vissza a főoldalra

 2010.11.12. 

Fényben feredő kép
Tamási Áron: Szűzmáriás királyfi

Hamisítatlan székely mondat: „fényben feredő kép”. A regény főhőse, Bódi festette a Boldogságosról, úgy, ahogy őt látta egy jelenése során falujában. Hamisítatlan székely mondat. Miként az efféle mondatokat százszor megízlelhettük székely útjainkon. Amikor Korondon temették a híres cserepest, egy kora tavaszon, akkor kérdezte a matuzsálemi korú öreg székely asszony a páromtól: „Odaát megjött már a kikelet?” Az odaát Magyarország, a kikelet pedig a tavasz. Örök ízű székely mondatok és szavak. Mesebeszéd, hogy csinált nyelv. Szóról szóra így szólnak a székelyek ma is.

Vágjunk bele ebbe a meseregénybe. A gyereket iskolába viszi az apja a városba. Csorja Péter kisfiát, Boldit Csorja Boldizsárt íratja be az iskolába, ahol Korbuly Máté, a reverendás igazgató fogadja az apát és a gyereket.

„– Béhozám a fiamot – jelentette ki. A pap magához vonta a legénykét.

– Hogy hívak?

– Csorja Boldizsárnak.

– Hát apádot?

– Őt Pétörnek.

– Szeretsz-é tanulni?

– Eddig tudtam, amit más.

Erre jól megnézte őt az igazgató.

– Ejnye, ejnye tekergette a fejét. – Gyere csak közelebb. Két térde közé béengedte a gyereket, s fejére téve nagy kezét, így szólt: tanuld meg fiam, hogy nekem így felelj, ha kérdlek: igen, igazgató úr; nem igazgató úr.

Bódika elveresedett. Szabad beszédjébe eleddig még soha senki belé nem kötött, és imé, ez a nagy csutak ember már első szavával téringeti! De valamint a sas a nagy hegyek felett, ő is átal- nézett rögtön a vén pap karikás fején.”

A gyereket beírta az igazgató az iskolai tanulók közé. Majd visszatért anyjához, apjához, a két ökör vontatta szekérhez.

„Harangszóval megzavarták a toronyból. Csorja Péter levette kalapját az út közepén, s le Bódika is utána. Így mentek áhítatosan a diákok szállására. Ott kivették a gyermek helyét, és melléje rakodtak. Felnyitotta Péterné a szekrényt, és bérakván a gúnyafélét, az ételneműt is, tellegetni kezdte meleg szavakkal a felső polcra.

– Jó szalonna, mikor elfogy, hozunk még. Bicskid van-é? A borító teli túróval, többet is hoztam volna, de megnyűvesedik. Keresztanyád mézet is teve fel. Vaj egy rétes is vagyon, s a körtövékből is társaidnak is adj. S örökké látsz valakit, s izenj, s mü küldünk ösmént, ne féjj. No, elég jóminden van, úgy-e? Úgy no, s oszd bé ügyesen, te már elég nagy legényke vagy.

Bódika nedves szemekkel nézte a drága anyai kezet.

– Te itt maradsz legényke! – szólott egyenes beszéddel az apja, s meglátta, hogy szavaitól magához rezzen a gyermek, s egyet sem szól.

– Ne búslakodjál! – ölelte meg az édesanyja. Hiszen örökkétig veled vagyunk. Más szülő sem hagyja a gyermekit, s mü ugyanvalóst nem.”

A szülők visszamentek Farkaslakára, a gyerek meg maradt a kollégiumban. Reggel nehezen érezte magát, kellett menni mosakodni. De kigúnyolták a városi iskolatársai. Verekedés lett belőle, és ezért Bódika beleakasztotta a bicskáját a nagyszájú városiba. Ezért Bódika elvándorolt, és megtalálta barátját, Ferkét. Ferke szegény kis koldus gyerek volt. Aki elmesélte, hogy ő szeret „feredni” a Nyikóba, meg a Fenyéd-patakban. Meg hogy koldul ő annyit, amennyi neki elég. Bódika Ferke mellé szegődött, s jól tartotta tarisznyájából új pajtását. És ott mendegéltek Székelyföldön.

„Különös illatú föld ez! Torz és konok massza. Kínba merevedett múlt. Élő csontváz. S főleg szellemek levegőtlen barlangja! S a népe?

– Hihi!

Bolond, aki lakja, vagy ismeretesebb néven székelyek ők, s azzal produkálták eleddig magukat, hogy eredetük titkával elvesztének sok tudós elmét. Szerencsétlen és magát gyászoló nép, amely mindent kitalált, csak a maga sorsát nem találja ki soha. Kínokban izzad, aki emlékezik róluk. Az elme behunyja szemét.

