vissza a főoldalra

 2010.05.28. 

Mi vétkem volt nekem?
László Lajos: Halálpolka

Ámán Anna, az erdősmecskei Lucz József felesége ezt a kérdést tette fel mindig magának. Amióta hazatért Orlovkából. Ámán Anna és Lucz József Baranya megyei svábok voltak. Németországot még bombázták az amerikai és az angol légierő gépei, amikor a fiatal sváb asszonyt elvitték málenkij robotra a Szovjetunióba. 19 éves volt. Sztalin már a háború befejezése előtt hónapokkal vagonszámra szállította ki jóvátételi munkára a magyarokat, svábokat. Különös előszeretettel rabolták el a volksbundista sváb, az SS-ben szolgáló baranyaiak családtagjait. Sztalin nem ölette meg ezeket a fiatal leánygyermekeket és asszonyokat, szénbányákban dolgoztatta őket néhány évig. Ebbe ezek a fiatal életek belenyomorodtak és elpusztultak. Sztalin módszertanát hamar felismerte Joszip Broz Tito, a későbbi Jugoszlávia marsallja. Ő is vagonba rakatta vagy gyalog hajtatta a sváb lányokat és férfiakat Jugoszláviába. A magyarokat meg trágyadombba kaparták el. A jugoszláv lágerekben válogatott módszerekkel kínozták a munkára hajtott nőket, vagy egyszerűen csak legéppuskáztak egyszerre húszat, harmincat. Azt mondják a visszaemlékezők: a jugoszláviai táborok gonoszabbak voltak, mint az ukrajnai és oroszországi lágerek.

Ezekről a történetekről Magyarországon nem illett beszélni a háború után. Az első könyvet, ami az infernóról szól, László Lajos pécsi író vetette papírra. László Lajos 84 esztendős korában elhunyt. Leánya, dr. László Judit juttatta el most hozzám a Halálpolka című könyvet. A Halálpolka több mint százezer ártatlanul elhurcolt fiatal szenvedéseinek hiteles története. László Lajos híres rádiós volt. Személyes ismeretségünk és barátságunk innen származik. Sok kitűnő rádióműsort csinált, és több mint 20 kötetben a magyarországi nemzetiségiek életéről szólt és beszélt. László Lajos szerény ember volt, észre sem vették a hivatalosak. Munkásságát halálakor Mayer Mihály pécsi megyéspüspök ismerte el egy kitüntetéssel és méltató szavakkal. Könyve évekkel ezelőtt jelent meg, már akkor is lapoztam az oldalakat, amikor a Babits Kiadó közzétette ezeket az írásokat. Nem a végtisztesség és a barátság jegyében lapoztam fel újra a visszaemlékezéseket. A fiatal lányok és asszonyok története feledhetetlen és emlékezni rájuk kötelességünk.

Elizabeth Gábris 1944 kora tavaszán esküdött, a férjét rövidesen besorozták az SS-be.

„És elérkezett az Overlord-hadművelet során a Nagy Nap 1944 júniusának elején, valahol az atlanti fal tövében abból a sok ezer repülőből, amely szünet nélkül bombázta az invázióra máshol számító német hadsereget. Egyik repülőezred Josef Liebhauser közelébe hullatta hatalmas betonrepesztő bombáit, és a szegény gazdálkodó nem volt többé. A felesége, Elizabeth Gábris kora reggel teheneket indult fejni. Amikor a gyásztávirat megérkezett. Amikor apja felemelte az udvar földjéről, azt mondta, nem kíván tovább élni. Délelőtt már a kukoricát kapálta, este ismét fejni indult, amikor eszébe jutott, hogy 16 évesen özvegységre jutni nem jelent biztonságos életet. Mikor az őszi derek idején a Duna felől ágyúmorajt hozott a szél, sejtette, hogy a kálváriájuk csak elkezdődött, hiszen ahhoz a néphez tartozott ő is, amelyet szóban ugyan nem, de cselekedetekben kollektíve felelőssé tettek minden valóságos vagy képzeletbeli szörnyűségért, amit a birodalomban vagy annak határain kívül elkövettek az ő nevükben. Így nem is volt meglepetés számára, amikor a jegyző, mint a legidősebb gyermeket, a halott német katona feleségét rávezette a jóvátétellel tartozók listájára. És a vonat elindult kifelé.”

