vissza a főoldalra

 2010.05.21. 

Az off-shore lovagkor vége
Interjú Boros Imrével

– Valóban vége lehet az offshore-lovagok korának?

 – Kezdjük az elején. Mindjárt a rendszerváltás után, 1991 decemberében lépett életbe az a két törvény, amellyel a kormány a kereskedelmi bankot és a jegybankot létrehozta, de sajátos magyar megoldás formájában, akkoriban azt is mondtuk, hogy létrejött egy másfél szintű bankrendszer. A jegybank továbbra is kereskedelmi bank szintű műveleteket végzett, ugyanakkor viszont a szabályozása egy bizonyos személyi oldalról teljesen megfelelt a fejlett piacgazdaságoknak. Például a vezetését 6 évre választották meg, és a jegybanktörvény úgy lett megalkotva, hogy a jegybank függetlensége címén – amivel én egyetértek – teljes mértékben kizártak a jegybank műveletének ellenőrzéséből minden fajta magyar hatóságot, beleértve az Állami Számvevőszéket is. Tehát ez a függetlenség túlértelmezése volt. Ma már látjuk, hogy miért. A jegybank kereskedelmi műveletei során (emlékszünk, a jegybanknak külföldön és belföldön is voltak bankjai továbbra is), iszonyú veszteségek keletkeztek. A monetáris politika, ami ellenőrizhetetlen, mert a függetlenség tárgykörébe tartozik, továbbra is folyamatosan termeli a veszteségeket, amit az államkassza fedez, viszont a jegybank elnöke leválthatatlan a törvények szerint. Mi történt? Az idők folyamán először az Antall-kormány Bod Péter Ákost tette az MNB élére oda, akit Horn Gyula egy elegáns farba billentéssel jutalmazott, és ő azon nyomban elment valahova az RB Rt.-hez. Az akkori ellenzék nem is tiltakozott, nem hivatkozott a függetlenségre, szépen lenyelte, tudomásul vette.

 – Jóllehet Bod Péter Ákos nem volt vádolható off-shore cég ügyekkel.

 – Nem hát. Vele kapcsolatosan ilyesmi nem merült fel. Egyszerűen útban volt. Sajnos nem volt annyira karakán, hogy az álláspontját kifejtette volna, látta, hogy üldözésnek van kitéve, fogta a kalapját és ment. Ezután 1995 februárjában Surányit és Bokrost egyszerre tették társpénzügyuralkodói helyre. Surányit a jegybankba, Bokrost a Pénzügyminisztériumba. Jött a Bokros-csomag és a jegybank asszisztált egy iszonyatos inflatorikus politikának, emlékszünk, hogy akkor már az Antall-korszak vége fele szépen ment lefele az infláció, Bokros újra fölrántotta, a forintot le-értékelték,  jött csúszó árfolyam, volt itt minden, amin a fekete-afrikai is ámulhatott. Viszont az Orbán-kormány 1998-ban tiszteletben tartotta a jegybank függetlenségét. Abban a formájában, ahogy a jegybankfüggetlenség be volt kódolva 1991-ben, nem történt a jegybanktörvényen változtatás, ami pontosan megjelölte volna, hogy mit is jelent ez a függetlenség. Például a kormánytól nem  lehetne független, odáig nem terjedhetne  egy függetlenség, hogy senki bele sem nézhet abba, amit csinál. Surányi végigszolgálta a dolgot, volt ott is minden, CW-botrány (bécsi bankbotrány), ez volt, ami látványosabb volt, persze a mai napig hivatalos számok nincsenek, viszont biztos, hogy több is veszett, mint a Postabankon. De hát közben szép csendben bezárták a londoni bankot ahelyett, hogy eladták volna, nyilván ott is óriási veszteségek voltak, bezárták a frankfurti bankot is, ezek óriási veszteségek. Ezeket a bankokat üresen is nagy pénzért el lehetett volna adni, de nem tették, mert nem tehették.

 – Miért nem tehették?

