vissza a főoldalra

 2010.05.07. 

És velünk mi lesz?

Újréti László színművész Szentesen született 1942-ben. 1966-ban végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, majd egy évig a Miskolci Nemzeti Színházban játszott. 1967 óta a József Attila Színház tagja, 2008-tól örökös tag. Főbb szerepei: Vámos István (Csurka István: Majális; az MTV színházi felvétele 1990-ben készült), Florindo (Goldoni: Két úr szolgája), Lovas (Csurka István: Nagytakarítás), Pilóta (Saint-Exupéry–Belia A.–Valló P.: A kis herceg), Szállodaigazgató (Ray Cooney: A miniszter félrelép), Komáromi elvtárs (Tasnádi István - Fenyő Miklós: Aranycsapat), Gajev, Leonyid Andrejevics (Csehov: Cseresznyéskert), Lakáj (Molnár Ferenc: Játék a kastélyban), Vermes, színházigazgató (Gádor Béla - Tasnádi István: Othello Gyulaházán), Malvolio, Olivia udvarmestere (Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok), Archambaud (Francis Veber: Balfácánt vacsorára!), Chasuble tiszteletes (O. Wilde: Bunbury, avagy Szilárdnak kell lenni), Kurt Von Strohm, ezredes (Jeremy Lloyd, David Croft: Hallo, hallo!), Richelieu bíboros (Dumas: A három testőr), Sam (Herold Pintér: Hazatérés), James Tyrone (Eugene O’Neill: Hosszú út az éjszakába), Úr (Milan Kundera: Jakab és az ura), Haynau (Jókai: A kőszívű ember fiai), Horváth Miklós (Mikszáth: Különös házasság), Szerebrjakov Alexandr Vlagyimirovics, nyugalmazott egyetemi tanár (Csehov: A manó), Arnold Piper (Ray Cooney, Tony Hilton: Négyesikrek), Gróf Báden (Rejtő: Vanek úr Afrikában, Oberon (Shakespeare: Szentivánéji álom).

Játékfilmek: Zöldár (1965), Pokolrév (1969), Kapaszkodj a fellegekbe! I-II. (1971), A kard (1977), Álombrigád (1983), Laura (1986), Hajnali háztetők (1986), A menyasszony gyönyörű volt (1987), Napló szerelmeimnek (1987), Ámbár tanár úr (1998).

Tévéfilmek: A 0416-os szökevény (1970), Vasárnapok (1971), A fekete Mercedes utasai (1973), Illetlenek (1974), A makrancos hölgy (1979), Családi kör (1980), Jegor Bulicsov és a többiek (1981), Linda (1986) Piros, mint a kármin című része, Barbárok (1989), Nem érsz a halálodig (1990), Devictus Vincit (1994), Kisváros (1997).

Kiváló szinkronszínész, Terence Hill „állandó magyar hangja.”

Díjai: Jászai Mari-díj (1983), a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1996), József Attila Gyűrű (1984, 2000) a József Attila Színház Nívódíja (2004).

 – Idén, a Színházi világnap alkalmából az M2 műsorára tűzte Csurka István Majálisát;a Játékszínben 1990-ben készült színházi felvételt. A darabot – aminek  ősbemutatója 1979-ben Veszprémben volt –1988-ban Budapesten állították színpadra. A Játékszín produkciójában ön Vámos Istvánt játszotta. Milyen emlékei vannak erről az előadásról?

 – Az interjú előtt belenéztem a tévéfelvételbe, s el kell mondanom, nem voltam teljes mértékben megelégedve saját alakításommal. Hiába, azóta eltelt húsz év, és mostani tudásommal másként oldottam volna meg egy-egy színpadi szituációt. Mindettől függetlenül egy jó és vállalható előadás volt a Majális. A főalak, Marhás egy valós személyről, Szabó István népi íróról lett megmintázva. Az egész Csurka-családdal nagyon jóban voltam: a mamával, Erzsébettel, Istvánnal és természetesen kollegámmal, Lacival is. Sokszor meghívtak Erzsébet-napokra. Történt, hogy Laci azt mondta: „Berényi Lászlótól, a Játékszín igazgatójától lehetőséget kaptam a Majális színpadra állítására”. Megkért, hogy én játsszam el az „értelmiségi fiút.” Azt is közölte velem, hogy nagy valószínűséggel Törőcsik Mari is el fogja vállalni Fügediné szerepét. Hegyi Barbara – A néma dizőz alakítója – pedig éppen a premier évében végezte el a Színművészetit. Az olvasópróbákon, amit egy lakásban tartottunk, Csurka István is jelen volt.