Képzelhetni, hogy milyen volt az út az irdatlan távolságban kijelölt végállomáshoz, a vonat csak zakatolt.

„Néha megállt, kapott minden vagon egy vödör vizet, s abból egy bádogpohárral jutott egy embernek. Az egyik állomáson belódított sózott birkahúst mintha pörköltnek vagy paprikásnak készítenék, apróra szabdalták és az ürülékes nyíláson a sínek közé engedték.”

Elképzelhetetlen körülmények között rabolták el a magyarországi sváblányokat 10-20 kilós batyukkal, s úgy ahogy voltak, valamilyen ruhában.

Csakhogy ott, amikor már megérkeztek a táborba, akik facipőt sem vittek magukkal meg csizmát sem kaptak új munkaadójuktól, megnyomorodtak. A donbassi szénmedencében ez az ifjú szebényi fiatalasszony már nem érezte a lábujjait. Mind a 10 elfagyott.

„Két rúdból és pokrócból készült saroglyán vitték társai a lágerbe, kapott egy alsó ágyat, mert mászni nem tudott, és azon hánykolódott, amíg a társai szomorú menete a műszak elején elindult a lágerből. Először ő is menni akart velük, de a szörnyű fájdalom, ami kiült az arcára, leleplezte. Hasznot így nem hajthatott, tehát felesleges volt. A gyógyítása sokba került volna, a kés olcsóbb volt. Attól kezdve, hogy a kórházban mind a tíz lábujját levágták, Elizabeth Gábris minduntalan polkát járt szörnyű és utánozhatatlan halálpolkát. De nem kerülhetett nyomban vissza hazájába, csak egy év leforgása után.”

Elizabeth Gábris aztán hazatért, csonka lábakkal, és itthon folytatta az életet. És volt ereje megízlelni a lelki nagyság nemes egyszerűségét. Életben maradt.

Olvassuk a másik vallomást.

„Én egy ötvenholdas hajósi sváb család származéka vagyok – mondja, a leánykori nevem Szeicz Regina. Férjem 1944-ben négyhavi házasság után a fronton meghalt. Rockenstein András volt, most Menyhért Istvánné vagyok és Komlón lakom egy bérházban.”

És Regina elmeséli a végtelen hoszszú történetet, hogyan lett a sváb kuláklányból bányagépkezelő. Regina szenvtelenül meséli történetét.

„Gúnyosan mustráltak bennünket és köpködtek: nyemci kultúr, nyemci kultúr, fúj! – kiabálták. Hát mit tehettünk róla, hogy koszosak voltunk és tetvesedni kezdtünk. Úgy látszik azonban, a koszos német lánytól sem mindegyik undorodott…”

Aztán elérkeztek a sváb lányok Krivojrogba. Éheztünk és dolgoztunk – mondja vallomásában a Baranya megyei fiatalasszony.

„Volt egy kispárnám, szépen kibélelve pehelytollal. Gondoltam egyet, kiszedtem a pehely felét, összevarrtam. Egy alkalommal kimentem koldulni. Mondtam, lenne eladnivalóm is. Az asszony, aki valószínű még sosem látott hófehér pelyhet, megörült, egy nagy kenyeret adott érte, olyan szép és nagy kenyeret én még nem láttam a Szovjetunióban.”

És elteltek a hónapok, részletezni lehetne a válogatott nyomorúságot, de azért csak eljött a szabadulás órája, és Magyarországon állt meg a vonat újra.