– Jaj! S mire kinyitja, már szikrázik ez az ország világban, mint éjjel a csodálatos bogár! És figurázó, víg és cselekvő a népe. Lelkek lobognak fel, mint az aranyfüst. S a falvak megmozdulnak sokan, s a lehullott csillagok helyére ős székely szavakat vetnek. A madarak dicsérik az Urat. Kivirradott végzetes végig. S Énlaka felett már elé bújt egy mókás dulló a hegyekből. Megmosta harmattal a bajszát, a hegyek fejéről békapta a ködöt, a lovára felült, keletre fordított fejjel és intett: felkelhetsz nap!”

És a templom! Vele szemben Gordon hegye, amely valamikor a pogány bajvívások tere volt.

„Népes volt ez a hajlék, a templom, élőkkel és holtakkal örökké. Most is sűrűre gyűlt beléje a falu. Mint a legnagyobb király katonái, úgy ültek és álltak különös rendben a székelyek. Milyen szép és mily megindító vala! Minő megnyugtató az a rend, amit ezek az engedetlen szabadtermészetű emberek tiszta maguktól mutattak. Láthatatlan kezek jobbfelől mind férfiakat ültetének és mind asszonyembereket balról. Legelöl gyermekeket, utánuk serdülőket, leányságban és legénységben virágzókat, és sorjában családba léptetetteket, továbbá élet derekán delelőket, végcél felé fordultak, és a halállal társalgókat. Tisztesség virágzott a kornak, amely esztendőkkel mérte az élet mélységes vizét!”

Megismerhettük hát a falu rendjét, az örök székely rendet. A gyerek Bódi meg elkódorgott Ferkével, mígnem az iskolában keresték, apja is utána küldte Bódi bátyját, azaz a család nagyobbik fiát, aki lóháton indult útnak, hogy megkeresse öcscsét. A hosszas keresgélésben az esőben a szép ló, Holló megfázott. De a megtalált gyermeket a báty visszavitte a kollégiumba, akarom mondani a convictusba. A ló az erős esőben párállott, az iskolás gyerekek:

„Körülvették Hollót, nézegették, párolgó testét simogatták. S Bódika ezen közben észrevétlen eltűnt, amikor viszszafutott, hát a maga cserge takaróját hozta, s egy lendítéssel ráteríti Hollóra, aki megrázta magát erre, és szépen leereszkedett a sáros földre. A fejét elfektette, néhányszor nagyot fújt, aztán kimúlt. Csak a két szeme élt a világba meredő halálos fényben. Mind szorongva álltak a gyönyörű állat megnyugodott teste mellett. Bódika megtapogatta, mintha költögetné, arcizmai rángottak a fájdalomtól. Tudta, hogy érte van ez a halál. Sokáig mereven nézte szép fekete szőrét, amelyet most is mosott a hideg őszi eső. Aztán könny futott le az arcán. Lassan a ló mellé ült a sárba, fejét ráhajtotta, és zokogni kezdett remegő egész testtel. A fájdalom mozdulatlanságában nézték valahányan a gyermek és a ló megindító szerelmét. Majd odalépett Fazekas Ádám (a paptanár), Bódikát felemelte, homlokán csókolta, és ölébe zárva bévitte a convictusba. A torony ablakánál megvijjant egy vércse, s a másik percben galambtollakat repített széjjel a szél, és fütyörészve:

– Ősz van… meghal minden…. ősz van…”

Az iskolában a tanárok és a diákok sürögtek. A gyerekek azon kapták magukat, hogy a tanár üti az asztalt:

„Így emlékeztet arra, hogy a földhöz verte Mózes az isteni táblákat, látván leszállás után a becstelen bálványt, mit imádni kezdett a nép és etetni minden jóval. Egy gyermek bátortalanul felállott.

– Hogy maradtak meg a parancsolatok, ha Mózes eltördöste a táblákat? – kérdezte.

– Összeragasztották te! – súgta hátulról az egyik.

– Fiacskám, – mondta a pap – az Isten gondoskodott róla, mert ő mindenható.

Aztán hirtelen fordulattal, mintha meg akarná fogni a kérdező gyermeket, kérdést vetett neki:

– Hány parancsolat van?

A gyermek nem jött zavarba.

– Tíz – vágta ki. Megernyedve legyintett, hogy leülhet. S nyomban egy eleven arcút szólított fel, kinek a szeme sem állt jól.

