vissza a főoldalra

 2010.03.05. 

A világ felfoghatatlan
Nagy Lajos: A falu álarca

Nagy Lajos író különös megállapítással kezdi A falu álarca c. szociográfiáját, regényét, nehezen meghatározható műfajú írásművét. Azt mondja az apostagi születésű író, hogy a világ felfoghatatlan. Ebből a tételből indul ki, amikor szerbe-számba veszi, milyen a falu arca, illetve álarca. Hát különös. Kövessük a rendkívül pontos leírást az elejétől a végéig. A világ felfoghatatlanságának egyik bizonyítéka, hogy Sanghajnál a háborúban a japánok óriási véráldozatokat hoztak, de okoztak is a kínaiaknak. Itt van mindjárt az egyik vallatási jelenet: a japán a kínai fejébe kést ver. És hogy vallomást csikarjon ki tőle, a vallató egy nagykalapáccsal veri a kés nyelét. Aztán a kínai vallomást tesz, és a kalapálás véget ér. Ugye ez képtelen és felfoghatatlan? Pedig valószínűleg igaz volt ez a történet. De nem Sanghajba utazunk, hanem csak egy kis Duna-parti faluba, oda kalauzol el bennünket Nagy Lajos. Ezt a kitűnő írót már nem ismerik Magyarországon. Óriási író volt, a Nyugatban publikált egy-két írást, de soha nem volt Nyugatos.

1883-ban született, és 1954-ben halt meg. Nagy Lajos édesanyját Nagy Júliának nevezték, és akkor is Nagy Júlia volt, amikor megszülte kicsiny fiát, a későbbi híres írót. Leányanya volt, a nagyszülők nevelték Nagy Lajost iskolás koráig. Azon kívül Nagy Lajos zsidó volt. Sőt, kommunista is. Igaz, a kommunisták nem szerették Nagy Lajost. No de volt már ilyen az életben, hisz gondoljuk meg, József Attilát sem szívlelték a komcsik. Mindezek ellenére Nagy Lajos olyat alkotott a magyar irodalomban, ami rendkívüli és ami nagyon értékes. Ismerjük meg a kézbe vett könyvet, A falu álarc-át, és ha tehetjük, majd egyszer látogassuk meg sírját a Kerepesi temetőben. (34,2-1-2) A vándor megérkezik a faluba, előre kifizeti a szoba árát, amit egy parasztházban kivett. El is mondja rögvest, hogy milyen ez a szoba. „A szoba kissé nedves, a szalmazsák kemény és hepehupás, a takaró télen, nyáron óriásian vastag dunna, szinte fullasztó és lidércnyomást okozó, de szokásos délben, este a közös tálból való turkálás azzal a villával, amivel ki-ki eszik is; közös poharat használnak, és a vízzel takarékoskodnak, mert messze az artézi kút, legalább háromszáz lépésnyire; a mosdótál a reggeli mosdáshoz akkorka, mint egy leveses tányér; a gazdáné jó magyaros ételeket tud főzni, ha akar, de nem mindig akar, borral kínálgatnak, a bor savanykás, ecetszerű folyadék. Éjszaka találkozom a falusi csönddel, a kutyák ugatnak, marakodnak; a ház mellett félóránként elrobog egy-egy autó, megdübörögteti a földet, megrázza a ház falait; félóránként elzörög egy-egy parasztszekér, s ebben az a nevezetes, hogy zaja sokkal nagyobb, sokkal kiadósabb az autóénál, úgy zörögnek fabordái, vaskarikái, pántjai és lazult srófjai, hogy a legmohóbb zajkedvelő igényt is kielégítik.” Ennek a könyvnek nincs meséje, de állandó szereplői vannak: Veresné, Csengei bácsi meg a többiek. Majd feltűnik egy 50 felé ballagó asszonyka is, aki alapjában véve szép, nincs egyetlen ránc sem az arcán, és adventista hitet vall. Korábban nagy kurva volt a városban, most már szűzi életet él – legalábbis e lapokon, amit olvasok. De térjünk vissza azokhoz az oldalakhoz, melyeket az imént még lapoztam. Ismerjük meg Veres bácsit, a 15 holdas öreg parasztot.

