|
 2010.05.14.
Hangod
szelíd legyen
Bajza
József munkái
Négyesy László írásából idézek:
„Bajza. Kegyeletből írjuk így,
keresztnév nélkül, mert ő az elvek embere, abból is mintegy
elvet csinált, hogy a nyilvánosság előtt csak a vezetéknevet
kell használni. Bajza József abban a lustrumban született,
1804. január 31-én, a Gyöngyös vidéki Szűcsi községben,
egy tekintélyes evangélikus birtokos nemes családból, amely évkör
Vörösmartyt, Kossuthot, Deákot, Czuczort és Toldit adta a
nemzetnek. Ő szorosan ennek a nemzedéknek volt a tagja és egyik
erőssége. Irodalmi érdeklődése Kazinczy hatása alatt kezdett
fejledezni, nyilvános pályáját Kisfaludy Károly és Széchenyi
zászlója alatt kezdte, teljes erővel Vörösmarty oldalán és
a Deákéval rokon szellemben folytatta, és a Kossuth zászlaja
alatt fejezte be a szabadságharc viharai között, amikor az
irodalmi élet napja már Petőfi és Arany ikercsillagának jegyében
állott.”
Bajzának Vörösmarty volt a sógora.
Bajza József verseit olvasom. Finom, halk szavú lírikus,
szirtek és vizek, völgyek és erdőségek között száll, repül
lelke, és innen származnak versei. A versek a holdat szólítják
meg, a lyánykákat, és a hazát, amelyet föltétel nélkül
szeretett. Költő volt Bajza, és irodalomkritikus meg irodalomtörténész.
Szigorú ember volt, mégis hihetetlenül szép, halk, lágy
hangon beszélt verseiben. Bajza 1804-ben született, és 1858-ban
hunyt el. Élete végén megőrült. Akkor, amikor Magyarországra
mélységes mély csönd és gyász borult. Vörösmarty, a sógora
búskomor lett. Egy költőnemzedék belepusztult a fájdalomba.
Bajza nagy költő volt, de azt a csúcsot nem ismerte, amit a kor
géniusza, Petőfi Sándor otthonosan járt. Meg a korszak
ikercsillaga, Petőfi és Arany János.
Manapság nem tudom, szokták-e idézni,
emlegetni Bajza Józsefet. Pedig versei szépek, prózai művei
hihetetlen műveltségről és tájékozottságról árulkodnak.
De kezdjük az ars poetica jellegű versével, A lanthoz című
poeticai kis remekművel.
„Zengj, oh lant, húrodon / Igéző
éneket, / Hangod szelíd legyen, / Olvasszon szíveket.
S a merre kéklenek / Kárpát
szirtormai, / A merre omlanak / Dunának árjai:
Gyulassz nyelv és haza / Iránt hő
kebleket, / Magyar szép ajkakon / Viszhangzzék éneked.”
Tehát a költői parancs:
„Hangod szelíd legyen.” És szelíd
szóval írta verseit.
A fellegekre néz a költő: „Ti a
messze láthatáron / Elvonúló fellegek! / Kik reám itt hervadóra,
/ Vég bucsúval intetek / Merre nyúl boldog pályátok? / Tán
van nektek is hazátok / Ott a nyugti ég alatt, / Merre szárnyatok
halad?”
Nyugat felé vágyódott Bajza lelke, oda,
ahol Széchenyi tájékozódott az új világról, Angliában.
Oda, ahol a romantika korszakának ellentétpárja élt. A német
romantika és a francia romantika. Bajza a francia romantikát választotta,
és Victor Hugo volt a példaképe. De nyugat felé vágyódott azért
is, mert mintha öntudatlanul érezte volna, hogy a magyar szabadság
vágyának és reménységének korszakában, a reformkorban, hogy
a reménységet keletről tapossák szét, mert a véreskezű
kamasz, Ferenc József egyedül nem bírt a magyarokkal, s ránk hívta
az oroszokat keletről. Mert ők taposták széjjel 1848 reménységét.
