vissza a főoldalra

 2010.06.25. 

25 éve volt a monorierdei találkozó

Két generáció nőtt fel azóta, hogy Csurka István író vitaindító előadása elhangzott Monorierdőn. A rendszerváltoztatás igényével született tanulmány lényeglátását és tartalmának valódi súlyát a pártállam utódainak szócsövei ma is szeretnék kisebbíteni, jelentéktelennek bemutatni. Az akkor elhangzottakat felidézve (a lényegi mondanivalót nem érintő rövidítésekkel) végigkísérhetjük a Csurka István által kultúrbugrisoknak nevezett réteg mesterséges megteremtését, a nemzetfenntartó parasztság hagyományos kultúrájának szétverését és helyette az önmagát újratermelő kvázikultúra kialakítását.

 A mai magyar társadalom kultúrája egy vesztes, agonizáló és ugyanakkor önkizsákmányoló és idegbeteg társadalom kultúrája, egy úgynevezett kvázikultúra… Egy egészséges nemzeti kultúrának sajátosnak és összetéveszthetetlennek kell lennie, saját kérdésekre saját válaszokat kell adnia. A mai magyar kultúra nem működik rendeltetésszerűen.

Ez nem kirívó jelenség a mai Európában , amely tele van vesztes államokkal, amely egészében véve maga is szörnyű nyomás alatt van és beteg. A mai magyar társadalomnak van azonban egy sajátos, csak reá jellemző betegsége.

A mai magyar társadalom a rossz, egyoldalú, megalkuvó, de ugyanakkor sok vonatkozásában eredményes és hasznos kényszeregyezség társadalma… Mindennek azonban nagy ára volt, mert mindez voltaképpen az ideiglenesség és a napról napra élés csodaváró és révült szájtátisága közepett a képtelenség talaján, avagy inkább színpadán és deszkáin játszódott le. Egy nagy cefréskád, egy vastag födővel letakart dézsa és ezen a deszkafedőn, az erjedő lé fölött folyt percről percre a táncikáló, vidám barakkélet.

1956. november 4-e után ebbe a dézsába hánytak bele mindent: vért, hősi halált, munkástanácsot, a forradalom gyönyörű mámorát, az egyhetes szabadság eksztázisát, az öntudatot, majd valamivel később az akasztottak ezreit és a börtönviseltek megveretéseit és megaláztatásait, s az egészet lefödték a felejtéssel. Az alku legfőbb kikötése ez volt: felejts, hallgass!…

Mostanra azonban – s ez már a mai társadalom egyedi betegségtünete – ez a fedő, a dézsában megindult erjedés hatására, meg egyszerűen a természet rendjéből következően, elkorhadt és elrothadt. A szagok, a hullabűz és a mérges gázok már felpárolognak és felböffennek.

1956 és ami utána következett, a magyar történelem máig fel nem mért, a maga valójában fel nem fogott cezúrája és vízválasztója…

A látszat az volt, hogy nem változott semmi.

Pedig minden megváltozott. 1956. november 4-e óta a magyarság nem a saját történelmét éli. Ilyen fordulat még egyetlenegy történelmi fordulópontján, egyetlenegy szabadságharcának bukása, egyetlenegy háborúvesztése után sem következett be. Ez a fordulat ugyanis a lelkekben állt be. Meglehet, nem vizsgálható szigorúan tudományos módszerekkel, meglehet, hogy jobbára csak a művészi érzékelés által felfogható és éreztethető, mégis elsőrendű történelemalkotó tényező valamely nép lel-

ki viszonyulása egy bizonyos korszakhoz, állapothoz. Mind vereségeket, mind győzelmeket átélhet egy nemzet, nagyjából azonos tartással. 1956 után a magyarságnak nem a viszonyai és a helyzete fordult meg soha nem tapasztalt módon, hanem a lelke. A viszonyulása saját magához, történelméhez. A magyar lélekben minden érvénytelenné vált. A vidám barakkban nihilisták vigadoztak…

Ami eladdig csak magányos zsenik tragikus sejtelme volt, hogy tudniillik „kompország” vagyunk, végzetesen magunkra-hagyatottak, porszemek, vagonkérdés, az most milliók számára vált kézzelfogható valósággá. A lánctalpak legelemibb emberi mivoltában taposták le a magyarságot. A jelentéktelenség tudatát és a kilátástalanságot mintázták bele roppant tanksúlyukkal a magyar lélekbe. A nihilt…

A mai magyar élet minden őrülete, lehetetlensége, tudathasadásossága ebből az évszázadok óta begyakorolt életmentő magatartástól való elfordulásból, ebből a végső elkeseredésből, mely már még a végső elkeseredést is értelmetlennek és hiábavalónak tartja, vezethető le. A disszidálási hullámok, a gyerekszülési hajlandóság végzetes elapadása, a mértéktelen iszákosság és a kiugróan magas öngyilkossági arányszám, a nemzeti mivolt iránti nagyfokú közömbösség: mind-mind innen ered.