„Saját ház, saját porta, saját föld, ha nem is sok, munka a munkáért, nem bér jár neki, hanem a termelvényei árát kapja. Veres bácsi, ha akarja, lassan dolgozik, mert más napon pótolhatja, amit elmulasztott. Ha akarja egyszer-egyszer tovább is alhatik, legfeljebb később kap enni a ló, a disznó, azok nem mennek el panaszra a szolgabíróhoz. Veres bácsi a teremtésit a világnak, ha kedve szottyan rá nyári szép időben, dologidőben is, elrikkanthatja magát: ma nem dolgozok, ma sétálok, vagy ülök a ház előtt, és nézem az eget. Hát van is ebben valami igaz, meg nincs is. Mert Veres bácsi szép függetlensége, szabadsága, mondhatnám úri mivolta egészen képzeletbelivé vált előttem a mostani látogatásom alkalmával… Szép legény volt Veres bácsi, és szép leány a mostani Veresné. Szerették, kívánták egymást, s az ilyen házasságról azt szokták mondani, hogy: szerelmi. Talán ezt a szerelmet, amely időközben tárgytalanná vált, ezt bánta meg Veresné? Mert most már úgy gondolja, hogy kár volt? Hogy bolondság volt, butaság volt, mert szép lány létére jobb módú emberhez is férjhez mehetett volna. Bajos itt eligazodni…”

Mire elmúlt a szerelem, Veresné fölött is eljárt az idő, és az elbeszélés idején már csak reggeltől estig szidalmazta férjét, az egykor volt fess Veres bácsit, akinek „nincs semmi kedve az élethez, dolgozik átkos muszájból gépiesen, talán leginkább félelemből. Talán félelemből nem hal meg, pedig ha meghal, előbb mint élete párja, akkor az asszonyból még egyszer felújulnak majd a fiatalkori emlékek, hangosan megsiratja Veres bácsit, eltemeti – s azután hamarosan könnyebben érzi majd magát. Már most hogyan várjon az ember Veres bácsitól, még ha fiatalabb lenne is, valami bravúrt akár a munkában, akár a tanulékonyságban. Hogyan kerülhetne ki az ő keze alól egy négy mázsás disznó? Hogyan teremthetne neki egy hold földje 16 mázsa búzát? Hogyan telhetne ki tőle, hogy valami régit elhagyva új módszerre térjen át? Vagy akár csak a vinkót termő szőlőjét, mivelhogy a földje alkalmas rá, átoltsa csemegeszőlővé?…”

Zsirákék 60 holdas parasztok. De mégiscsak dohognak, mérgelődnek, és időnként átkozódnak. Azt mondják Zsiráknénak, hogy no csak halkan, mert: „ha háború lesz, a te uradat is elviszik! Zsiráknét ez a megjegyzés sem ejti zavarba. – No ha elviszik? Hát azt hiszed, hogy én nem szívesen halnék meg bármely pillanatban? Olyan gyönyörűség talán ez az élet? Ha elpusztul az ember, csak nyer vele. Minden óráért kár, amit az ember így él. Nincs hát itt semmiben sem öröm. Sem a vagyonban, sem az erős munkabíró férjben, sem a szép kislányban. Magam is elismerem, hogy kihívó esettel állok szemben. Ez az eset azonban nem most mutatkozik meg előttem. Ismerem régebbi idő óta néhány meghatározójával együtt. Most csak hagyom leperegni a lázongás kitörését, újabb és újabb részlet megnyilvánulásait figyelem. Öt év előtt, amikor még nem volt meg a kislány – csupán várandós volt az asszony – ugyan így volt elégedetlen a világmindenséggel, akkor az asszony Oroszországgal szimpatizált, a proletár világforradalmat várta, hogy majd az hoz megoldást a bajaira. A társadalomszemlélete már akkor neuropátiásnak látszott előttem, mert ugyan mit vár, mit várhat egy hatvanholdas parasztcsalád, egy kulák család a proletárforradalomtól?”

Az élet savát-borsát egy faluban a pletyka adja meg. Különösen az örömtelen asszonyok életében sorsdöntő a pletykálkodás. Idézzünk a könyvből.

„Sajnos ma már nincsen boszorkányégetés, sem házasságtörő asszony megkövezése, de van még társadalmi büntetés: megszólás, érintkezés megtagadása, van még megtorló magánakció, hiszen megcsalt férfiak néha le is szúrják vagy le is lövik a bűntevő nőt, megcsalt nők pedig levitriolozzák a hűtlen férfit. És akkor, ilyen esemény elkövetkezte után kéjes borzongással lehet a gyilkosságról, annak részleteiről hetekig tárgyalni. Még sajnálni is lehet az áldozatot… a pletyka a nemi szegények aknamunkás harca, a másik nemi élete ellen. Aggszűzek, fonnyadt asszonyok kényszerű hűségben szenvedők, rútak, csalódottak, kényszerképzetes tiltakozása a mások élete ellen… a pletyka azonban boldogsága is a nemi szegényeknek, a fantáziájuk játéka saját élmény helyett, valóságpótlék, mese, költészet, vágyteljesüléses álom… A pletyka önsanyargatás is, valami szörnyű, kényszerű plusz a valóságos nélkülözéshez: lám, mások úgy, én meg szerencsétlen ostoba így. Hát igazság ez?”