De a versek között is túlzottan előrehaladtunk. Maradjunk csak
Lenke dalánál. Ezt olvassuk:
„Faluvégen erdő, / Erdőben magány,
/ A magányba sírdomb / Hársak alkonyán.”
Majd így folytatódik a költemény:
„Kis patak ne zúgj a / Sziklán oly
nagyon. / Bájos völgyi zengő! / Hallgass bokrodon;
Lengjetek, fuvalmak, / A fán
csendesen! / Hadd nyugodjék békén / Megholt kedvesem.”
Igen Bajzánál visszatér sorról sorra a
szelídség, „hadd nyugodjék békén megholt kedvesem”. Szép
ez az üzenet, több mint gyönyörű.
És utána megismerjük az Egy anya
keserveit, ahol az édesanya kisded gyermekét siratja.
„Vissza hasztalan sóhajt / Dúló bánatom,
/ Hasztalan kiáltja szóm: / Kelj fel magzatom!”
Aki e sorokat olvassa, érzi szívében a
bénulást, a metsző fájdalmat, amit csak egy anya érezhet,
mikor holtan látja gyermekét. És sóhajt, nagyokat sóhajt.
Milyen sóhajtás ez? Olvassuk.
„Múltadban nincs öröm, / Jövődben
nincs remény, / Hanyatló szép hazám! / Miattad vérzem én.
Miattad zeng panaszt / S örök bút énekem:
/ Sötét felhőd alatt / Ez élet gyász nekem.”
Itt már a gyermek siratja az édesanyát,
az édes hazát. De ebben a korszakban, a reformkorban újra és
újra felcsillan a remény, a szebb jövő üzenete.
„Nincs halandó szemnek égibb / Mint
bájképed, oh Remény; / Ah de minden, amit ígérsz, / Gyarló földi
tűnemény. / Kába én, hogy úgy öleltem / Szívigéző álmidat;
/ Melyet égbe épitettem, / Összedúltad a hidat.
Most a fényhonból kizárva, / Hol örök
tavasz virúl, / Messze végtelenbe sírok, / Bús hazámnak
partirul; / S irgalomnak nincs hajója / A sötét sors tengerén,
/ Mely áttenne oly világba, / Hol való lesz a remény.”
A remény korszakában megírja Bajza József
a Honfidal-át.
„Magas bércről sok százados / Vár-rom
tekint le rám; / De lent még áll, virágozik / S ép ezredes
hazám.”
A forradalom és a szabadságharc előtt,
1845-ben ébresztőt ír a költő.
„Ébredj nagy álmaidból, / Ébredj,
Árpád fia! / Fölkelt a nap: hazádnak / Föl kell virúlnia!”
A szelíd, lírai hang egyre markánsabbá
válik, mert érzi a veszélyt a költő és a nemzet. És eljön
1849 ideje. Már csak az Isten van velünk. Fohászkodás,
olvassuk a vers sorait.
„Isten, aki láttad / E roppant
vihart, / S nem nyújtál ügyednek / Védelemre kart, / Állnak
templomidnak / Szent oltári még? / Vagy tán a pokol le- / Döntögette
rég?”
Igényes, szép szavú, jó költő volt
Bajza József. Azt mondják az irodalomtörténészek és
kritikusok, hogy Babits Mihály és Tóth Árpád e költészetnek
kései folytatói. Lehet. Bajzának saját hangja volt, miként
nyilván az volt Babits Mihálynak, a XX. század rendkívüli poéta
doctusának és Tóth Árpádnak. Gyönyörűek Bajza József
balladái. A Sólyomvár így kezdődik:
„Búcsúzva száll felhők mögé az
est aranysugára, szürkül a völgy, kéklő homály terül a láthatárra.”
