|
 2010.05.14.
Egy
glóriás szegfű tépelődései
Nagy a Jóisten állatkertje, miként a
virágos kertje is. A magyar szellemtörténet tájképfestői
egybehangzóan tanúsíthatják, hogy micsoda parttalanul hullámzó,
piros szegfűmezők jellemezték ezt a politikai régiót az elmúlt
hetven évben. Hol cirill betűs szövegek, hol MKP, hol MDP, hol
MSZMP illetve MSZP volt a virágnemesítő intézet cégtáblájára
írva, de az eredmény mindig azonos maradt: vérvörös, önérzetesen
egyenes tartású, nedv- és elvdús szegfűk tízezrei, százezrei,
milliói. A vörös szegfűk dominanciája természetesen a magyar
parlament híres patkóját is meglehetősen monokrómmá tette,
és nem csak színileg. Egykoron, a természet még rendezetlen és
szabályozatlan ölén az a vadvirág számított szépnek,
amelyik színével vagy illatával kirítt környezetéből.
Modern korunk lendületes haladása más értékeket diktált: a
parlamentbe telepített piros szegfűk pártkultúrájában az
volt az erény, ha sikerült tökéletesen beleolvadni a mindent
átható vörös egyformaságba.
Legyünk őszinték: az MSZP frakciójában
12 éven át ücsörgő – szigorúan „pártonkívüli” –
Donáth László lelkész-képviselő úrnak ez a teljes betagozódás
már kezdetektől sok gondot okozott. Hiába született bele szegény
a vörös szegfűtelevény kellős közepébe, hiába kapta meg
von Haus aus a legszebb moszkvai kifestőkönyveket, és a
legpirosabb festékeket, valahogy már gyermekkorától csak nagy
döccenőkkel sikerült neki az üggyel való azonosulás, pedig
soha, egy pillanatra sem vélte magát másnak, mint környezetében
a többiek, azaz piros szegfűnek. Egy vagyok közülük, próbálta
győzködni magát, de jaj, ha a tükörbe nézett, abban bizony
nem vörös szegfűt látott, csak olyan pasztell pirosat. Na jó,
legyünk teljesen őszinték: rózsaszínt. Talán éppen ez a
belső bizonytalanság, ez az ideológiai alulteljesítés terelte
őt a hit territóriumára, és lett belőle az egyetemes Krisztus
lutheránus papja. Ez akár sikertörténetnek is számíthatna,
ha hősünk eredendő gyengeségét, az azonosulásra való képtelenséget
nem maszatolta volna át egyházi tevékenységére is: amiképp
nem tudott vörösebb lenni a rózsaszínnél, sosem tűnt hívő
kereszténynek papi ruhája nélkül, és őt hallgatva mindig úgy
tűnt, hogy csak – a nála már ismert – döccenőkkel képes
azonosulni az örömhír örömével, vagy a Szentháromság, a
megváltás, a feltámadás, az áldozatra alapozott keresztyéni
élet dogmáinak alázatos elfogadásával. Igazából akkor van
elemében, ha az evangéliumokat, mint ősszocialista, ősosztályharcos,
ősbalos példatárat idézheti, és találhat – vagy kierőszakolhat
– olyan bibliai textusokat, amelyek így vagy úgy, de az
egykori vörös szegfűs legendák munkásmozgalmi etikájával
analógok, ezért a napi politika aktualitásában ügyesen meglóbálhatók.
Egy félresikerült, párton kívüli szocialista és egy félresikerült,
karizmán kívüli lelkész sajátságos hibridje lett Donáth László,
és adatott nekünk általa a 12 évig tartó szomorú honi idill:
a vörös szegfűkkel teleültetett parlamenti patkóban egy rózsaszínű
szegfű, glóriával a feje fölött. (Itt jegyzem meg: az evangélikus
egyházat ez a Luther-kabátos parlamenti MSZP-zés, következetes
együttszavazás, politikai szekértolás – „Egy árva
kavicsot sem dobok az MSZP-re!” – nem zavarta. Soha nem szólították
fel, hogy hagyja ott a történelmi ateizmus élpártját, és üljön
át a függetlenek közé. Sőt.)
De bizony semmi sem tart örökké, ki más
tudhatná ezt jobban egy lelkésznél. Akárhogy is, de az ötágú
csillag húsz évvel ezelőtti leszerelése a Parlament kupolájáról
csupán érdektelen szimbólum volt ahhoz a látványos és végleges
zuhanáshoz képest, amivel a mostani választások leparancsolták
a földre a neoliberális elvtársak magas röptű álmait, és
kijelölték a vörös szegfű követőinek helyét a mellékudvaron.
Hősünk is befejezte parlamenti pályafutását, érthető, hogy
némileg elbizonytalanodott: „Már rég nincs, ki kérdéseimre
válaszolna” – panaszkodik szegény a Népszabadság múlt hétvégi
számában. Furcsa ezt egy paptól hallani, mivel én, a világi
keresztény még ott tartok, hogy pontosan 2010 évvel ezelőtt,
Betlehemben megszületett az a Valaki, akihez a lelki válsággal
küszködő papok bármikor fordulhatnak. Lehet, hogy Donáth
megfeledkezett Betlehemről, és arról, hogy annak isteni szülöttje,
ha okosan kérdezik, mindig érthetően válaszol? Netán arról
feledkezett meg, hogy ő pap lenne valójában, nem egyéb?