– Hát hogy szól a hatodik? – kérdezte.

– Ne paráználkodjál!

– S mit jelent az, hogy ne paráználkodj?

– Az azt jelenti, hogy a szolgálókkal nem szabad összeereszkedni.

Kuncogás futott végig a termen. Még a pap is elhúzta a száját.

– Ülj le, szamár vagy. Mondd meg te fekete szemű.

– Az annyit jelent, hogy a leányoktól s az asszonyoktól még gondolatban is tartózkodni kell – fejtegette a másik.

– Te is szamár vagy, mert azt jelenti, hogy tiszta, erkölcsös életet kell élni.

Lejött a pódiumról, s elsétált a padok között hátra.

– Hány szentség van, te harisnyás – lepte meg az egyiket.

– Valami hat.

– Pff… fakadtak ki.

– Hány van? – mutatott Bódikára.

– Hatot monda.

Méregbe jött a tanár.

– Nem azt kérdeztem, hogy hányat monda, hanem hogy hány van.

– Több van – egyengette Bódika.

– Hány?! – ordított a pap.

– Hét is van.

S ebben a pillanatban lekongatták az órát.”

„Eljött a halottak estéje, mint a halál. Dideregtek, akik éltek. Hóharmat hullt az elmullott éjjel, s reggelre fagyás küszöbén állott a víz. Borzolta magát madár és egyéb állat, ha ivott belőle. Az őszirózsák is az egek helyett a földet nézték, bólogatván a megholtaknak, hogy be jól cselekedének…

Tele van feltámadott generációkkal a csendes anyaváros, sokan költöztek el innét székelyek. S ma este az ő tiszteletükre megfelezett kerek sajtot ejtett a Küküllő vizébe az Isten.”

Bódika elhatározta, hogy szobrot farag lováról. Bódikát a convictusban felkereste Ferke édesapja. Halálhírét hozta gyerekének. Bódi elkéreckedett a tanártól, aki elengedte a temetésre. Az igazgató nem. A gyerek mégis elment, szíves pajtása végtisztességére.

„– S a morajló had élén egyszerre a szobába lépett szomorú vadsággal Bódi. Jó estét és vigasztalást kívánt a szája, nem látta a torzók közé bévegyült szülőket, s nem a sarokba szorult gyermekhadat, hanem hullám gyanánt előretört a szikla felé, amely nagy tisztaságban, fehéren, az örök világnak kifeszülve feküdt a legény, szegény hőslelkű, szárnnyal született székely legény, Ferke. Állott a halott fejénél sápadtan, vonagló izmokkal, s gyötrelmek verésében. Nézte a lezárt szemeket, amelyekből bizalom és hűség fénye nem áradott többé; a meredek homlokot, amely a halál templomának falába ütközött: a szájat, amely aranynál többet ére, mert jóízű, csillogó beszédnek vala bugyogó kútja. Egyszer megrándult a szája.

– Hej Miatyánk, ki vagy a menynyekben! – mondta hideg lázban, és elfordult a halott arcától.”

S elkövetkezett a különös, szinte pogány temetés, melynek részese volt Bódika. Milyen különös ez a temető. Emlékeinkben felidézhetjük az Elsodort falu öregjének különös, részegségbe torkolló nagy temetését. Ehhez hasonló is ez a Tamási Áron-i temetés. Nagy, bizarr, különös, Istennel vitatkozó. Az egyik regényt Szabó Dezső írta, a másikat Tamási Áron. Mind a kettő írt meseregényt. A Szabó Dezső-i meseregény, a Csodálatos élet, Tamási Ároné a Szűzmáriás királyfi. A két regény nem hasonlítható össze. Mind a kettőt olvasni kell.

Ferke falujában templom felé veszi útját. Ott kódorog a boszorkány. Nem biztos, hogy boszorkány volt, de a falu annak tartotta. Kúszott-mászott nyomorult lelkével a boldogságos Szűz oltárképe felé. A hajnali fényözönben Bódi megbűvölten nézte Mária képét. A kép megmozdult, rajta Mária, Bódikának látomása volt. Az öregasszony – azaz a „boszorkány” – hazavitte a képet nyomorúságos otthonába, és amellett halt meg. Bódika meg innentől kezdve mindig látta Máriát.

Másnapra kelvén a falusiak keresték a Mária-képet, kereste a pap is, de nem találta. Mígnem gyerekcsapat rohant a templomhoz hírül adván, hogy megvan a Mária, megtalálták a boszorkány viskójában. És diadalmenetben visszahelyezték Mária képét.