„Ott megint kikérdeztek, és a következőket mondták. Szó szerint emlékszem. Önök ne menjenek vissza, a maguk hazája nem Magyarország, hanem Németország. A szovjet övezetben jó helyet kapnak. – Nem azért, mert a szovjet körzetet ajánlották, de hogy minket eltanácsolnak a hazánkból, hogy mindenáron meg akarnak győzni, nincs nekünk keresnivalónk már itt, az legalább annyira megviselt, mint amikor kivittek.”

És idézzünk akkor az erdősmecskei Ámán Anna özvegyasszony visszaemlékezéséből.

Már kint voltak abban a hatalmas országban.

„Én vackomon összekuporodva fölemeltem magam az Istenhez. Ő megvigasztalt, erőt öntött belém, egy életre igen megedzett. Úgyhogy amikor hazajöttem, nekem már fát is vághattak a hátamon. Volt ilyesmiben részem, de addig még sokat kellett kibírnom ott kint ezer kilométerre.”

Olvassuk bátran tovább a sorokat.

„Egy szegény barátnőm, alighanem bátaszéki volt, úgy jött el, hogy két kisgyereket hagyott otthon. Az egyik három, a másik ötéves volt. A szülei idősek, betegek, nem nagyon számíthatott arra, hogy valaki neveli a gyerekeit. Ő a szoknyája belső zsebében gyűjtötte a pénzt, hogy majd otthon ruhát, cipőt vehessen a gyerekeinek. Nem sokat kaptunk, de már volt néhány száz rubelja, amikor megkapta a maláriát. Támolygott, szédelgett, de nem akart beteget jelenteni. Pénzt akart keresni utolsó erejével is. De ledőlt a lábáról, priccsre fektettük, borogattuk, és még mindig tiltotta, hogy jelentsük a betegségét.”

Szóval a kétgyermekes édesanya nem bírta…

„A láger mögött volt egy nyírfaerdő, ott temették el a férfiak, vadzabot szedtem, azt tettem a sírjára, virág nem volt errefelé. Egy karóra a fejkendőjét is rákötötték, fekete selyemkendőt, azt fújta a szél, amíg el nem rongyolódott.”

Aztán előbukkan egy öregember arca. Ő is megjárta a poklot. Szénbányában dolgozott. Először Pécsett, aztán kint a Szovjetunióban. Ezek a baranyai svábok jókezű mesteremberek, jókezű bányászok voltak. Meséli az öregúr:

„Elkezdtem faragni, ágakból, bokrokból sétabotot. Először a barátomnak, aki a maláriából gyógyult fel, s még nehezen járt. Meglátta ezt az egyik felügyelőnk, kikapta szegény Mihael kezéből, az meg állt, mint egy rakás szerencsétlenség. Mondom: ne félj, fél nap múlva lesz másik botod.”

Az oroszok is tudomást szereztek a botfaragó csodamesterről. Minden orosz felügyelőnek és táborparancsnoknak botot kellett faragnia az öregnek, és ily módon talán valami könnyebbséghez jutott, és hazakerült az égő pokolból.

A mai világban elképzelni sem tudjuk, hogy milyen emberfeletti áldozatokra képesek az emberek. Egy kicsiny sváb lány éppen karácsonyra készül. A következőket mondja 1944 háborús karácsonyáról, ott valahol Baranya megyében.