Ismételjük el magunkban e sorokat, és képzeljük el,
hogy ott állunk a Bükk rengetegében, az Imó kő tetején, és
nézzük az est aranysugarait, a szürkülő völgyet és a kéklő
homályt. Az ám! A Bükk és az Imó kő. A Bükk rengetegében
van három szikla: Tar-kő, Pes-kő és Imó-kő. Ez az Imó-kő
nem más, mint imakő. Az erdő fölé ugrik ki a szikla, mintha
szószék lenne. Egy Istent kereső ember arra járt, és fellépett
az Imó-kőre, imádkozni kezdett, és nézte a fönséges, zordon
rengeteget. És valamiféle eszközzel a következő szavakat véste
a sziklába: „Isten van.” Ma is látható ez az üzenet. Aki
ilyen vallomásra képes, az mélyen hisz a Teremtő Istenben.
Bajza József verseiben számtalanszor, sokszor szólítja meg magát
az Istent. De mindig alázattal, vagy kér tőle, vagy panaszkodik
neki, vagy csak sóhajt küld felé. A rengeteg bánat ezeket
csalja ki költőnkből. Gyötri az elvesztett szabadság tudata,
gyötri a kilátástalanság, és elméje lassan elborul ennek a
kiváló magyar költőnek. Amíg ez bekövetkezik, e szörnyű
korszakban rengeteget dolgozik Bajza József. Még sokkal korábban
néhány prózai műve is megjelenik. Tanulmányt írt az
Epigramma theoriájáról 1828-ban. Azt vallja:
„A természet alkot lelkeket költői
szikrával, melyek fellobbanva önmaguktól teremtenek műveket, példa
és tudomány nélkül, hogy a hideg ész csak bámulni tudja őket,
követni még meszszünen sem.”
Bajza József vallja, hogy a költészethez
nem elég az ész, a tudás, valami más is kell, valami több.
Azt mondja:
„Shakespeare és Homer talán
ellenvetésül felhozatni? Hogy az első rendkívüli ereje
mellett teóriai tudománynak sem volt szűkében, bizonyítja az
ő ismeretsége az olasz literatúrával, mely azon korban már
virágzott s kedveltetett annyira, ahogyan akkor semmi más
literatúra nem. Íróink jelesebb művei francia – melyet
Shakespeare amint drámáiból látszik, értett – sőt nemcsak
francia, hanem angol nyelvre is fordítva voltanak. Bizonyítja
továbbá az amit az ő egykorúja s barátja Ben Johnson mond,
hogy ő a görög és római klasszikusokat tanulta, s lett legyen
bár a görög és római nyelvben, tudva vagyon, hogy Hellas és
Róma jelesebb fejeinek munkáit 1550 körül az angol saját
nyelvén olvashatta.”
Szóval az epigramma, amiről Bajza értekezik.
Manapság nem nagyon írnak epigrammákat. Hogy miért, ezen még
nem tűnődtem, de bizonyára megfejthető, miként az is kideríthető,
hogy miért durvult el annyira a világ, hogy a perverziót, a
beteglelkűséget, annak irományait szépirodalomnak merészelik
nevezni. És Bajza József elővesz egy mondatot, ami a görög
világból jött el hozzánk, mai emberekhez. Görögöt szó
szerint fordítja magyarra.
„Menj ó vándor, s mondd el Spártának,
hogy mi elestünk, a törvény betöltve vagyon.”
És utána előveszi Stollberg, Herder,
Schiller, Tóth László, Kazinczy és Ciceró fordításait. Azt
írja Bajza József:
„Mind a hat költő jeles darabot ada,
de az originállal egyiké sem mérkőzhetik.”
Miért? Mert a görög a lényeget fejezi
ki. Üzen Spártának, hogy mi elestünk, de a törvény betöltve
vagyon. Nem a saját dicsőségét hirdetik a vitézek, hanem azt,
hogy a törvény marad. Ennél lényegesebb dolgot az egykor élők
sem üzenhettek Spártának, a görögöknek.
Bajza Józsefet a reformkor legjelentékenyebb kritikusaként
tartjuk számon. Kölcsey és Szemere Pál kezdeményei után
tulajdonképpen ő a magyar irodalmi kritika megteremtője.
