|
 2010.03.12.
Kísértetjárás Szombathelyen
Elvem,
hogy tanulni senkitől és semmiből sem szégyen, feltéve, hogy
a forrás tényleg szélesíteni képes meglévő tudásunkat. Így
eshetett, hogy a napokban Domán István rabbi 2007-ben megjelent
Talmud-magyarázatait olvasva döbbentem rá egy alapigazságra,
amely szerintem, most, alig öt héttel a – reményeink szerint
jelentős politikai fordulatot hozó – választások előtt,
fontosnak tűnő adalék. A könyv utolsó fejezete a Talmudnak a
kereszténységgel kapcsolatos textusait ismerteti, és az
ilyen-olyan citátumokat követően a szerző figyelmeztet rá,
hogy a Talmud keletkezésének eme kései korszakában valójában
a zsidóság még mindig nem tulajdonított igazi jelentőséget a
krisztusi tanok nyomán támadt, erősen üldözött, ezért rejtőzködő
keresztény hitvilágnak. Mellékes, efemer, lábjegyzetszerű, a
futottak még kategória szintjén említi a Talmud a „mámzer”
(értsd: zabi) Krisztust, a legtöbbször Bileám „kódnévvel”,
az Istenanyát pedig nemes egyszerűséggel „ácsok szajhájaként”.
És most jön egy érdekes adalék: „A rádöbbenés valószínűleg
csak az i. sz. IV. század elején, 313 körül következik be, a
kereszténység államvallássá válásával”. Ha Domán Istvánnak
igaza van – márpedig biztosra veszem, hogy igaza van –, ez két
dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy három évszázad kell ahhoz,
hogy a társadalom egésze szervesen asszimilálni, tudomásul
venni, meglátni, elfogadni tudjon egy új szellemi minőséget. Másrészt
azt, hogy az igazán jelentős események legnagyobb, leglényegibb,
legátfogóbb tanúságtevői sohasem a kortársak, mert ők még
túl közel vannak az eseményhez, annyira közel, hogy talán a
világon semmit sem tudnak róla, nem látták valódi arcát,
esetleg nem hallották hírét sem. Pedig talán szereplői is
voltak. De nem tudják, mert nem úgy élték át, mint meghatározóan
fontos eseményt.
A
Golgotán bámészkodó tömegben lehetett jó néhány ráérős
nézelődő, aki minden létező keresztre feszítést évek óta
végigasszisztált, és néhány hónap elteltével már összefolyt
tudatában Jézus kivégzése a többivel, ugyanis nem látott
semmi okot, hogy ezt külön kezelje és megjegyezze, mint a világtörténelem
kiemelkedő pillanatát. Akkor ez – a maroknyi választottat kivéve
– nem volt nyilvánvaló a tömegeknek. Háromszáz évnek
kellett leperegnie, hogy azzá váljék. De ha jól belegondolunk,
valójában mindennel így van: ma már a gyerek is tudja, hogy
Amerikát 1492-ben fedezték fel, de vajon – leszámítva a
Santa Maria legénységét –, hány európai ember tudott volna
információt adni nekünk 1492-ben – de akár 1592-ben is! –
Amerikáról? Élt ember a földgolyón 1914 szikrázó tavaszán,
aki sejtette volna, hogy a nemzetközi és politikai feszültségek
robbanásig nőttek, és néhány hét múlva kitör az első világháború?
Ma már – utólag, mindig utólag! - többszázoldalas disszertációk
elemzik a folyamatot, hogy ez miért volt szükségszerű és
elkerülhetetlen, és milyen jelei mutatkoztak már tíz évvel
korábban is. (Emlékezzenek Nyírő József óriási regényére
a Néma küzdelemre, ahol Ünőkőy grófot gyámság alá helyezi
családja 1913-ban, mert azt hirdeti, hogy román világ készül
Erdélyben. Csakhogy a társadalmi beidegződések szerint
1913-ban ilyet csak egy hülye mondhatott. Aztán 1923-ban már egészen
más volt a helyzet, de azt már csak hitelesített román fordítás
birtokában lehetett kifejteni.) A mai magyar társadalom
szignifikáns része a kommunizmus neveltje. Tisztelet a kivételnek,
de nyugodtan ide sorolhatjuk mindazokat, akik 1940 és 1980 között
születtek, vagyis a társadalom meghatározó részét. A Rákosi-féle
nyíltan sztalinista korszak úgy 11 évig, a Kádár fémjelezte
puha diktatúra talán 33 évig tartott, mindez, az előzményekkel
és utórezgésekkel együtt minimum két, de ha nagyon akarom, akár
három generáció marxista agymosását, programozott hülyítését
jelenti. Ekkora balos múlttal a hátizsákjában, látszólag
joggal hiheti azt egy javakorabeli magyar ember, hogy ő aztán
tudja, mi a kommunizmus, volt része belőle bőven. Aztán egy részük
– nevesen a hárommilliónyi nyugdíjas nem elhanyagolható tömegei
– azt is kifejti, hogy a mai baloldalnak már „semmi köze a kádári
kommunizmushoz”, az MSZP ugyanis nem kommunista, hanem szociáldemokrata
párt, a Gyurcsány és a Bajnai pedig művelt, angolul beszélő,
tájékozott világpolgárok, maguk is vállalkozók és a szabadság
elkötelezett hívei. (Hab a tortán, hogy Gyurcsány legjobb barátját
Tony Blairnek hívják. Hát lehet Blair barátja kommunista?)
