vissza a főoldalra

 2010.03.19. 

Régi húrok pendülése

A kritika hitelét mindig növeli, ha olyasvalakitől származik, aki amúgy pozitíve elfogult a kritika alanyát, tárgyát illetően. Ha egy zsidó emel szót Izrael Állam palesztin politikájával szemben, hallgatni ugyan rá se fognak, de legalább nem vádolják meg antiszemitizmussal. Ha egy cigány véli úgy, hogy környezetében sokan hadilábon állnak a munkával, az iskolával, észrevétele ellenére nem minősíthető sem rasszistának, sem szegregátnak. (Legfeljebb „árulónak”, de ez egy másik cikk tárgya lehetne.) Ezért érzem úgy, hogy fenntartásom a francia vállalkozói mentalitást illetően, kellően komolyan vehető, hiszen évtizedek óta élek a francia kultúra árnyékában, semmiből sem merítettem – ha úgy tetszik, hát kimondom: loptam – olyan sokat, mint a francia irodalomból, és ifjú korom óta életem legfényesebb, legaranyabb napjai mindig is azok voltak, amiket Párizsban vagy Bretagneban tölthettem. Mégis, ma, 2010 tavaszán kénytelen vagyok kimondani: a francia politikai csőlátás, a leplezetlen nemzeti szupremácia, a szégyentelen gazdasági önzés, a rajtuk kívül álló világ nagyképű megvetése és ignorálása egyre elviselhetetlenebbé válik itt Magyarországon is, ahol a franciák EU-s jogcímeken történő jelenléte különösen sértő és minősíthetetlen húrokat kezd pengetni.

Olyanokat, amilyeneket a XIX. század elején pengettek a büszke francia gyarmattartók az elmaradott, primitív, vad gyarmatokon, azokon, melyeken nagy szemfülesen egy törött tükördarabért megyényi területeket „vásároltak” maguknak, és azokon, ahonnét szorgosan feltöltötték a Louvre tárlóinak régészeti kincseit. Gyanítom, fáj is nekik, hogy a jól bevált tükör-trükk Magyarországon – ezen a kényelmesen közeli EU-s gyarmaton – csak akadozva működik. Nincs kellő hatékonyság. Kétszáz éve bizony még jobban ment minden. Pécsett, a nagyhatalmú Suez Envirement cég úgy viselkedik, mint a helytartók, nyilván ezt szokták meg afrikai telephelyeiken, és mert a város – megelégelve a méregdrágán leszámlázott nagy semmit – felmondott nekik, duzzognak, mint a Bourbonok a forradalom alatt, és várják az ancien régime visszatértét. (Maga Sarkozy elnök sem tartotta rangon alulinak, hogy közbenjárjon ez ügyben Bajnainál!) A 4-es metró építésénél rendszeresen kiöntik a bilit, és szabályosan zsarolják megrendelőjüket az állítólagos többletköltségek miatt: hol leállnak az alagút fúrásával, hol a pajzsok elszállításával fenyegetnek. Aztán a másik francia cég, amely az új metrókocsikat szállítja: flegma érthetetlenséggel utasítja el a megrendelő magyar hatóság külön kívánságait, és hónapok óta nem hajlandó az előírt korrekciók elvégzésére, mert az neki pénzbe kerül. A Fővárosi Vízművek is francia kézben van. A napokban Tarlós István panaszkodott a Budapest háza táján kialakult balkáni állapotokról, és arról, hogy mennyire „képtelen állapot az, hogy a vízművek vezérigazgatójának kinevezéséhez egy francia vállalkozó hozzájárulása szükséges”.

Mindezek csak apró, keserű cseppek voltak a dilettáns magyar rendszerváltozás díszes kelyhében, mígnem most hétvégén belepottyant az utolsó csepp is, amelytől számomra végképp elúszott a francia gloire. Mindenki azt hiszi, hogy az Auchan jelképe egy madárka, de szerintem egy polip. Tudni kell, hogy az Auchan-polip – amelynek feje Franciaországban van, számtalan karja pedig az öt kontinens minden országában szívja a szívhatót – kevesli eddigi magyar bevételét, és terjeszkedni akar fővárosunk környékén. Dunakeszi határában ki is nézett magának egy védett növények és állatok otthonául szolgáló – Európában már rendkívül ritka – tőzeglápot, és szeretné ő látni azt a magyar – értsd: bennszülött – főhatóságot, amely megállíthatná őt építkezési terveinek elkezdésében. (Kicsit olyan ez, mint a rendkívül szimpatikus Joáv Blum úr Velencei-tónál épülő King ’s Cityje: állítólag senki sem engedi ugyan hatósági részről, de a vállalkozó ezzel törődik legkevésbé.) Az, hogy egy multi terjeszkedni akar, olyan magától értetődő, mint disznónál a vakaródzás, nem ezzel van bajom. Valójában azzal sem, hogy alapos marketingelés után kiszemelték maguknak a megfelelő helyet. Sőt még azzal sincs bajom, hogy próbálkozott ott megvetni a lábát, bajom azzal a pökhendi és lekezelő stílussal van, amellyel tudomásul vette, hogy a tőzeglápon a magyar természetvédelem nem enged semmiféle plázaépítkezést. Normális jogállamiság keretei között ugyanis csak egyet tehetett volna az Auchan: tisztelettel tudomásul veszi a hatósági döntést. Csakhogy nem lenne francia, és nem lenne multi, ha ezt tenné.