Indulatos és élénk vitatkozó egyéniség. Nagy utat tett meg
Bajza. 1848-49 idejében Kossuth sajtójának vezér publicistája
volt. Amíg költészetét akkoriban „almanach lírának”
tekintették. Kritikai tevékenysége már korántsem volt ilyen
szelíd hangvételű. Folytatta Kölcsey Ferenc meg nem alkuvó,
forradalmat előkészítő, politizáló, kritizáló magatartását.
S mialatt Bajza megteremtette a rendszer magyar kritikát, Toldy
megteremti a rendszeres magyar irodalomtörténetet. Egyébként
Toldy viszi el Bajza verseit Kisfaludy Károlyhoz, Kisfaludy
lelkesen fedezi fel és gyűjti maga köré azt az irodalmi ifjúságot,
amellyel szervezi a magyar romantikát. Bajza éveken keresztül sógorával,
Vörösmartyval felváltva írta az Athenaeum Játékszíni Krónika
című rovatot. Ez a rovat napról napra figyelte a színházi élet
eseményeit. Vörösmarty sem jelentéktelenebb kritikus Bajzánál,
azt írja róla Hegedűs Géza, hogy még szellemesebb is nála,
szemléletességben pedig nincs párja a magyar kritikai
irodalomban. De Vörösmarty elsősorban nagy költő, Bajza pedig
elsősorban esztéta.
Ahogy közeledünk 1848-hoz, egyre inkább közeledik a
cselekvő politikához Bajza. Kossuthban ismeri fel a jövendő
emberét, és Kossuth is benne látja eszméinek hatásos
publicisztikai kifejezőjét. 1848-ban Kossuth hírlapjának főszerkesztője
lesz. A bukás után az új elnyomó rendszer Bajza Józsefben látja
a forradalom egyik legkövetkezetesebb előkészítőjét és
kifejezőjét. Az összeomlás után közvetlen életveszélyben
van. Vörösmartyval együtt bujkál. Vörösmarty lelke is
meginog, az ő számára káosz és búskomorság következik.
Bajza számára a teljes lelki széthullás.
Szólhatnánk még Bajza színházi tevékenységéről.
1837-38-ban a Pesti Magyar Színház igazgatója.
1847-48-ban a Nemzeti Színház aligazgatója. Korábban a
Theatrum drámabíráló bizottságának tagja volt. Bajza József
és felesége Budapesten a Kerepesi temetőben nyugszik. (Kerepesi
temető, 34/1-1-21.)
Sok nagy nevet soroltam Bajza József korából,
sok nagy magyar művészt és gondolkodót. Szűcsiben Bajza szülőfalujában,
Kápolnásnyéken Vörösmarty falujában, Berzsenyi Dániel szülőfalujában
helyre kellene állítani a házakat, melyben ezek az óriások
megszülettek. Emlékeztessenek bennünket oly korra, amikor önzetlenül
szolgálták nagy gondolkodók és nagy tehetségek a hazát.
Rendeltetéssel születtek ezek az
emberek. Hivatásuk volt. Olvasom végül a verset Bajza József
írta.
„Amidőn rózsát teremte, / Szóla
Isten: illatozál! / Amidőn napot teremte, / Mondá: égj nap, és
viágolj!
Alkotván a kis pacsirtát, / Monda: szállj
föl énekelve! / A kerek holdat teremtvén, / Monda: tündökölj
az éjben!
Amidőn hölgyet teremte, / Monda néki:
légy szerelmes! / De midőn téged teremte, / E parancsát
elfelejté.
Mert másként hogyan lehetne: / Hogy
pacsirta, rózsa, nap, hold / Teljesítik a parancsot, / És te
nem szeretsz, leányka?”
(Bajza József munkái, Kisfaludy Társaság
megbízásából kiadja a Franklin Társulat Budapesten.)
Győri
Béla
|
