Függetlenség

2010.05.14.

Csurka István: A többpártrendszer vége

A többpártrendszert általában a demokrácia, elsősorban a nyugati demokrácia megjelenési formájának tekintik. Története két jól elkülönülő szakaszra osztható. Az első a természetes kifejlődés útja, a polgárság, a kapitalizmus feltörésével párhuzamosan haladt a francia forradalom után, és elsősorban a nyugati gazdag, fejlett államokban, valamint Amerikában. Itt alakultak ki pártok és a belőlük kialakított kormányok. Általában két nagy párt, és ezek váltogatták egymást. Ez a többpártrendszer az első világháborúig virágzott. A háború végén az anyagi végkimerülés miatt vesztes államokban baloldali, szociáldemokratának mondott, többnyire zsidó elemekből álló kormányok alakultak, Oroszországban 1917-ben uralomra jutottak a bolsevikok, és ezután Angliát némileg kivéve sehol nem állt vissza az a létforma, az a liberális demokrácia, mint ami a háború előtti volt. Mindenütt az uralkodó elitek teremtettek maguknak különféle pártokat, és ezek már sokkal kevésbé képviseltek társadalmi rétegeket, sokkal inkább az elit és a nagytőke és a nagybirtok sokszor ellentmondó érdekeit.

Ámbár demokratikusnak mondták magukat, pártként beengedték maguk közé a kommunistákat is, akik nem voltak demokraták, majd pedig előbb Olaszországban, aztán Németországban egyetlen pártból álló diktatúrák jöttek létre. Ezeket jobboldali, nemzeti diktatúráknak nevezték, a szovjet rendszert pedig, baloldali, nemzetközi diktatúrának. Ezekben a legfőbb hatalom, minden hatalom ennek a pártnak mondott centrumban összpontosult, ilyenformán tehát ez valójában nem volt párt. Az egypártrendszer tehát soha nem létezett, noha annak nevezték. Következésképp, ami felváltotta, akár a háború után, akár 1989-ben, a közép-európai rendszerváltás során az sem lehetett természetes. Az alapkérdés ugyanis mindkét esetben az maradt, hogy mennyi kerül át az új működési formába a régiből, a régi hatalmi centrum embereiből és szerkezeteiből az újba. Az átálláskor a szerves átfejlődésre nem hagytak időt, az új többpártrendszer mechanikus műveletté vált.

A második világháború után a többpártrendszer második, úgynevezett mesterséges szakasza kezdődött el. Mind a porig rombolt Németországban, mind Európa más államaiban ugyanis mesterségesen kellett létrehozni olyan pártokat, amelyek a legyőzött rendszer, a kiirtott régi uralkodó réteg helyébe lépve a győztesek iránti lojalitással töltik meg a megszállt országokat. Valódi önállóság nélkül.

Minden társadalomnak egy korszakban csak egy elitje van, amely vezet. Németországban ez az elit nagy népi támogatás mellett hitlerista volt. A kereszténydemokratákat úgy kellett összeverbuválni és egyes meghagyott régieknek megengedni, hogy annak mutatkozzanak és dolgozhassanak, a szociáldemokraták pedig emigrációból tértek haza. Mégis, Németországban zseniális emberek, Adenauer, Erhardt, későb Schmidt kancellár meg tudtak teremteni egy új, demokratikus rendszert, a szociális piacgazdaság rendszerét a porig rombolt országban, de ehhez azok a szociális hagyományok és a német természetben rejlő kollektivitás is kellett, amely már Bismarck idejében és a porosz katonaállamban is meg- volt. Magyarországon, a koalíciós időkben a többpártrendszer szovjet ellenőrzés és kommunista erőszak mellett, torzulatként jött létre.

Ez a mesterséges, szabályozott, korlátozott demokrácia, a szovjetek által megszállt területen csak 1948-ig tartott, akkor, az egypártrendszernek nevezett nyílt diktatúra lépett helyükbe, Nyugaton ezzel szemben egy mind kifinomultabb uralmi rend alakult ki, párhuzamosan, hatalmas és tulajdonképpen a háború okozta technikai fejlődéssel. Kialakult a jóléti társadalom, legmagasabb formájával, a szociális piacgazdasággal és az elnyomott kelet-közép-európai népek vágyálmává vált.