Látogassunk el Csengei bácsi otthonába. A következőkre figyelhetünk fel:

„Békességes, szinte idilli az ebéd a tornácon. A családfő a zöldpaprikából szel vékony karikákat, s a levesébe szórja. A paprika erős, méreg erős, de így szereti Csengei. Más embernek persze nem falusinak a száját, torkát úgy égetné, mint a tűz; gyakorlat, megszokás nélkül talán lehetetlen is volna megenni. Az erőspaprika azonban virtus. Kisebb mértékben értenek hozzá a nők is, a gyerekeknek is bele kell majd tanulniuk… a húsból is legérvényesebb a mócsingos. Levesnek, húsnak, főzeléknek – noha a főzelékért nem érdemes tíz lépést tenni, szóval csaknem mindennek erősnek kell lennie. A tészta is legyen túrós tészta, káposztás rétes, krumplis csusza, ezeket Csengei bácsi meghinti még pirospaprikával is. Az öreg nem szereti a gyümölcsöt, illetve a gyümölcsöket osztályozza ehetetlenekre és ehetőkre. Így nem kell neki a málna, az eper, de hajlandó megenni az almát, ha az kemény és savanyú, a szőlőt, mert az is lehet fanyar, esetleg a meggyet, mert az mindig is olyan, mint ha ecetben ért volna meg. Csengei bácsinak valóságos étkezési rögeszméi vannak. Talán több mint a felét nem szíveli ő a szokásos ételeknek. Meg is indokolja, hogy miért vetendő el. A borjúhús azért, mert takony íze van, a spenót olyan, mint amit a kisliba hagy maga után. A sárgarépa meg pontosan olyan, mint mikor a kisgyereknek hasmenése van. A kacsahús büdös, viszont sajtból csak a büdös ehető, mert a krémsajt például a tej és tejfélékhez tartozik, s mint ilyen, undort kelt a rendes emberben. A kolbász csak úgy érvényes, ha erősen fokhagymás. A fokhagyma annyira fontos, hogy kell tenni mindenbe és mindenre, még talán a vöröshagymához is jár egy kis fokhagyma. A hagyma persze ugyanaz a gyönyör és dicsőség, mint a só, paprika, bors. A halat csak paprikásan hajlandó enni Csengei bácsi, de akkor szálkás halat, mert azért hal, hogy szálkája legyen. A harcsa azonban olyan, akár kígyóból harapna egyet az ember. Csengei bácsi nem csak elmondja a nézeteit, hanem szigorúan a szerint is cselekszik.”

A vég! „És reményeink világában ott él a csendes elmúlás lehetősége. Hallott ő már olyan emberekről, akik 85-90 esztendőt megértek, egyszer csak lefeküdtek, és nem keltek többé fel. Ez a legtöbb jó, amit ember elérhet. Ezek a szerencsések, a kiválasztottak, ez talán az a bizonyos isteni kegyelem. De hát sajnos az ilyen esetek kecsegtetésénél sokkal erősebb a fájdalmas halál, messze, előreküldött riogatása. Mert ott volt például az ő bátyja, Sátoros Sándor, az meghalt öt esztendővel ezelőtt, abban a bizonyos félelmetes agyvérzésben, illetve szélütésben. Csak meg kell tudnia az embernek, hogy milyen is volt az a vég. Egy csöppet sem megnyugtató. A Sándor haláltusája napokig tartott.”

És amíg a vég be nem következik, a jámbor emberek a maguk módján beszélgetnek az Istennel.

„Egyszerűen öltözött, szelíd képű az asszony, hajadon fővel megy, kezében egy könyv, a gyülekezetre megy. Az Erdőalja nevű falurészen van a gyülekezet. A gyülekezetre ádventisták jönnek össze. Csak néhányan, öten-hatan, leginkább nők. Péntek este van, ilyenkor szoktak találkozni egyiknek vagy másiknak a lakásán, elmélkednek, és leginkább a bibliából olvasnak. Hallottam már erről az asszonyról, ha jobban megnézem, úgy rémlik, hogy beszéltem is már vele. Hát maga Szeliczeiné adventista? – Bizony lelkem, az vagyok. – Mióta? – Már két esztendeje. – Ez érdekes. És miféle vallás az? Mert bocsásson meg, nem tudok róla semmit. – Elhiszem kedves, hogy nem tud róla semmit. Mert ha ismerné, akkor kegyed is ádventista lenne. – Igazán? Hát mi van ebben a vallásban, ami olyan vonzó? Most erősen füleltem, mert azt hittem, hogy hallok valami érdekeset. Hogy találkozom az emberi értelemnek – mert hiszen magyarázata csak értelem lehet – valami különösen, a hétköznapiakat felülmúlóan agyafúrt produktumával. Valami olyasmivel, amiben az emberi lélek tanácstalan vergődése is megnyilvánul, mégpedig rögtön, mindjárt az első szavakban. Csalódtam, mert az asszony ezt felelte:

– Az, hogy nem a vasárnapot tartjuk ünnepnek, hanem a szombatot. Ámbár csak a vállalkozásom miatt csalódtam, mert a felelet a maga egyszerűségében és rövidségében mégis meglepett. Szóval kiigazítom magam, és elismerem, hogy a meglepő helyett, amit vártam, ugyancsak meglepőt kaptam, csupán másfélét, sőt megvallom, hogy egészen rosszul számolom el önmagam előtt is az esetet… Éppen ettől a felelettől fogva néztem időnként úgy Szeliczeinére, mint egészen szabályos őrültre. Mert hát egyéb baja nem volt az előbbi vallásával, mint hogy az a vasárnapot ünnepli meg. A társam kérdezett, Szeliczeiné felelgetett, de kérdezés nélkül is szívesen tartott új vallásáról egy kis propagandát. Megpróbálom, hogy reprodukáljam, amit mondott, bár ez egy csöppet sem könnyű, mivel Szeliczeiné csak a maga egészében érthető. Hogy a szombat az ünnepnap, és nem a vasárnap, ez szerinte benne áll a szentírásban. Márpedig ők, az ádventisták éppen abban különböznek a többi vallásoktól, hogy a szentírás alapján állnak. Szeliczeiné boldogtalan volt egész életében, mindig szenvedett az ő lelke. Most már tudja, hogy ez azért történt, mert tévelygett. Mintegy két évvel ezelőtt azonban Isten őt az igaz útra vezérelte, ádventista lett, és kimondhatatlanul boldog…. Mik hát a parancsok, amelyeket a megigazulni akaró embernek követnie kell, Szeliczeiné és hitsorsosai szerint? Ez a kérdés, erre pedig a felelet: Meg kell tartani a szentírás utasításait. De kérdezzük csak tovább, hogy mégis tüzetesebben miről van szó. Olvasni kell a szentírást, a szombatot kell ünnepelni, és főleg erkölcsösen kell élni. Erkölcsösen, de hogyan? Azaz mi lenne az az erkölcs, amely szerint élni kell? Felelet: Nem szabad paráználkodni. Nem szabad a testi örömöknek hódolni. De nem úgy ám, hogy nem szabad sokat és jót enni, mivel erre úgy sincs legtöbb embernek módja, hanem: a házasságon kívül nem szabad nemi életet élni, de még a házasságon belül is csak a lélek szeretheti a lelket. Ehhez még mint mellékes csapódik hozzá, hogy nem szabad disznóhúst enni,  tilos bort inni és dohányozni.”

Hát ennyit az adventista krédóból. És ők meg a többi ilyen fajta gyülekezet, egyház, vallás rágalmazza a katolikusokat, azt mondják: a szent római egyház azért 2000 éves és minden időket kiálló, mert a világon mindig mindenütt mindennek ellenáll, csak a kísértésnek nem. Ezek az adventisták ezek szerint nem fogják megérni alapításuk 2000. évfordulóját. De azért szeretni kell őket is. Nagy Lajos könyvéből azt is megtudjuk, hogy a társadalmi hierarchiát elsősorban a nők tartják fenn. A nők az irányadók abban, hogy alacsonyabb sorban lévőkkel a család ne érintkezzék. Zsirákné minden nap megbotránkozik azon, hogy az urak nem érintkeznek Zsirákékkal. Ő maga azonban ugyancsak nem érintkezik napszámos családokkal és tiltakozna az ellen, hogy az ura a béresét az asztalához ültesse. Jártunk tehát családi otthonban, ültünk egy másik otthon verandáján, bementünk a konyhába, és felemeltük a fedőket, hogy mit esznek ezek a falusiak, találkoztunk az élettel és a halállal, meg az adventistákkal. Nem jártunk még a boltban, a zsidó boltban. A könyv végénél oda is bepillanthatunk.

„A boltban megindult a napi forgalom. Gyenge. Kettőért sót, egy skatulya gyufát, hétért dohányt, három deci petróleumot vesz a gyerek, férfi, asszony. A boltos afféle kulák, szeret a maga javára mérni. Sokféleképpen manipulál a mérleggel. A fél kiló cukrok például kimérve hevernek az áruállványon. Egy kockával, másféllel mindenesetre kevesebb van a papírzacskóban, mint fél kiló. Láttam egyszer szélcsendes bolti időben a mérést. De hát abszolút pontosság nincs, a tévedés elkerülhetetlen, akkor meg miért ne tévedjen az ember a más kárára?” Hát nem igaz? Tévedtek is mindig ezek a jó boltosok.

(Nagy Lajos: A falu álarca, Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt.)

Győri Béla