 – Nyilvánvalóan az új tulajdonos megszámolta volna a pénzt, és ezáltal nyilvánosságra került volna, hogy mi is történt ezeken a helyeken valójában. Kényelmesebb volt csendben, halkan, hogy senki meg ne hallja, bezárni. Miután a jegybank műveleteibe senki nem kukkanthatott be, ezt is betették a műveletekbe és kész. Ezek felett a dolgok felett szemhunyás van a mai napig. Utána a jegybank élére Járai került, ő végigcsinálta a ciklust, viszont  belegyalogoltatták 2003-ban az „ócsiccsuk” csak a forintot tranzakcióba, ami olyan nagyon sikerült – a forint erősödni akart, emlékszünk –, hogy belement a sávhatárok eltörlésébe, a leértékelés felé tolták a forintot, a tőke itt megijedt, kivonult, a jegybank egy halom tartalékot vesztett és a kamatot az egekbe kellett emelni 2003-ban. A Járai-korszak ezzel végződött. Jórészt ennek a hatásait „élvezzük” a mai napig, rettenetesen fölpörgött a kamatteher, vele részint az államadósság, részint a közben kialakuló vállalati és lakossági adósság, és ezzel alakult ki az, hogy Magyarországot finanszírozni a piacon iszonyatos felárral lehet csak a mai napig. Ezt a kamathalmozódást hozta létre. Most volt egy szám, amely szerint a teljes magyar adósság, ami kb. a GDP 105-110%-a, összehasonlításban nem magas, mert az osztrákoknál 250%, de ez a finanszírozás nekünk évente belekerül 2500 milliárd forintnyi kamatköltségbe. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi termék kb. 8-9-10%-a röpül kifelé kamatként az országból.

 – Goromba szám ez.

 – Az a baj, hogy még mindig kevéssé teszik ezt számszakilag tisztába, nagyrészt azért, mert a Nemzeti Bankba még mindig nem lehet betekinteni. Itt említeném még a Surányi nagy kalandját is: 1997-ben kisöpörték a Nemzeti Bankból az addig felhalmozódott veszteséget, az állam nyakába zúdították államadósság formájában és elkeresztelték adósságcserének. A Surányi főbankárodásának ez volt a legnagyobb vívmánya, hogy az államadósságot akkori értéken jó 2000 milliárddal meg tudták emelni, meg a konszolidációt is törvényen kívül hajtották végre. A kormány kibocsátott adósságleveleket és a Parlamentnek még csak meg se mutatták, hogy mire költik azt a rengeteg pénzt, az is volt egy 500 milliárd akkori értéken. Ez  a konszolidáció már a  Surányi érában ment végbe. Elkezdődött a Bod Péter korszakban, de igazából a nagy öszszegek már a Horn-kormány alatt mentek a bankokba be. Az Antall-korszak annyira meg volt vezetve, hogy bankprivatizációs bizottságot üzemeltettek, olyan bankokat akartak privatizálni, amikben nem tőke volt, hanem hiányzott a tőke belőlük nagyon vastagon. Csak egy idő után jöttek rá, hogy nem eladni meg privatizálni kell a bankokat, először meg kell tömni pénzzel.

 – Van hasonlóság a magyar pénzügyi játék és a mostani görög tragédia között?

 – Természetesen van. A következőképpen néz ki a helyzet, ha ezt a nagyobb világnézeti összefüggésekben szemléljük. Tény, hogy ez a válság, ami most minket sújt, az euroatlanti térségre korlátozódik. A fejlődő világ, Kína, nagyon szépen prosperáltak tavaly és tavaly előtt is. Ez a siker erősen sújtotta az Egyesült Államokat, ahol Obama tavaly kényszerűségből tömte a pénzt a bankokba, s ezáltal csinált még vagy 1000 milliárd dollár új adósságot. Most még ráhúz egyet azzal, hogy 37 millió ember társadalombiztosítását is valami módon  fedeznie kell. Nyilván az is jár némi állami költséggel. Ilyenformán az amerikai kincstárat elég nehéz finanszírozni. Valamit kellene csinálni. De mit ? Megnézik, hogyan lehetne ehhez pénzt szerezni. Hamar megtalálják a megoldást. Úgy kell szerezni, hogy a hitet az európai közös pénzbe egy kicsit megingatják, és akkor majd megy a pénz szépen hozzájuk. Ez megtörtént. Megnézték a gyenge pontokat. Először megtesztelték Magyarországot, mint a leggyengébbet, egész 2009 ennek a jegyében zajlott, sőt 2010 is. De Magyarország nem tagja az eurozónának, mi voltunk az első célpont. Az unio, meg az IMF rengeteg pénzt rakott be. Na, megnézünk akkor egy zónaországot is és úgy döntöttek, hogy Görögországot megtesztelik. Ott már nagyságrendekkel növekedett az összeg. Nekünk is az akkori értéken számítva gigantikus pénzre volt szükségünk, tehát kb. ötször, hatszor akkorára, mint amennyi az IMF-től járna. Megtesztelték a görögöket, a görög gazdaság durván a duplája a magyarnak, nem egészen durván. A 110 milliárd pedig ötszöröse, öt és félszerese a húszmilliárd eurónak. Megnézték, hogy milyen reakció van. Először is az euró az 1, 50-es szintről gyorsan visszahullott az 1,30-as szintre, ez azt jelenti, hogy rengeteg pénz ment át dollárba. Itt tulajdonképpen egy nagy nemzetközi pénzügyi csatasorozatnak is a részesei vagyunk, megtesztelték megint a piacot, most az EU erre válaszolt egy 750 milliárdos készenléti csomaggal, hogy legyen az eurózóna vagy azon kívüli ország, ha megtámadják a pénzpiacon és hasra akarják rántani, van lehetőség menekülésre, de ez még nem a végső harc. Simor testvérék mit csináltak? Első ijedelmükben megint felrántották az egekbe a kamatokat, ahogy szokták, mert az nekik nem drága, hogy a gazdaságnak ez mibe kerül, de hát azon a szinten se adott a kutya se, abszolút fölösleges volt a kamatot fölvinni. Mindegy, hogy 6%-on nem ad egy buznyákot a világ, vagy 11%-on nem ad. Csakhogy 11-ről lefele menni már nagyon kínos. Most viszont agyontartalékolják magukat, a Nemzeti Bank pedig mecénázza a Magyarországra települt kereskedelmi bankokat, akik külföldiek. Változatlanul a bankok már kaptak ebből az IMF-hitelekből egy csomó pénzt, eszük ágába nem volt kihelyezni a gazdaságba. 3500-at, vagy lehet, hogy most már több milliárdot tartanak a jegybankban, mert viszonylag magas kamatot lehet kapni kockázat nélkül. Állunk, várunk. A forrásköltségeinél jobban kapnak. Ez az egyik oldala, hogy ez mind a bankok zsebébe megy be. A másik oldal a 34-35 milliárdos gigantikus tartalékállomány. Ezt jórészt hitelekből finanszírozzák, részint a piacról vették föl nagy felárral az IMF-től, ott is meg kell fizetni a piaci árat, amikor kiteszik a piacra, csak a töredékét kapják vissza.