Így érkeztünk el a 89-es változásokhoz. Itt most az új rendszert nem a szovjet, hanem a Nyugat hozta létre és elkövette azt a súlyos hibát, hogy nem hagyta szabadon kifejlődni, hanem megszabta a kereteit. Az 1945-48 között létezett koalíciós fél-demokráciát véve alapul. Az Antall- kormány ennek a féldemokratikus, külföldről irányított, paktumos demokráciának volt a rendszere. Ezt a mesterséges, de működő féldemokratikus többpártrendszert törölte el aztán a globalizmus, a nemzetközi nagytőke, amikor visszahozta Horn Gyula kormányát és az országra rákényszerítette a Bokros-csomagot. Sajnos a Nyugatnak tökéletesen megfelelt a némileg átalakult utódpárt és a nemzetköziség liberális pártjából alakult kormány és a látszat többpártrendszer. A demokrácia kimúlt Magyarországon.

A magyarság az Antall-Boross-kormány alatt kiábrándult a féldemokrácia többpártrendszeréből, de ezeket erőszakkal, elsősorban médiaerőszakkal fenntartották egy volt kommunista párt vezetése és, csak rablásra irányuló korszaka alatt. Többpártrendszer? Már csak vicc volt. De a demokráciáról való szájalás mindent felülmúlt. Az ország kirablása csillagászati méreteket öltött, de örülni kellett a demokráciának, úgy, mint régen a szocialista építésnek.

A külső szabályozás l989-90-ben is pontosan ugyanolyan határozott volt, mint 1945-ben. Akkor nemhogy nyilas párt nem alakulhatott meg (ezért a nyilasok egy része átállt a kommunisták közé), de semmilyen nem nyilas, jobboldali, vagy a történelmi vezetőosztály ideológiáját követő párt nem alakulhatott meg, s a Horthy-rendszerrel szembe kellett fordulnia minden demokratikus erőnek. 1989-90-ben nem alakulhattak meg olyan pártok, amelyeket a Párizsi Békeszerződés, avagy a Jaltai és Potsdami szerződés tiltott. Magyarországnak bele kellett illeszkednie a háborúvesztés történelmi folyamatosságába, megalázó alapszerződéseket kellett kötnie a status quó érdekében, nem mondhatta ki, hogy nem folytatása az előző szovjet rendszernek, nem írhatott magának új alkotmányt, csak módosíthatta a régit, s el kellett fogadnia a pártok egyikeként a Kádár-rendszer némileg átalakult pártját és semmiféle komoly igazságtételt, számonkérést az elmúlt évtizedek bűnei, és bűnösei felett nem hajthatott végre. Ehhez természetesen megfelelő ideológiákat, a békés átmenet nagyszerűségének ideológiáját is el kellett fogadnia a társadalomnak. Ezt az emberek elfogadták, mert még mindig előnyösebbnek tűnt számukra az előzőbe való visszazuhanásnál. A magyar társadalom fölött ugyanis az átmenet megalkuvásos éveiben 1956 leverésének és megtorlásának sötét, véres, sortüzes emléke gomolygott. A társadalom nagy része félt. Az egyik rész még a negyvenötös megtorlásra, másik az ötvenhatosra, a harmadik az évtizedek óta tartó kiszorítottságára és másodrendű állampolgárságára emlékezett és így fogadta el azt a többféle, mázas és nem mázas tálat, amelyekben végeredményben ugyanaz a lencse volt, ugyanazzal a libahús-feltéttel.