Bölcsen megállapítja, hogy nekik,
MSZP-seknek itt a vesztés ideje, és bizony veszíteni tudni
kell. Igyekszik sztoikus benyomást kelteni magáról, de depresszív
kisugárzása árulkodó. Igaz, nem is annyira saját magával
foglalkozik, mintsem azon ártatlanokkal, akiket most – a képviselői
választásokon – elsöpört a Kossuth térig elérő
„szennyes zöld ár”, ugyanis mondjon, ki mit akar, de bizony
„a fasiszták, nácik, nyilasok azok, amik”. Nehezen tudnám másképp
értelmezni a lelkész úr szavait, semmint, hogy a választások
eredményeképpen a piros szegfűtelevényt kiseperte a szennyes zöld
ár, amely besodorta a T. Házba azt a tömérdek fasisztát, nácit
és nyilast, vagyis „az új tahók erőszakos és műveletlen”
csordáját. Hogy ez a leírás mennyire politológiai és
mennyire individuálpszichológiai helyzetkép, hadd ne én döntsem
el.
Nem magával foglalkozik, ó, nem! Főleg
két ember – nem mondja, hogy elvtársai, de nyilván azok – méltánytalan
sorsán tépelődik, perel a magyar néppel – és ki tudja –,
talán még Istennel is. Az egyik Gyurcsány Ferenc, akinek bár
őszödi beszéde szóról-szóra igaz, fényes és örök értékű,
mint az arany, az ostoba közvélemény „Gyurcsány méltóságát
semmibe véve” gyalázkodik és kárhoztat miatta, ahelyett,
hogy felmagasztalta volna őt. A másik Horváth Aladár, a
„meggyötört, létében fenyegetett és megszomorított magyar
cigány”.
Nagy hatással voltak rám Donáth
tiszteletes érvei, valamint a felszólítása arra, hogy ideje
volna kiterjedt bűnbánatot tartanunk. Csak azt nem értem, hogy
mindezt miért nem az MSZP-frakció zárt ülésén fejtette ki
korrupt, sunyi, hazug, harácsoló pártbarátainak, miért nekem?
Miképpen azt sem értem egészen, hogy ha már ennyire fájó
neki Gyurcsány méltóságának semmibe vevése, a magyar nemzet
módszeres elszegényítésére, kifosztására, eladósítására,
a lakások árverezésére, milliók napi ennivaló-gondjaira
vonatkoztatva, a nemzet méltóságának elrablását miért nem fájlalja?
És miért, hogy egyedül – az amúgy roppant szimpatikus –
Horváth Aladárt nevesíti meg, mint „meggyötört, létében
fenyegetett és megszomorított magyart”? Az ország tízmillió
lakosából legalább kilenc és fél millió ugyanebbe a kategóriába
tartozik. Donáth László ezt 12 évi képviselősködés után
sem vette még észre? Azt hiszem, ez az ember tényleg szent, aki
az egekben él, nem a földön. Legkevésbé sem a szennyes zöld
árral borított magyar földön.
Donáth Lászlónál nemcsak a szocialista
ideológiával és a keresztyén dogmatikával kapcsolatosan érezhetők
azonosulási problémák, de a magyarnak levés sem problémamentes
nála. (Mindenesetre nehéz lehet neki az élet.) „A turul és a
gárda messze túlmutat önmagán: jelei annak, hogy ez a társadalom
mindennemű erkölcsében elerőtlenedett.” Szerintem ez nincs
így, de lelkészünk szerint így van, ezért tisztelettel kérdezem
tőle: a kialakult helyzet ismeretében miért vallja olyan nagyon
önérzetesen, hogy egy árva kavicsot sem hajlandó dobni az
MSZP-re? Társadalmilag, történelmileg – netán egyházilag
– eredményesebbnek tartja, ha a bűnösök gyülekezete helyett
egy kerecsensólymot ábrázoló bronzszobrot dobál kaviccsal?
Mondok én valamit: nem a magyar nép,
hanem zavart lelkű fia, Donáth László erőtlenedett el felemás,
világnézeti eklektikájának diétájától: egy evőkanál
marxizmus, két evőkanál neoliberalizmus, egy merőkanál
Krisztus-követés, beszórva jó adag pártonkívülieskedő pártpolitikával.
Ettől tényleg csak kinyúlni lehet. Végül egy gyakorlati jó
tanács, ha valóban komolyan gondolja, hogy részére most a bűnbánat
ideje jött el: ne csak hitének Urától kérjen feloldozást, de
az általa 12 éven át konzekvensen képviselt MSZP politikai ámokfutása
révén elárult, megcsalt, kifosztott, koldussá tett, eladósított
magyar néptől is.
Szegény-szegény hazám, ha ilyenek
felszentelt papjaid, mit várhatunk istentagadóidtól?
Szőcs
Zoltán
|