 – Igaz, hogy a Simorék ezt a gigantikus tartalékot külföldi bankokban tartják?

 – Hát hol tartanák? Máshol nem is tudják tartani. Nem a Nemzeti Bank van tele bankjegyekkel. Kiteszik rövidlejáratú betétekbe, ebbe-abba, ahogy kiderült, egy kis görög papír is volt a portfóliójukba, különböző állampapírokat veszegetnek belőle, ezek általában inkább alacsonyabb hozamúak, tehát a forrás költségét sem fedezik. Kérdés, hogy a forrásköltség direktbe náluk csapódik vagy az államkasszát terheli? Ők igyekeznek minél előbb az államkasszába zúdítani, de így is még marad bőven a jegybankban is veszteség.

 – Krimi ez kérem.

 – Magyarország történetének egyik legnagyobb krimije. Kossuth Lajos zseniális pénzügyes volt, mert annak idején létrehozta a Kossuth bankót, kibocsátotta, és ezen keresztül megfinanszírozta – egy ideig, amíg tudta – , a magyar forradalmat. Ezzel Bécs lába alól kihúzta a talajt, pénzügyileg, és ezért voltak rendkívül idegesek, ezért haragudtak igazán Kossuthra. Most Simor András, meg Bokros, meg ezek a nagy vitézek, hiába hasonlítják magukat Kossuth Lajoshoz, a nyomába se lépnek. Fogalmuk sincs arról, hogyan lehet nemzeti érdekű pénzügyi politikát folytatni.

 – Matolcsy György azt mondja, hogy a monetáris tanács is úgy rossz, ahogy van, meg a PSZÁF is.

 –Ebben a megállapításban az a lényeges, hogy megtörtént. Mégpedig olyankor történt, amikor a kormány még be sincs iktatva, de azért ezt már lehet akár hivatalos nyilatkozatként is kezelni, a vezető és egyetlen kormánypárt gazdasági főnöke részéről. Ez bizonyos optimizmusra ad okot. Valószínűleg eljutottak elemzési szinten arra a következtetésre, amit már páran mondunk jó néhány éve. Ez a kijelentés bíztató kezdet, s ezt most már valamilyen módon tetteknek is követniük kell.  Egyrészt a veszteségcsapokat le kell zárni, másrészt együttműködve az EU-val – mert bent vagyunk – egy nemzeti érdekű monetáris politikát kell kialakítani, amiből kamatcsökkenés következik. A csehek 0,75-re csökkentették a jegybanki kamatlábat. És nekik sincs eurójuk. A szlovákoknak van. Ez jó kezdet, nagyon okosan, szakmailag kell összerakni az egész ügyet, jegybankot, bankfelügyeletet, jegybanktanácsot, vagy monetáris tanácsot. Hát erre jó egy ilyen nyilatkozat, aztán meglátjuk. Reméljük, hogy ebből jó fog kikerekedni.