Ez a mai magyar élet alfája. Minden törekvésnek, amely meg akarja állítani a magyarság szellemi elsivárosodását, amelyik új horizont felé óhajtja vezetni, vagy legalább az arra vezető út tekintetében javaslatokat akar tenni, ennek tudomásulvételével kell elkezdenie munkálkodását, ennek a szomorú ténynek számbavételével kell kitűznie saját feladatait…

Ezek után pedig nézzük azt a folyamatot, amelynek során ez a fentebb már elkeresztelt kvázikultúra kialakult. Először is a társadalom szerkezetében beállott változásokat kell számba vennünk. A legfontosabb ebben a vonatkozásban a magyar társadalom paraszti társadalom voltának a megszűnése. A régebben a nemzet felét kitevő paraszti részarány éppen ezekben az években zsugorodott az egyötödnél is kisebbre…

S így az elpusztított, szétvert, betagosított, elgépiesített régi magyar paraszti kultúra helyébe nem állt egy új, öntudatos – szövetkezeti – kultúra, új viszonyulás az új helyzethez. A falu nem vitte be az erkölcsét a téeszbe. Aki pedig a városba menekült a megélhetésért, aki a kétlakiság szörnyű keresztjét volt kénytelen a vállára venni, még az apját is megtagadta inkább, csak ne kelljen a szétvert világra emlékeznie. Itt aztán aratott a nihil…

Miért élt, miért dolgozott az ilyen ember? A betévő falatért. Már nem volt szüksége arra a kultúrára, arra a műveltségre és arra az erkölcsre, amivel néhány esztendővel előbb még kis nadrágszíjparcelláját művelte, amivel helytállt a kubikgödörben, amivel a falu egykori társadalmában megbecsülést és szerepet szerzett magának. Sivár, kultúra alatti életet élt, és él még ma is ez az ember. Milliós csoportról van szó. Tömegről, amelynek igénye sincs a kultúrára, nemcsak azért, mert nincs rá ideje, nincs szabad ideje, hanem egyszerűen azért, mert az elsivárosodásnak arra a fokára jutott el, abba sülylyedt bele, amelyikben már a legegyszerűbb kulturális tevékenység is elérhetetlen magasságban van. Ez az ember alig tud írni-olvasni. Ez az ember jóformán nem is érti azt a nyelvet, amelyet a fölöttes rétegek beszélnek.

Léha és felelőtlen, sőt mi több, cinikus minden kulturális program, minden kezdeményezés, amelyik nem ennek a lét alatti létben vegetáló rétegnek a megindításával, elemi igényeinek a felcsiholásával kezdi…

Ez a széles és elesettségében szánalmas réteg ugyanis éppen az egykor nemzetfenntartónak nevezett, és azt a szerepet valójában be is töltő parasztság helyébe következett, és mint ilyen, most is meghatározó jelentőségű a nemzet kulturális arculatának megítélésekor. Ez a mai élet roppant nehezéke, ami ezt a társadalmat meggörnyeszti, ez a réteg ugyanis újratermelődik. Végzetes következetességgel. Ebből a rétegből származik a kor jellegzetes alakja, mondhatni végterméke, az elsivárosodott, jóformán csak vegetatíve létező, hol bunkónak, hol bugrisnak,  nevezett ember… Ha ennek a rétegnek az újratermelődését nem sikerül megállítani, akkor a magyar társadalomban egy csúfos kettéhasadás fog bekövetkezni…

Itt milliókról van szó, következésképp milliárdokról… Elemi érdek ennek a bugris-újratermelődésnek a megakadályozása…

A család bomlásának végső soron az az oka, hogy a család többé már nem gazdasági egység. Létezése és fennmaradása nincs többé a családfő keresetéhez, vagyonához kötve…

Ha a munkamegosztásba nem az apa jogán lép bele az utód, akkor mibe? A kultúrába? Az emberi minőségbe? A nemzeti identitásba? Igen! A műveltségbe. A munkaerkölcsbe. És egyáltalán, az erkölcsbe. Együttvéve valami újfajta nemességbe, amely újfajta nemesség éppen ezekben az években töröltetett ki a magyar életből, de amelyik mint minőségigény nem évülhet el soha, amíg Kölcsey Himnuszát énekeljük…

Ennek az úgynevezett családi kulturális programnak a kidolgozása szakembereket igényel…

Miközben a magyar szellemi élet az 1956 utáni letaglózások és megtizedelések után felegyenesedve vagy legalábbis négykézlábra állva úgy-ahogy megőrizte hadállásait, mialatt a méltók  mellére is felkerülhettek a gyémántos kitüntetések, és mialatt a kultúra más ágazataiban, a zenében és a képzőművészetben és a színházban és a filmben lezajlott egy hasonló jellegű elrendeződés – mialatt tehát ez a magyar magaskultúra szépen beleült a kvázikultúra trónszékébe, végzetes esemény játszódott le az alapoknál. A magyarság elvesztette a magyar iskolát.