Bizony
lehet. És mindenféle egyéb más kókler is lehet. Efelől
senkinek se legyenek kételyei. A politikusoknak ugyanis nem barátai,
csakis érdekei vannak. Pontosítva: az a barátja, akit az érdeke
azzá tesz. II.Erzsébet szemrebbenés nélkül fogadta a
Ceausescu-házaspárt, és a Buckingham-palota nem omlott össze.
Abban látom a legfőbb csapdát a kommunizmus alatt nevelkedett,
dolgozott, élt, a kommunizmus oltárán lassan felőrlődött
nyugdíjas százezrek április 11-i voksolását illetően, hogy
ők – noha joggal mondhatják és hihetik, hogy mindent tudnak a
kommunizmusról, mert abban éltek – valójában a hétfejű sárkánynak
csak az egyik arcát ismerik, a többiről fogalmuk sincsen. Nem
azért, mert ostobák, hanem azért, mert kortársak. És hihető
ez, vagy nem hihető, de bizony annak a 300 évnek – (számoljuk
akár a Kommunista Kiáltvány megjelenésétől, 1848-tól, akár
1917-től vagy hazai használatra 1945-től) – el kell telnie
ahhoz, hogy megfelelően eltávolodott, indulatoktól, felszín
alatti hatásoktól mentes, áttekinthető és tudományosan
korrekt képet alakíthassunk ki a marxista-leninista kommunizmus
rémségeiről.
Erre
a kortárs, az a kortárs, aki még magán viseli az egykori korbács
nyomait, a legkevésbé alkalmas, és megdöbbentő módon éppen
ő a legmegbocsátóbb: mivel már nem korbácsolják, hát jónak
minősíti a kort, egykori kínzóját pedig nem képes azonosítani
a szociáldemokrata úriemberrel. Hogy Európát mennyire járja
be a kommunizmus kísértete ez idő tájt, nem tudom, de hogy
Magyarországon előszeretettel ijesztgeti az ijedőseket, az tény.
A napokban például Szombathelyen jelent meg egy zártkörű szeánszon,
és Gyurcsány volt a médium. Döbbenetes az a prolis, zsigeri gyűlölködés,
fullasztó doktrínerkedés, az a fenyegető, pusztító, romboló,
átkozódó hang, amit megengedett magának, és még döbbenetesebb,
hogy sikert aratott vele hallgatósága előtt. Mintha 1949- et írnánk
és a Rajk-per, a Mindszenty-, a Grősz-, a MAORT-, vagy a Pálffy-tárgyalás
szünetében a főügyész taktikai utasításait hallanám újra
Gyurcsány szájából: „Ha énrajtam múlna, én azt tenném,
hogy stílusban és karakterben olyan keménynek lenni, amilyen
keménynek csak lehet, hogy a miniszterelnök – (értsd: Orbán
Viktor) – átkozza a napot minden reggel, amikor tudja, hogy velünk
szembe kell nézni. (…) őrült nyomás alatt tartjuk őket, és
az ő pocsék történeteikről essen szó minden nap a tévében.”
Néhány nappal később a Belvárosi Szabadegyetem pódiumán, már
itt Budapesten folytatta ugyanezt a szellemidézést. Erkölcsről,
igazságról, saját „progresszív” politikájáról, sőt még
az őszödi blamázsról is beszélt – merthogy nem is volt az
akkora nagy blamázs, mint jobbról feltüntetik –, és – miképpen
annak idején a Buckingham-palotánál tapasztaltuk, a Belvárosi
Szabadegyetem csillárja sem szakadt le.
Domán
István könyve szerint az ókori zsidóságnak 300 évre volt szüksége,
hogy elhiggye, megértse, érzékelni legyen képes Krisztus
tanainak valódi súlyát és jelentőségét. Felelősséggel
mondom: a magyar világ még nem érett meg arra, mert sok hiányzik
még a 300 évből ahhoz, hogy az emberiségre, a népekre és
nemzetekre életveszélyes kommunistákat a maguk teljes aljasságában,
veszélyességében, kétszínűségében meglátni, megkülönböztetni
legyen képes.
Csak
remélni merem, hogy április 11-én a szavazni induló kortársak
képesek lesznek kellően felülemelkedni a megélt sorshiteles,
de gyakorta homályos és beszűkült horizontján, és a száz
arcban, száz szerepben rejtőzködő kommunizmust felismerni
lesznek képesek, álcázza magát akármilyen színű, akárhány
ágú csillaggal.
Szőcs Zoltán
|