Az abnormális jogállamiság keretei között – amely Magyarországon ma van – viszont, a feltételeket nem a nemzeti hatóságok (önkormányzat, lakosság, Környezetvédelmi Minisztérium, Duna-Ipoly Nemzeti Park, Bükki Nemzeti Park, MTA, ELTE, Madártani és Természetvédelmi Egyesület stb.) szabják meg, hanem a vállalkozó. Így eshetett, hogy az Auchan kommunikációs szaknője – ő a főpolip magyar hangja – kifejtette, hogy „nem érti az országos bojkott okát”, szerinte a terület ugyanis nem védett. Az ő véleménye áll szemben az országos közvéleménnyel, de a mérleg csak nem mozdult el a többség irányába. Ezt követően a kommunikációs szaknő elegáns módon feltételhez kötötte az áruház- és parkolóépítéstől való elállást: „ha a terület védettnek bizonyul, lemondanak a beruházásról”, ha nem tudjuk meggyőzni őket, hogy valóban védett, akkor elkezdik az építkezést. Engem már csak az foglalkoztat, hogy vajon miféle hatósági okiratok lesznek azok, amiket a jogérzékeny Auchan elfogad hitelesnek? (Lehet, hogy Sarkozy magánvéleménye fog pontot tenni a vitára?) De őszintén szólva tudna érdekelni az is, hogy ha egy magyar vállalkozás egy francia természetvédett területen óhajtana építkezni, vajon hány napnak kellene eltelnie ahhoz, míg tokkal-vonóval kirakják őket az országból, és hány millió eurós büntetést szabna ki rájuk utólag az a híresen jogállami, francia hatóság?

Ha valaki, hát Giscard d’Estaing ismeri a franciákat, gazdag arisztokrata, földbirtokos sarjadék, aki 1974 és 81 között a Francia Köztársaság elnöke is volt. Írt egy könyvet nemzetéről, ahol őszintén vall honfitársairól. Ebből idézek: „A franciák minden – mégoly legális – döntést vitatnak, ami személy szerint nem kedvező rájuk nézve. (…) Annyi bizonyos, hogy nem vagyunk hajlandók elismerni a tényeket. A szabadság és egyenlőségfogalomnak az egyén irányába való eltolódásával az is párhuzamosan együtt fejlődött, amit jobb kifejezés hiján intellektuális egónak neveznék. Mindnyájan meg vagyunk győződve róla, hogy mindig mindenben nekünk van igazunk.” Megható őszinteség, ami mit sem változtat az előnytelen tényen: mi magyarok, akik nem rendelkezünk eme 1789-re visszavezethető „intellektuális egóval”, a franciákkal való egy tálból cseresznyézés közben jó, ha az általuk kiköpdösött magokat megszerezhetjük magunknak. Aztán már csak a tál elmosogatása vár ránk.

Ami ma az Európai Unió kis és nagy tagállamai között történik, gyakorlatilag alig burkolt gyarmatosítás, piacosítás, jól látható, érzékelhető nemzeti önzés, gazdasági nyomulás, a másik kifosztása és ellehetetlenítése.

Pedig az EU eszméje valójában nagyon szép – (nem véletlenül nyúlik vissza a XVI. századig, IV. Henrikig) –, a probléma abból ered, hogy a közös európai lét eszméjéből eddig csak egyet, az eurót, vagyis a közös pénzt sikerült megvalósítani, és ez jól-rosszul működik is. A többi relációban viszont (politikai, kereskedelmi, műveltségi, katonai, ipari, mezőgazdasági, oktatási, tudományos stb.) még csak részlegesen sem sikerült megtalálni a mindenki számára elfogadható és üdvös közös nevezőt. Így aztán az EU 2010-re eljutott a farizeuskodás legfelső szintjeire, a vizet prédikálás és bort ivás magasiskolájára. Ami ma van, sokkal hatékonyabb kolonizálás, mint amilyenről Viktória királynő valaha is álmodhatott, ugyanakkor sokkal álszentebb, mert a dolgokat nem nevezi a nevükön. A gyarmatot tagállamnak titulálja, a megszállót befektetőnek, a világbankos hóhért pedig jövőhozónak. Ha hiszik, ha nem, én ezt a cikket 1848/49 emlékének tisztelegve írtam. Ugyanis – mondjon ki mit akar –, nincs új a nap alatt, és az a lelkiismeretlen, fennhéjázó Habsburg-uralkodás, amely kiváltotta, majd vérbe fojtotta Thököly ellenállását, Rákóczi szabadságharcát, hogy aztán kiváltsa 1848 győztes forradalmát, nem sokban különbözött attól a lelkiismeretlen és fennhéjázó pénzhatalomtól, amelyet ma Brüsszelből vezényelnek ide. És valószínűleg ez is ki fogja váltani a maga ellencsapását. Nem tudom, hogy mikor, és nem tudom, hogy mennyire lesz globális méretű, mennyire nemzeti a globalizmus elleni várva várt fellépés, de lesz. Erre ad történelmi garanciát 1848, miképpen ezt a folyamatot akaratlanul ugyan, de eredményesen katalizálja az Auchan feneketlen étvágya is.

Szőcs Zoltán