S hogy mennyi kvázikultúra ez a mai magyar, arra nézve legyen elég annyi, hogy a szellemi elitnek jóformán egy szava sem volt ehhez a szörnyű történéshez, noha itt folyt le a szeme láttára. A hatalom brutális erővel zúdult be az iskolába. Elfoglalta minden olyan zugát, amit az ötvenes években még nem tudott elfoglalni. A tanítót és a tanárt olyan katonai fegyelemre fogta egzisztenciális és hatalmi fenyegetéseivel, hogy az talpalatnyit sem mert letérni a tanterv idegenbe vezető mezsgyéjéről. Lényegében kiveszett az a nevelőtípus, aki még saját egyéniségével, saját tartásával, példájával nevelt. A pedagógusi pálya megszűnt hivatásbelinek lenni. Kihalt vagy visszavonult, de legalábbis nagyon megritkult az a tanárnemzedék, amelyik annak idején egy összekacsintással is éreztetni tudta a különvéleményét a diákkal. Az iskola üzem lett, rossz üzem. Sivár üzem. És a magyar identitást száműzték belőle…

Ez a mai iskolarendszer, a követelményeivel, felvételi rendszerével, a státusszimbólumaival nem a magyar jövő szolgálatában áll, hanem éppen azt ássa alá...

A kontraszelekció, amely ebben az egész társadalomban érvényesül, az értelmiség körében a legerősebb…

Rettentő pazarlás, rombolás, iszonyatos züllés, működésképtelenség származott a kontraszelekció lovagjainak dáridójából…

Így aztán szép lassan kialakult egy olyan szakembergárda, nevezhetjük őket akár technokratáknak, akik ennek a liberalizmusnak köszönhették a munkalehetőségüket, sokszor még a vezető beosztásukat is…

Ez a réteg ma egyre vastagodik, de ugyanakkor egyre inkább korrumpálódik is…

A kontraszelekciós liberalizmusnak lételeme a kvázi. Minél „kvá-zibb” az, amit a szakember termel neki, annál elégedettebb, mert a valódi termékek, a valódi alkotások a múltjára emlékeztetik, s vele a kontraszelekciós, illegitim voltára. Igen ám, de a technokrata nap mint nap érintkezik, sőt barátkozik a vezetőjével, urával és parancsolójával, sőt rokonságba is kerül vele, s érdekszövetségbe is. Lassan elmosódnak a különbségek. A kontraszelekciós liberalizmus majdnem akkora, sőt nagyobb érték lesz, mint a szaktudás, a hozzáértés, a tehetség. A kvázitermelő technokrata szép lassan elfelejti, hogy kvázitermelő technokrata lett…

Ez a fajta kontraszelekció aztán veszélyesebb, mint gondolnánk. Ez ugyanis nagyon szapora réteg, és burjánzik, mint a dudva. Éber figyelemmel gondoskodik a saját újratermelődéséről. Az ő gyermekének feltétlenül értelmiségi pályára kell mennie a tőle örökölt tehetséggel. Klikkeket alkot, amelyeknek egyetlen jelszava van, a kvázi szent!…

Ez a kontraszelekciós réteg áll az útjában minden egészséges társadalmi mozgásnak, a „népi emelkedés liftjének” húzóköteleit ez vágta el. Ez csapja be az értemliséghivé levés ajtaját az úgynevezett alsóbb néposztályok fiai előtt. Ez alkot merev falanxot minden kezdeményezés előtt. Korunk szomorú véglénye ő. Neve: kultúrbugris. Értéktelenebb, visszataszítóbb, mint a korábban említett bugris, az alanti. A valódi tehetségnek, a valódi szándéknak ebben a bugrissokadalomban kell mozognia, ebbe ütközik bele minduntalan. Ez fojtja meg a kezdeményezéseket a maga közönyével és cinizmusával.

A kultúrbugrisnak nincs hite, nincs eszménye, nincs felelősségérzete, következésképp teljesen közömbös működésének pusztító hatása iránt is. Egy célja van: érvényesülni a kváziban. Karriert csinálni.