 – Mi volt a Majális sikerének a titka?

 – Nagyon szerette a közönség a Majálist, s mi havonta három-négy alkalommal is előadtuk a Játékszínben. Sőt, vidéken is többször játszottuk ezt a darabot. Egyrészt a mű témája miatt hívtak le minket. Másrészt: egy helyszínen játszódik a cselekmény, a rendezés nem vett igénybe bonyolult színpadtechnikai eszközöket, s nem sokszereplős a dráma. Így könnyű volt utaztatni a Majálist. Ez a fővárosi előadásszám a mai viszonyokhoz képest soknak számít. Jelenleg egy kisebb színházban a premier után a darab kétszer-háromszor, s azután jó esetben havonta egy alkalommal van műsoron. 1988-ban még nagyobb várakozás volt az országban, mint jelenleg. Lehetett érezni, hogy rövidesen nagy változások lesznek. Legalábbis ebben bíztunk. Hittünk a tisztább és a szebb jövőben. Ez volt a darab sikerének igazi titka. Olyan írók, költők, művészek ültek a ’80-as évek közepén egy asztalnál, s beszélgettek a jelen problémáiról és a jövendőről, akik ma szóba sem állnak egymással. Akkor még nem alakultak ki teljesen a törésvonalak. A darabban vannak olyan mondatok, melyek tükröt tartottak a társadalom, az értelmiség elé. Vámos el is mondja, hogy ő élni akart. Szereti az elismerést, a nőket, ha kell, fizet is a szerelemért, míg Marhás azt választja, hogy kivonul a világból, s önpusztító életet él. A megalkuvó és az eszméihez ragaszkodó vitája után, a mű végén a Jolit alakító Juhász Róza szinte kétségbeesetten sikoltja bele a világba: és velünk mi lesz? Ez pedig a kívül rekedtek hangja. Az elit, az értelmiség vitázik, de sokan nem akarnak filozofálni, hanem „csak” élni szeretnének. Róluk ki gondoskodik? A választások előtt a pártok megszólítják a népet, hogy miért is szavazzanak rájuk. Megtörténik a voksolás, s utána mintha elfeledkeznének rólunk, s csak egymással vannak elfoglalva, s tovább vitatkoznak. Ilyenkor is felvetődik sokakban a kérdés: és velünk mi lesz? A magyar történelemben nagyon sokszor az elit térfelén dőltek el a lényeges kérdések, s a népet kihagyták a döntéshozatalból. Tehát a mű nagyon is aktuális. Továbbmenve: azt mondja Fügediné a darabban, hogy nem akart mást abból az 500 Ft-ból amit a lányáért kapott, csak egyszer egy kis majálist tartani. Nem volt neki nagy vágya, csak az, hogy egyszer neki is jusson abból a morzsából, ami leesik a nagyok asztaláról. Csurka Istvánnak több darabjában benne foglaltatik a kisember álma, vágya.

 – Csurka Nagytakarításában Lovast játszotta. Ezt melyik teátrum mutatta be?

 – Tordai Teri volt abban az előadásban a partnerem, amit a Játékszín mutatott be Berényi László rendezésében. Ezt a darabot a ’80-as évek elején kezdtük el játszani Budapesten. A mű ősbemutatója pedig Dunaújvárosban volt a helyi művelődési házban. Érdekesség, hogy a premier november 4-ére esett. Az előadás végén a szerző gratulált nekünk, majd ennyit mondott: ma nincs bankett, ezen a napon nem ünnepelünk.

 – Az interneten olvastam, hogy Tóth Dezső, művelődési miniszterhelyettes anno a pécsi Nádor Szálló lépcsőházában azt mondta: „Nem szeretnék Csurkával találkozni. Most tiltottam be a legjobb darabját...” Ön szerint mi lehetett a betiltás oka?

 – Erre nem emlékszem pontosan, de valószínűleg nem a Majális verte ki a biztosítékot a kulturális életet irányító pártvezetőknél, hanem Csurka Istvánnak egy olyan írása, ami miatt egy ideig nem játszhatták a drámáit. Nagyon sikeres szerző volt: a fővárosban három színház is játszotta műveit, és nagyon sok vidéki teátrum tartotta műsorán darabjait.

 – Akkor a József Attila Színháznak volt a tagja. Az előadás színészei más-más színházból kerültek ki?