Ez a hamis, mesterségesen kierőszakolt többpártrendszer szűnt meg most a Fidesz kétharmados győzelmével. A társadalom félreérthetetlen ítéletet mondott az utódpárt fölött, amely sohasem volt szocialista, de mihelyst lehetett, feltétel nélküli kiszolgálója lett a nemzetközi nagytőkének, és semmi mással nem törődött, mint az egyéni meggazdagodással, haszonélvezettel, a rablással és a tolvajlással. Ugyanígy elsöpörte a választásnak már a szele is a legmesterségesebb képződményét, az SZDSZ-t, amely még a régi, kommunista rendszer méhében, Aczél György pártirodájában és a már Moszad-befolyás alatt álló régi titkosszolgálatban fogant. A választási eredmény, karikatúraként, nevetségességig verte szét az MDF-et, amelyet 1987-es megalakulása, sátorozása óta üldöztek, tizedeltek, jellegtelenítettek, míg végre Bokrosi akarnokságba fullasztva, szemétre löktek. Bokros Lajos eredeti célja, megbízása az OTP bank megszerzése volt. Soros Györgyöt és valamelyik cégét meg is büntették – no, nem nagyon – az OTP szétszedése céljából elvégzett törvénytelen bankműveletek miatt, s csak miután ez az akció a OTP vezetésén, erején megbukott, próbálkozott Bokros az MDF-fel, ma még talán kellően fel nem derített, kerülő úton a bankba beépüléssel. Legalább egy Orbán-Bokros vitáig szeretett volna eljutni.

Ma tulajdonképpen csak egy párt van, amely azonban – jó, ha tudja – már abban az értelemben nem is párt, ahogyan évekig volt, és ahogyan még a logójában vagy tagjai öntudatában is szerepel. Éspedig nem azért, mert vezetői nem akarják, nem azért, mert tagjai nem képzelik még párt tagjainak magukat, és nem is azért, mert a vezetőség valami diktatúrát álmodik, hanem azért, mert a történelem már nem teszi lehetővé, hogy a Fidesz csak egy párt maradjon. A pártok ideje lejárt. A társadalomnak, az államnak, a gazdaságnak és a kultúrának egy szakszerű, erős, lehetőleg tiszta vezető erőre, vezető rétegre van szüksége. Világos, hogy ez a szakszerű, hivatott, lehetőség szerint tiszta kezű vezető réteg csak és kizárólag a nemzeti, keresztény, népi és polgári középosztály soraiból kerülhet ki, s ez még akkor sem lesz párt, ha még évtizedekig megtartja a párt elnevezést. Sorsa, fennmaradása attól függ, mennyire tisztán, mennyire szakszerűen, mennyire a közjó érdekében vezeti az országot.

A történelem, húsz év nyomasztóan rossz, idegenszerű működése, illetve nem működése után, erős zárójelbe tette a pártokat, a mesterséges többpártrendszert és a vezetésnek azt a formáját, amelyben minden döntés úgynevezett vita során alakul ki, noha már el van döntve. Mégpedig nem is itthon, hanem valahol másutt. Világos természetesen, hogy Magyarország ereje, mérete, kiszolgáltatottsága miatt egy csapásra nem képes megteremteni magának a függetlenséget, de ezzel a választással elindult ezen az úton.

A bukott rendszer, a bukott pártok most azt akarják elhitetni a társadalommal, hogy a többpártrendszernek ez a halála, egy kormányzó erőnek és a keresztény, polgári középosztálynak a hosszú időre való berendezkedése, a demokrácia végét jelenti. Nem, ez nem igaz. Ez régi bolsevik hazugság, akárkik mondják is.

Egy csinálmányos, vacak áldemokráciának, egy idegeneket kiszolgáló bulizásnak valóban vége lesz általa, és, ha nem is rövid idő alatt, de létrejön a kebelében egy újfajta demokrácia, amelyben nem a választási cirkuszok ismétlődése, hajcihője, hazugságáradata jelenti a demokráciát, hanem a működés. A tény. A munka, a megélhetés, a magyar kultúra fejlődése és a megmaradás. Ha csak azt tekintjük, hogy hogyan alakult ki ez a rendszer, s milyen váltásokon ment át az a párt, amely most megkapta a mandátumot a változtatásokra és elkezdte azt, akkor gyanakodhatunk is, akár. De jobb, ha figyelembe vesszük, hogy a történelem soha nem álmaink és terveink szerint alakul, s a történelem soha nem úgy választja ki alakítóit, közreműködőit, ahogy mi kiválasztanánk. Gyakorta csinál papból hóhért, betyárból pandúrt, inasból mestert. A bukott oldal sápítozása erre a viselt dolgokból eredő bizalmatlanságra épül, és erre telepíti rá az egyszemélyes Orbán-diktatúra képét és a demokrácia halálát vezeti le abból, hogy megszűnt az SZDSZ, és már nem minden hatalom a nemzetköziségé Magyarországon. A nemzet azért szavazott ekkora bizalmat egy pártnak és egy embernek, mert történelmileg meglátta, hogy erre van szükség, és csak így lehet átlépni azon a szörnyűségen, amit a hamis, mesterséges többpártrendszer és áldemokráciája, egy vékony törpe kisebbség hosszú uralma jelentett.