„Karácsony szentestéjén a jó emberek körülülik a karácsonyfát. Mi, bár szegények voltunk, de azért állítottunk, és rátettük a szaloncukrot utánzó fényes papírokat is. Mákos kalácsot ettünk éppen, amikor megkocolták az ablakunkat. Én lehúzódtam, amikor a front ideért, akkor is szerencsére így csináltam, mert utána már fütyült a golyó is. Most azonban a községi írnok lépett be, meg egy szovjet katona. Az írnok azt mondta: nővérem, a Liesl másnap csomaggal meleg ruhával menjen a községházára. Robotba viszik őket, egy, legfeljebb két hétre. De miért ilyen sürgős? Hogy karácsony este kell ezt megmondani. Mire megkérdezte volna apám, már mentek is tovább. Remegni kezdtünk, hallottuk, hogy mit csinálnak a nőkkel, meg hogy lesz abból a robotból egy hónap is. Apám merően nézett engem, és nagyokat sóhajtott. A Liesl kisebbik gyereke, lehetett kétéves, a szomszéd szobában álmában jajgatni kezdett. Anyám hallgatott. Valami száraz sírás zajlott benne, mert a szeme nem volt könnyes, csak állandóan rázkódott a válla, ahogy előrehajolt. Továbbra nem vártam, erős lány voltam, már betöltöttem a 16. évemet. Az ilyenek már férjhez mentek faluhelyen. A nővérem férje valahol a fronton volt, aztán meg is jött az értesítés. Sokáig fent voltunk, vagy talán le se feküdtünk azon az éjszakán, mikor hajnalban anyám kiment fejni, utána szóltam: én készülődök…”

A 16 éves kislány a kétgyermekes nővére helyett önként elment, illetve vitték a Szovjetunióba. A második világháború történetéből számos önfeláldozó szentről olvastunk. Emlékezzünk cak a lengyel papra, aki a kivégzésre szánt többgyermekes apa helyett állt a kivégzőosztag elé. Emlékezzünk azokra a hősökre és emberekre és papokra, akik a gyülekezetet önként maguk kísérték a lágerba vagy a biztos halálba. Ez a 16 éves sváb leánygyermek is ilyenfajta ember volt. Isten apró kicsi szentje. Remélem, él még, mert hazatért a pokolból. Nemcsak Baranyából hurcolták el a lányokat és fiatal férfiakat málenkij robotra, szerte az országban így tették ezt.

Talán több mint tíz évvel ezelőtt Diósgyőrben avattunk mi, MIÉP-esek, emléktáblát az elhurcoltak emlékére. Onnan is tucatszámra cipelték el a lányokat és fiatal asszonyokat. Volt bűnük. Mi is? Svábok voltak. Aztán évekkel ezelőtt találkoztam a Németországból hazatért Somogyvári lánnyal. Somogyvári Gyula író lányával. A papa a németek fogságában volt, a lánya meg a testvére szovjet hadifogságban. Találkoztam Máriával, és néztem a kezét. Azok a kezek is megfagytak. Olyanok voltak az író lányának a kezei, mintha ökölbe szorítva tartotta volna. De nem ökölbe szorítva tartotta, hanem összezsugorodott a két kézfej, és két csonk maradt helyette. Majd több éves szovjetunióbeli „tartózkodás” után Adenauerék (nyugatnémet kancellár) közbenjárására otthonra leltek a Német Szövetségi Köztársaságban.

Egymás után olvashatjuk a lélekszikkasztó, torokszorító történeteket. Azt mondja egy másik leányzó, meséli László Lajosnak, a könyv szerzőjének:

„Még azelőtt, valamikor karácsony táján a táborba került egy lány, falumbeli, az öcsém udvarolt is neki, de Trudi máshoz ment feleségül. Későbbi transzporttal hozták, hasában a gyerekkel. Nemsokára eljött a szülés ideje. Az alsó ágyban csináltunk neki helyet, és körüldeszkáztuk, mert Trudi igen furcsán viselkedett. Tépte a haját, vérben forgott a szeme, féltünk tőle. Szorongtunk, mi lesz, ha sikerül a szülés. Mikor Trudi meglátta a rongyokba bugyolált csecsemőt, kisfiú volt szegényke, olyan furcsa és recsegő hangon felnevetett, hogy hátrahúzódtunk. Simogattuk, kiszolgáltuk, de másnap műszakra kellett menni. A felügyelő megígérte, hogy vigyáz rájuk, de mikor hazaértünk, a Trudi olvasóját a kisfiú szájából vettük ki, mondtuk, rózsafüzért a kicsi szájába? Mi van vele? Megfulladt. Akkor sipító hangon azt motyogta, így kell, a kereszt majd megvédi Péterkét.”