 –Igen, hiszen a Játékszín befogadó színház volt. Juhász Róza és Pártos Erzsi a Nemzetinek volt a tagja, Papp Zoli pedig a Katona József Színházban játszott.

 – Tudtommal jövőre egy magyar drámában láthatjuk önt a Játékszínben.

 – A nyitóelőadásra kértek fel. Ez Nádai Péter Magányos cédrus c. darabja. A fiatal szerző, akinek ez az első színpadi bemutatója, hitelesen ábrázolja a ’80-as éveket, illetve azokat a napokat, amikor 1984-ben váratlanul kiderült, hogy nem veszünk részt a Los Angeles-i olimpián. Ez egy család életét alaposan felkavarja, hiszen a fiatalabbik fiú éremesélyes pillangóúszásban. A többiek a szokásos családi ebéden találkoznak, s kiderül, hogy a famíliában besúgó van. A próbákat és az előadásokat azért is nehéz most egyeztetni, mert olyan színészekről van szó, akik anyaszínházunkban egy hónap alatt igen sokszor játszanak.

 –Térjünk vissza a Majálisra. Németh László Villámfénynél c. drámájában azt a kérdést boncolgatja, hogy jobb-e elvadult farkasként élni? Tehát inkább vonuljunk ki a társadalomból, éljünk öntörvényűen, mint hazugságban. Sarkadi Elveszett paradicsomában Zoltán azt mondja Mirának: „Én a félresikerült zseni vagyok. Minden adottságom megvolt hozzá, hogy nagyot alkossak, hogy egy Pasteurje, egy Pavlovja legyek a kornak – csak az az egy hiányzott, hogy higgyek ilyesmiben. S azt hiszem, most se hiszek.” A Majálisban Marhás pedig azt mondja Vámosnak:„Az én helyzetemben nem is várható más, mint hogy mindenre nemet mondjak, mindenre vitriolt fröccsentsek. Nem ez a létező világok legjobbika, de nem is a legrosszabbika. Örüljünk annak, hogy ezt a viszonylagos békét nektek köszönhetjük, nektek józan megalkuvóknak, kiegyezőknek. Kis Deák Ferencek, akik vagytok, s én meg megmaradok Széchenyinek, s itt esz meg a fene a magam bűnös kis Döblingjében.” Mintha a szocializmus évtizedeiben az értelmiség előtt ez a két út állt: a megalkuvásé és a világból való kivonulásé.

 – Igen, s ezt ebben a darabban a szerző remekül éreztette. Ő már akkor tudta mi a látszat és mi a valóság. Azt hittük akkor, hogy Csurka István csak felnagyítja a problémákat, mikor a beszélgetések közben aggódott a magyarságért, a nemzetért. Az említett két útra nagyon sok példát tudunk felsorolni irodalmi alkotásokból és saját életünkből is. Természetesen ez az idősebb generációra vonatkozik. Ha visszagondolunk pályánkra, látjuk: voltak, akik jól éltek egy bizonyos szakma, mesterség művelői közül, s voltak, akik nyomorogtak. Igaz, nem olyan karakterisztikusan, mint Csurka drámájában, ahol a két végpontot mutatja be. Aki megalkudott a rendszerrel, aki jó kapcsolatot ápolt az elvtársakkal, többet utazhatott külföldre, s protekcióval elég sok mindent el tudott érni.

 –Információkat is kértek azoktól, akiket kiengedtek Nyugatra.

 – Természetesen ilyen is előfordult, de személyes példát erre nem tudok felhozni.

 – Czvetkó Sándor színművész szerint: „Magunktól irtjuk ki saját magunkból az erkölcsösséget, a jó ízlést, az igényességet, az igényt a hitre. Ez a lehető legrosszabb. Úgy látom, ez a demokrácia mellékhatása, amire keresni kell az orvosságot” Mi erről a véleménye?