Igen, a Fideszt a jó kampány, a végtelen türelem és a másik oldal szörnyű bűnei, árulása és rablása és nemzetellenessége juttatta a győzelemhez, de ez csak másodrendű mind a történelem nehézkedési törvényeinek nyomatéka mellett, mind pedig annak a magyar államalkotói géniusznak az előbbivel, a történelem nehézkedési törvényeivel összefüggő felismerése és akarata mellett, amellyel fölül emelte magát a rendszerváltás körülményein és saját utat választott magának.

Ez a saját út még nincs kikövezve. Ez tulajdonképpen még csak lehetőség. De egyben szakítás is. Szakítás az álságos többpártrendszerrel és a belőle fakadó manipulációs lehetőségekkel. Hiába van még több párt az Országgyűlésben, már nincs többpártrendszer. Az MSZP ötvenkilenc képviselője néhány hónapon belül, ha kidőltek a csontvázak a szekrényből, mentelmi jogáért fog könyörögni, de nem biztos, hogy mai szavazóik megadnák nekik ezt a mentelmi jogot. Még ha a Fidesz- többség esetleg megadja is nekik. A Jobbikot pedig ez a mentelmi jogért kuncsorgó banda hozta létre és az üres szájalásukat szintén a saját táboruk fogja megunni. A súlytalanság állapotában űrrepülni lehet, de politizálni nem. A Jobbik szellemileg pehelysúlyú párt. Pehelysúlyú társasága súlytalanság állapotában, ez ugyancsak nyelvi ellentmondás, de szép kis mutatvány lesz. A mai többpártrendszer legkisebb pártja a lelepleződés állapotában van: ha végleg kiderül róla, hogy a „lehet más” csak a régi SZDSZ-es másságot jelenti és a jelenlegi köztársasági elnök úr zöld és környezetvédő hajlandóságainak nagybecsű figyelmét, akkor ez a párt is kipukkan. És természetesen megnehezednek Sólyom László újraválasztási esélyei is. Tehát a mai többpártrendszer máris üres. És ennélfogva a köztársaság elnökének a széke is üres, mert ő ennek az oktrojált többpártrendszernek a terméke. Még akkor is, ha sokszor visszabeszélt az MSZP-nek az elmúlt években. De ez nem jelenti azt, hogy formailag nem fogják még fenntartani, mind a pártokat, mind az elnököt. Most már azonban nem ezeknek a pártoknak a létezése, és parlamenti vegetálása jelenti a magyar demokráciát. A magyar demokrácia nincs többé a többpártrendszerhez kötve. Mint ahogy a világ is abba az irányba halad. Ez ma már csak egy mítosz, mint a holokauszt mítosza. Mostantól nem mítoszokban képződik a demokrácia, illetve a nemzeti, népi, polgári önmegvalósulás, hanem munkában. Természetesen elég hoszszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ezt mindenki megértse, beleértve a Fidesz tagjait is, sőt netán a képviselőit is. Maria-Antoinette nem nagyon értette, miért csapja le fejét a guillotin és Robespierre sem, hogy miért kell követnie Dantont a vérpadon. Kis János és a Népszabadság még óva inti a Fideszt és az egész bukott oldal még toroköblítésekkel védi a demokráciát, sokan majd áldozatként fogják megkönnyezni a mentelmi jogban nem részesülőket, valami „jaj Istenemben” törnek ki, ha más lesz a köztársasági elnök, de a karaván már elindult, és halad. A Fidesz csak akkor bukhat meg, ha maga is akarja, ha nem teljesíti a történelem által rárótt kötelességet. Ebben a kötelességteljesítésben van óriási, pótolhatatlan szerepe a mögötte álló, keresztyén, polgári és népi gyökerű középosztálynak – a hatalombirtokosnak. Mert akár akarják, akár nem, akár elhiszik, akár nem, elérkezett a minden magyar felelős minden magyarért korszak. Most már minden ezen múlik.

(Megjelent a Magyar Fórum 2010/18-as számában.)