első fordulója után erősödhetett, és a hivatalos médiumok sohasem tettek különbséget a Bugár-párt és az MKP között. Így vagy úgy, magyar pártnak ismerték el és egyet ide, egyet oda alapon kezelték őket. Vagyis Magyarország felől nem hangzott egyértelmű üzenet, senki nem buzdította a felvidéki magyarságot, hogy merjen magyar lenni. Senki nem mert beavatkozni. Ezért aztán a nemzetköziség avatkozott be és adott egy nagy pofont a Fidesznek. Mert a beavatkozás csak a magyarellenes erők számára megengedett dolog, a magyarság érdekében még egy itthoni kétharmados magyar keresztény győzelem után sem szabad. Pontosabban még itthon is elhiszik, hogy nem szabad. Holott a világ másból sem áll, mint beavatkozásból. A magyar liberális szerkesztőségek őrzik függetlenségüket, és csak taposóaknákkal avatkoznak be, vagy liberális be-nem- avatkozással avatkoznak be. Hazudoznak..

Most egy ukáz érvényesül: gyorsan napirendre térni. Már nem Bugárt kell segíteni, hanem a nemzetköziséget. Szép, halvány dicséretek, napirendre térés, eljött az „ez van” ideje. Mert óvatosnak kell lenni a hazai médiumokban. Még nem dőlt el a harc itthon. Nem azért nem elemzi a helyzetet magyar szempontból a közszolgálati rádióban senki, mert nem akar egy idegen állam belügyeibe beavatkozni, hanem azért, mert ez a Kassára címzett üzenet a magyar nemzeti keresztény középosztály, a Fidesz-KDNP győzelmének elismerését jelentené. Mert a magyar szempontból való elemzés tilos volt és tilos kell maradjon. Nincs magyar szempont. Itthon nincs. Még nincs. A magyar média még fenntartja magának a jogot, hogy ne legyen magyar. Ezért veszett el az MKP. Arra azonban azonnal volt esze minden rádiónak és tévének, hogy felerősítse azt a félénk felvidéki véleményt, miszerint egy kissé elsietett és idő előtti volt a kettős állampolgárság megszavazása. Meg kellett volna várni vele a szlovákiai választást, de arra már egyiknek se, hogy kimondja, vegyétek tudomásul, hogy azért hoztuk meg azonnal, hogy erőt öntsünk belétek is, meg a Kárpátaljaiakba és az erdélyiekbe is, meg a szerbiaiakba is, mert az összenemzeti mindennél előbbvaló. Erről senki nem beszélt, pedig ez az egyedül helyes magyar magatartás. Magyarok, vegyétek igénybe, Ficó fenyegetése ellenére, mert szabadok csak úgy lesztek. Ficónak meg kell buknia, a magyarságnak pedig meg kell maradnia. Ilyen üzenet nem szállt át a Duna fölött. A magyar közszolgálati és kereskedelmi adások szívósan védelmezik magukat minden magyarságtól, öntudattól, nacionalizmusnak nyilvánítva minden nem szomorydezsősen ejtett magyar szót.

  A magyar médiumok, a hangadók még ma is Horthy, Pilsudski, Salazar, Franco és végül Mussolini körébe emelik Orbán Viktort, és ezzel egyetlen szándékuk van: a leminősítés. Holott a felsorolt nemzeti vezetők, autokraták, és erőskezűek egyike sem ártott annyit nemzetének, mint Rákosi Mátyás, Kádár János, vagy Gyurcsány Ferenc. Vagy egyáltalán nem is ártott. Orbán hibájának tartják, hogy rájuk hasonlít, holott nem is hasonlít. Csak már nem liberális. Ez a leminősítés a liberalizmus csúfos bukásának közegében történik. Ez utóvédharc. Nagyon komolyan veendő, kemény utóvédharc. Ez a kimondatlan, csak sejttetett vád, nem azért hangzik el, mert nem tudják, hogy Orbán, ha akarná sem tudná visszahozni Horthy korszakát, hanem azért, hogy ne tudja végbevinni, amit akar. Hogy ne merjen akarni. S az egész magyarság ne merjen akarni. Lám, hogy megbukott a magyarság Szlovákiában. Lám, hogy el lehet bugázni a magyarságot a magyarságtól!

Az új Országgyűlés már a kormány felállása előtt is meghozott néhány szükséges és fontos törvényt és az új kormány összecsapott a bankokkal, a nemzetközi nagytőkével, a világ egyre kisebb hatalmú irányítóival, de a magyar tájékoztatás nagy része ezt nem erényeként és bátorságaként, s nem szükséges lépésként adta hírül, hanem jövendő bukásának előszeleként. Fél vereségként.

A liberális magyarországi média nem tud örülni. Mintha a kétharmados győzelmet szégyellnie kellene a magyarságnak. Ez egyszerűen talmudizmus. Ez nem kötelező pártatlanság, nem az ellenzék arányos képviselete, ez egy nemzet akaratának semmibevétele. A szlovákiai magyarságnak tehát a győzelem után is egy szégyellnivaló-kormány által támogatott MKP mögé kellett volna felsorakoznia. Természetesen azt nem állítjuk ezzel, hogy a budapesti média mindent Bugár érdekében tett. Nem, Bugár kis pont, a saját liberális pozícióinak védelmében, a saját túlélése érdekében merített a liberális, bolsi kondérból egy kanál Bugárt, és egy fél kanál MKP-t. Szegény MKP tehát itt bukott meg Budapesten, ahol még utolsó este is tíz százalékról álmodozott az elnöke az Estében, miközben a kérdezője csak nézte őt, mint egy elbugázott vadásztrófeát. Ha sokáig elhúzódik a médiatisztogatás, a Fidesz kétharmad ide, kétharmad oda, az MKP sorsára juthat. A média elbugázza.