vissza a főoldalra

 2010.11.05. 

Csurka István: 1956

Minden abból lett, amit levertek.

Minden abból lett, ami egyszer akarat volt.

Minden abból lett, ami a legmélyebbről tört fel,

ami nem mérlegelt, nem számolt a realitással,

csak felsorakozott a zászló alá,

amellyel aztán leterítették a kövezeten.

Minden abból lett, amit elárultak.

Minden abból lett, ami fölött nagyhatalmak megegyeztek,

hogy örökre megbénítsák, de nem tudták megbénítani.

Minden abból lett, ami szívritmus volt.

Minden abból lett, ami szerelem volt.

Minden abból lett, ami végzetesen magyar volt.

Az egész magyarság vett lélegzetet. Már azok sem élnek, mert várbörtönben penészedtek meg, vagy a Duna-delta mocsaraiban betegedtek meg, akik az első távoli jelre felszaladtak Kolozsvárt a Füleki Tetőre, hátha onnan látnak is valamit,vagy a kegyes szél elhozza nekik azt a szót.

Népek fojtották vissza lélegzetüket, mert ők már tudták, mi lesz a kimenetel.

A magyarság talán önkívületi állapotban volt, talán a Szentlélek szállta meg, nem tudott törődni semmilyen kimenetellel.

A menetelők, a srácok, akiknél nagyobb volt a géppisztoly,

a kiáltvány -fogalmazók, és a versszavalók,

a börtönajtó feltépők és a fegyveresek már nem élnek.

Megkapták a gyászbeszédüket és/vagy a nyugdíj-kiegészítésüket.

Üldögélnek fél-bénán a rendelőfolyosó fehér padján,

s az ajtóra ki van írva: ne kopogjon, s ők nem kopognak.

Akik a golyószóróval tüzeltek a tankra, s a golyó a páncélon csak kopogott, most nem kopognak a fehér ajtón,

akik barikádot építettek, éhségsztrájkoltak a börtönben,

nem kopognak.

Várnak, amíg szólítják őket. Mert ez most más világ.

Tudják, hogy már az emlékezetük sem él.

Tetteikre, Molotov-koktél-hajításukra a közöny korszakai telepedtek.

Öntudatlan hősiességüket, egyszer is lehetetlen, képtelen szándékukat, szabadság-mosolyukat,

mint az őserdő, nőtte be az irányított feledés,

a hasznosság elve, vérük illatát elnyomta a kondérszag.

Ős-buták, cinikus barmok, nagypofájú senkiháziak közt kellett belátniok, mennyire naivak voltak. A butaság korszakai váltogatták egymást az elbutulás korszakaival – senki nem hihette, hogy lesz még hajnal, amely rávilágít igazságukra.

Most talán pirkad. A nap még nem kelt fel. De az alvó lelkekben, a félálom lebegéseiben, mint a terjedő fény közelít a kérdés: miből lett új vágyunk a szabadságra? Kevesek vagy sokak – óh, mindig az a statisztika! – már félálmukban kérdezik: aktuális még a szabadság kérdése?

Nem kerülte el a figyelmünket a pénzoligarchia szempontja? Még minden bizonytalan. Sokan még mindent mástól várnak.

Ötvenhat azért volt világraszóló, mert mindenki maga akarta megtenni.

Maga akart felvonulni, hogy belé lehessen karolni.

Add ide a zászlót, viszem én! Kérem azt a fegyvert!

Óh, barátom, te már hősi halált haltál, micsoda szerencséd van!

De már kujtorog a felismerés:

minden abból lett, valóban, amit levertek?

Minden abból lett, ami akarat volt?

Minden abból lett, ami szívritmus volt? Igen.

Minden abból lett, ami végzetesen, mélyen,

őseink szerelme által magyar volt.

Ötvenhat ma végzetesen tépetten, eltiportan és eltiporhatatlanul örök magyarságunkat jelenti.

Eltiport ötvenhatunk azt üzeni: megmaradunk.