Meghalt a gyerek is, meghalt az édesanyja is. Ők is ott nyugszanak valahol a végtelen hómezők alatt.

Voltak ám itt furcsa történetek egymás után. Egy másik történet. Egy férfi mondja.

„A hazatértemmel sem volt vége. Igaz, hogy magamhoz öleltem a feleségemet, a gyerekemet, de munkaképtelen voltam. Aki 1948-ban élt, az tudja, mit jelent ez. Senki se nyújtott segítséget, mert mindenki bizonytalan volt. Akik itthon maradtak, még állampolgárságuk sem volt, törvényen kívüliként éltek, bárki akármit csinálhatott velük, nem volt, aki szóljon érdekükben. Én meg nyomorult voltam, a feleségem egy istállóból átalakított házacskában lakott. Ez volt az, de akkor nem így nézett ki. Másfél évig kezeltek. Egy főorvos a mohácsi kórházban azt mondta: barátom, én meggyógyítom magát, ha pénze nincs, akkor is. Ha sose fizet érte, akkor is. De én fizetni akartam, mert másfél év után rendbejöttem. Mentem az orvos lakására, hogyan tudnám meghálálni jótettét? Hát kérem, amikor befordultam az utcájukba, az a Duna-parttal párhuzamos, akkor vezették el a rendőrök bilincsbe verve. Elhaladtam mellettük, mélyen megemeltem a kalapomat, és köszöntem: jó napot, adjon Isten doktor úr. Ő meg rám nézett, és szomorúan bólintott. Az volt a vád ellene, hogy lisztet, zsírt, szalonnát meg búzát rejteget.”

Elképzelhetetlen történetek ezek. Pedig nem is olyan régen történtek. De annak nincs jelentősége, hogy mikor történt, 1947-ben, 48-ban, vagy most. Mert ezek a történelem abszolút biztos tényei. Olvasom a sorokat, és mindig előkerül a hit, mindig előkerül a kapaszkodás. Kapaszkodás az Istenbe.

„Többször kérdeztem magamtól, ha ez nem történik, tudom-e annyira szeretni az életet meg a jóságot? Gondolom, hogy azok, akik a pusztaságban nem bolyongtak, akik a fagy és kiszolgáltatottság dermesztését nem érezték, nem is értik, miért mondom el mindezt. Én azonban tudom, hogy nincs rossz nép, nincs kegyetlen ország, csak olyan emberek vannak, akik a rosszabbik felüket nem képesek megfékezni, az ördögük lesz úrrá bennük. Ők csinálják a háborút, ők gyilkolnak, kegyetlenkednek, de mindig ott vannak az angyalok is, akik alig győzik gyógyítani a sebeket. Érzem, hogy mindig védett valaki, akinek a hangja mélyről jött, és halk, szelíd volt. Szinte csak suttogott. De ott volt, és erőt adott nekem. Ezt a szelíd hullámzást kívánom magamnak ezután is, ez ringasson át engem oda, ahol majd számot adok róla, mit cselekedtem. Valaki talán az én homlokomat is megsimogatja, mert arra már évtizedek óta hiába várok.”

Isten sugallta vallomások ezek. Ott, abban a rettenetben és azt követően születtek meg. Most folytatnom kellene a Jugoszláviába került magyar svábok történetével. Elég volt a rettenetből. Tárgyszerűen jegyzem meg, László Lajos volt az első magyar író, aki a baranyai magyar svábok jugoszláviai pokláról beszámolt. A könyvet nem akarták észrevenni. Értem én ezt, hogy miért. Persze el nem fogadhatom. Ezért vettem kézbe – kicsit megkésve – László Lajos emberséges, nagy könyvét, a Halálpolkát.

 (László Lajos: Halálpolka, Babits Kiadó)