Majd később Bódika találkozott egykori tanárával, Fazekas Ádámmal, és emlékezik a pap, hallgatva Bódi zokogását.

„- Mária!…. Mindenütt Mária!… s hallván a könnyekből elősírni Máriát, beléváltozott Ádámnak is az arca. Már tudta, hogy csakugyan nagy kínok szekerét húzza a legény, aki nyilván beléesett végzetesen a Mária-misztérium csodálatos örvényébe, vagy vihar lelkével szerelmes lett a Szűzbe.”

Bódika álmodott Máriáról, és megfestette őt. Mezítláb sétál Mária a mezőn, piros ruhában, meztelen karral, égi mosollyal az arcán. A falu népe elámult az alkotáson, a festményt oltárra akarták emelni. A pap ugyan ellentmondott, mert  mezítláb jár a Boldogságos, és nem lehet a karja mezítelen. De a nép, a bíró és a körülvevők ragyogó arccal nézték Bódika alkotását.

A faluban bíróválasztást tartottak. Gálfi Zsiga nagytörvényű, önző ember volt, az addigi bíró. A falu népe Csorja Pétert, Bódi apját választotta meg bíróul, mert ő igazságos volt. A bíróválasztásnak halál, kettős halál lett a vége. A volt bíró és az új bíró bementek a zsidó kocsmároshoz, annak külön szobájába.

„Gálfi Zsiga ivék és leborítá poharával az utolsó gyertyát. És sötét leve. Csorja Péter elszórá italát, mint a búzát, és sötétnél több leve. És akkor felállott Gálfi, és e világon utoljára így szólt:

– Jere, ócsalak el! És felállott Csorja, és evilágon utoljára szólt: Jere öntsem reád a halált! Az óra konga. Gálfi bicskát foga. Csorja bicskát foga. Angyal nem vala. Isten nem vala. Jaj! Halál kettő vala.”

A történet innentől kezdve már rövid. A 42 éves férfi, Bódika bátyja haldoklik a rengetegben. S az a kívánsága, hogy holttestét égessék el a tűzben. Az öccse és a kis Jula az utolsó kívánságot teljesítik. Julába szerelmes a volt gőgös bíró fia, és Bódikának szíve választottja Jula. A halottégetésért – mert hogy az törvénytelen volt – fogdába zárják Bódit. Őrzője lett a volt bíró fia. Jula meglátogatja szíve választottját a börtönben. Visz neki csomagot. A volt bíró fia tenné a szépet a kis Julának. Ez a gyerek rááll az alkura – mármint a bíró fia –, hogy megszökteti a fogoly Bódit, de övé lesz Jula. El is szöknek, el is bújnak, de a hivatal utoléri őket. Mielőtt ez megtörtént volna, a két fiú számára egyértelműen kiderült, hogy Jula mindkét székely legénynek a szíve vágya. Bódika Julában felismeri a Boldogságos Mária képét, arca tisztaságát. A bíró fia ragaszkodik a lányhoz. S e szembesítésben Bódikát a szabadítója lelövi, meghal. Véget ért a regény. S a gyönyörű szép kislány megőrül.

„Emberek tódultak a kicsi erdei házba. Legénykék sokan a faluból, pásztorok és favágók kézbelikkel.

Kivált közülök egy öreg, levette az ágyról a csergét és bétakarta Bódit, hogy csak az arcája látszott:

És ott állt, mint az apja, vén Péterfi Miháj.

És botár is futott, mint földindulás idején.

Körülállották valahányan a holtat.

És síra zokogva Jula.

És sírának mind.

Csak Bódi mosolygott lángélete végén, mintha most kezdene igazán élni, béjutván az ő népének szívébe, mint a mennybe.

Valahol, nem messze a háztól, fehér juhokat hajtott, mint szelíd angyalokat, egy furulyázó pásztor.

És akkor feljött a Nap s a mosolygó halott körül meggyujtotta a millió szálfát, mint a gyertyát.

És énekelni kezde a föld:

– Óh áldott legyen, nekünk adta a testét.

És énekelni kezdének a hegyek:

– Óh áldott legyen, nekünk adta a lelkét!

És énekelni kezde mind az egész feltámadott ország:

– Alleluja, meghalt!”

Ez egy ballada, ez egy meseregény. Ebből színielőadást is csináltak, diákszínpadon játszották el. Magam is láttam. Rendezte Lukácsi Huba.

(Tamási Áron: Szűzmáriás királyfi, Erdélyi Szépmíves Cég – Kolozsvár)

Győri Béla