 – Ez így van, de nem csak a demokrácia mellékhajtásáról beszélhetünk, hanem arról is, hogy nagyon sok nagyszabású, fennen hirdetett akcióval hűtötték le az értelmiségiek indulatát. 1962-ben, amikor elkezdtem a főiskolát, azt láttam: egymás után adják ki nálunk a nyugati egzisztencialista irodalom nagyjainak műveit. Hatalmas örömmel fogadtuk, hogy Camus és Sartre drámáit lehet olvasni. Galád módon becsaptak minket, mert miközben mi bújtuk a nemrég még indexen volt szerzők könyveit, a Gyorskocsi utcában akasztották az 1956-os forradalom hőseit. A ’60-as évek az Egyetemi Színpad fénykora volt. Bemutatták Wolfgang Borchert: Az ajtón kívül c. drámáját is, mely szól a kor közömbösségéről, ürességéről is. 1961-ben Marton Endre közbenjárására a Nemzeti Színházban O’Neill műveit tűzték műsorra. Az ’50-es években elképzelhetetlen volt, hogy kortárs amerikai szerző műveit játsszák a magyar színházak. Legendás hírű zenészek játszottak éjszaka a bárokban, éttermekben. A szabadság látszatát mutatta mindez. Mi akkor azt hittük naivan, hogy mégsem volt hiábavaló a forradalom. S közben – újra mondom – még akasztották a hősöket. Elhitették velünk, hogy szabadon, s nyíltan beszélhetünk bizonyos kérdésekről. Persze az óvatosabbak figyelmeztettek minket, hogy „tégla” is van az asztalunknál, de mi ezzel nem nagyon törődtünk. „Kishalak” voltunk, s nem tartottak veszélyesnek minket. Sosem kerestek meg azzal, hogy kinek, mikor, s mit mondtam.

 – Mennyire szükséges jelenünkben a szellemi prostitúció ahhoz, hogy valaki művészként, színészként érvényesüljön?

 – Szeretném azt mondani, hogy nem, de akkor nem mondanék igazat, hiszen egy karrierszakmáról van szó. Az állam a mecénás, aki a pénzt adja, aki finanszírozza a produkciókat, szereti és sokszor el is várja, hogy a színházak vezetői, művészei hozzá dörgölőzzenek. Az előző rendszerben is egy frissen kinevezett igazgatónak udvariassági látogatásokat kellett tenni a helyi kulturális – és pártvezetésnél. Ez nem volt kötelező, de igencsak ajánlott. Ma pedig az a súlyos probléma, hogy egy-egy színház protokoll-listáján – a közéleti szereplők közül – csak egy adott párt vezető politikusai találhatók. Nem vezet jóra az ilyen egyoldalúság.

 –Ön szerint milyenek a mai magyar drámák? Van egy olyan vélemény irodalmár körökben, hogy a magyarok inkább epikában jobbak, mint a dráma műfajában.

 – Dramaturg ismerőseimtől azt hallom, hogy ma nagyon kevés jelentős magyar dráma születik. Régebben, ha kinyitottuk a Kortárs lapjait, abban remek szerzők drámáit olvashattuk. Ma pályázatokat írnak ki, s olyan darabokat nyújtanak be többnyire műkedvelő írók, melyek nem csak hogy előadhatatlanok, de olvashatatlanok is. Vannak természetesen érdekes művek, de nincsenek jól megírva. Itt kell megemlíteni a színházak bulvárosodását. A prózai színházak is igen sok musicalt játszanak a bevétel reményében. A bajt csak tetézi, hogy olyanok is játszanak ezekben az előadásokban, akik nem tudnak énekelni.

 – Azt mondják, erre van igény.

 – Hát ez igencsak szomorú, mert akkor csak tovább süllyed a színvonal. Talán ma kevesen írnak színdarabot, mert ha azt be is mutatják, akkor a legritkább esetben a nagyszínpad a premier helyszíne. Az igazgatók nem akarnak kockáztatni. Azt meg büszkeségből igen kevesen szeretnék, hogy 60-80 férőhelyes kis stúdiókban adják elő a darabjukat. Támogatni kéne a magyar drámákat, de nagy kérdés: miből? Az állam pedig kivonult a kultúra támogatásából, de még akkor, mikor a magánmecenatúra nem alakult ki. A kultúra árucikk lett, akkor értékes, ha el tudom adni.

 – Amikor 1966-ban pályára lépett, jobban megbecsülték a színészeket, mint manapság? Itt nem csak az anyagiakra gondolok.

 – Akkor sokkal jobban benne volt a köztudatban a színház és a színész. Ez annak is köszönhető, hogy sok tévéjátékot mutattak be. Egy színésznek pedig úgy kellett a hétköznapokban viselkedni, hogy az ne legyen illúzióromboló a közönség számára.

 – Ma már ez nemigen számít, mert egyre kevesebben járnak színházba.  

– Ez így van, hiszen igen drágák a jegyek. Egy négytagú család számára sokszor luxus színházba járni. Régebben pedig sokaknál ez jelentette a fő szórakozást. A jegyek drágák, mert kevés a támogatás, és így a társadalom egy jelentős rétege előtt bezárjuk a színházak kapuját. Így ma egy színész akkor tesz szert országos ismertségre, ha egy tévéműsorban főzőcskézik, vagy ha egy csatorna leszerződik vele – de itt nem művészi produkciókra kell gondolni.

 –Nagyon sok filmet szinkronizál. S neve összeforrt Terence Hill-ével. Ezt nem bánja?

 – Régebben ennek nem örültem volna, de mára tudomásul vettem, hogy a média igen nagy úr. Burt Lancastert az amerikai tévénézők legtöbbször egy hűtőszekrényreklámban láthatták.

 – A Bud Spancer-Terence Hill filmeknek intézményesült rajongói tábora van, s önt is meghívták egy rendezvényükre.

 – Amikor a ’70-es évek végén Bujtor Istvánnal elkezdtük szinkronizálni ezeket a filmeket, akkor egy jó kis fiataloknak szóló szórakoztató produkciókra gondoltunk. Akkor lepődtem meg, mikor azt láttam, hogy már a középkorúak is rajonganak ezekért a filmekért. Valóban elhívtak egy gárdonyi rendezvényre, ahol ezekről a filmekről kérdeztek. Közben főzték a hagymásbabot a sokaságnak. Hihetetlen, hogy ezek az emberek mennyi mindent tudnak erről a két színészről.

 –1967 óta a József Attila Színház tagja. Tehát negyvenhárom éven át egyazon színházban játszik. Ez a fővárosi színészek közt elég ritkaságnak számít.

 – Ez így van. Tahi-Tóth László sem egy váltogatós típus, ő 1966 óta tagja a Vígszínháznak. Többször hívtak más színházakhoz, de én – tán lustaságból is – nemet mondtam. Jó szerepeim voltak ebben a bulvárszínházban.  

– Ott, ahol magyar és klasszikus szerzők műveit is játsszák. Gondoljunk csak a Kőszívű ember fiaira, amiben ön Haynaut alakította.

 –Volt olyan időszak, amikor egy évadon belül hat premier volt, s ebből négy igen komoly, klasszikus darab volt. Amikor a színház tagja lettem, Osztrovszkijt, Beckettet is játszottunk, s Németh László-bemutatók is voltak.

 – Mennyire érdeklik a kritikák?

 – Szinte hidegen hagynak. Fiatal színészként fontosabbnak tartottam, hogy a nagy művészek milyen véleménnyel vannak rólam. Nemrég került a kezembe három nagy, legendás színházi embernek a levele, melyet nekem írtak. Gobbi Hilda – aki egy ideig a József Attila Színházban játszott – egyszer azt írta nekem: „Megnőttél fiam!” Szendrő Józseffel különösebben nem voltam jóban, de egyszer a Fészek Klubba magához hívatott. Szendrő nemrég tért haza Jugoszláviából, s érdeklődött a hazai politikai fejleményekről. Volt ugyanis egy hír, miszerint Kádár lemond a posztjáról. Később megkérdezte, hogy miben láthat. Akkor éppen egy verses összeállításban léptem fel az Irodalmi Színpadon – a későbbi Radnóti Színházban. Szendrő megnézte az előadást, s a portán letett a nevemre egy borítékot. „Mikszáth Kálmán azt mondta egyszer az egyik gyakornokának, mozog benne valami, kukac, vagy tehetség, melyhez hasonló jókat kíván Szendrő József.” – állt a levélben. Gáspár Margit, az Operettszínház hajdani igazgatója a Rab Rábyt dramatizálta, amit a Gyulai Várszínházban mutattunk be. Azt írta nekem – többek közt – a premier előtt: „nekem magáról, drága jó Ajtay Bandi jut eszembe a talentumot illetően.”

 – Ön szerint mi a színház célja: a nevelés, vagy a szórakoztatás?

 – Mindkettő. Nevelni kell a közönséget, de nem szájbarágósan, mint a tézisdrámákban, hanem szórakoztatva. Ha egy nagy magyar író jelentős alkotásából jó zenés darabot készítenek, akkor is nevel a színház, mert ha egy ilyen produkció után ha csak néhány fiatal vesz a kezébe egy Mikszáth-, vagy egy Jókai-regényt, már nem dolgoztunk hiába.

Medveczky Attila