vissza a főoldalra

 2010.11.12. 

Álmaink csak most váltak valóra

20 éves a Magyar Politikai Elítéltek Közössége, ennek alkalmából szeptember 19-én Budapesten jubileumi összejövetelt rendeztek, melyen többek között jelen volt Schmitt Pál köztársasági elnök, Répássy Róbert, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkára és Duray Miklós felvidéki politikus, író is. A Stefánia-palotában tartott megemlékezésen a magyar államfő kiemelte: amilyen iszonyú volt elviselni az ötvenes éveket, a sokféle megaláztatást, olyan szorosra fonódott a kötelék az együtt szenvedők, a diktatúra börtöneit megjárt bajtársak között. A születésnap kapcsán vitéz Fehérváry István úrral, az 1945–1956 közötti Magyar Politikai Elítéltek Közösségének (PEK) elnökével beszélgettünk.

 – Többen feltehetik a kérdést: miért is kell külön szervezetet alakítani azoknak, akiket 1945 és az ’56-os forradalom között ítéltek el, börtönöztek be?

 – A POFOSZ első megalakulása 1956. október 28-án történt, de csak két gyűlést tudtak összesen tartani a forradalmi napokban. Érthető okokból a szövetség a kádári diktatúra alatt nem működött. 1988-ban a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége ujjáalakult. Mi, akiket a Rákosi-rendszerben ítéltek el, először egymás lakásán találkoztunk, majd később a POFOSZ által szervezett értekezleteken, gyűléseken is. A találkozásokon egyértelműen megállapítottuk, hogy a Szövetség nem képviseli az 1945-56 közötti politikai elítéltek érdekeit, hanem számukra 1956-ban kezdődik a történelem. Ekkor elhatároztuk, hogy létrehozunk egy saját szervezetet.

 – Egyre több ’56-os szervezet, egyre több a volt elítéltekből álló közösség. Kinek az érdeke az, hogy megosztottak legyenek azok, akiket üldözött a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer?

 – Az 1945 és 1956 között elítélteknek csak egy szervezete van Magyarországon. A Recski Szövetségben „csupán” a munkatábort megjártakat fogja össze. Mi nagyon jó bajtársi kapcsolatot ápolunk velük, úgy, mint a kitelepítetteket összefogó szövetséggel. Eljárunk egymás rendezvényére is. Soha egyik szervezet nem ártott a másiknak. A Szórakésszel, a Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetével is remek a kapcsolatunk. Irodáink egymás szomszédságában találhatók. Az 1956-os egyesületekre valóban a megosztottság a jellemző, amit nagyon sajnálok, mert ha csak egy szervezetük lenne, akkor sokkal nagyobb eséllyel tudnák elérni céljaikat.

 – Jól tudjuk, hogy az említett 11 év alatt olyanokat is elítéltek, akik finoman szólva nem nemzeti gondolkodásúak. Maga Kádár is ült Rákosi börtönében. Gondolom, ilyen alakokat nem vesz fel a szervezetük.

 – Ilyenre még gondolni sem szabad! Ismerjük a semmisségi törvényeket, határozatokat. A magyar politikai elítéltekre vonatkozó bírósági semmisségi határozatnak elsősorban erkölcsi értéke van. Hiszen a szovjet börtöntáborok túlélője vagy az egykori fogoly hozzátartozója végre megkapja azt a határozatot, amelyben bizonyíthatóan igazolják, hogy az illető semmi törvényelleneset nem tett, ártatlanul, bűncselekmény hiányában ítélték halálra, vagy kapott tíz–huszonöt év közötti börtönbüntetést. Mi csak olyanokat vettünk fel tagjaink sorába, akiknek az ítéletét eltörölték, ezt bizonyítani is tudja. Mi azokat, akik kommunisták voltak, és börtönben ültek, nem fogadjuk be magunk közé. Ugyanolyan kommunisták voltak, mint azok, akik elítélték őket egy párton belüli harc következményeként. Amikor politikai elítéltekről beszélünk, nehogy bárki is Kádárt, Farkast annak gondolja! Az utóbbiak esetében a párton belüli acsarkodásról van szó és arról, hogy Moszkvából milyen utasítások érkeztek. Nem vitás, hogy az ÁVH fontosabb döntéseibe Moszkva mindig irányító szerepet kapott. De nem csak a magyar elvtársak irtották egymást. 1945-től egészen Sztalin haláláig az a Fjodor Bjelkin volt a helytartó, aki a kelet-közép-európai szovjet államvédelmi szerveknek volt a főnöke, sőt még Bécsben is irodája volt az ottani KGB főhadiszállásán. Sztalin halála után pedig tarkón lőtték.

 – Magyarországon a politikai pereket három csoportba osztályozhatjuk. Voltak a háborús és népellenes ügyek perei. A második csoportba a népi demokrácia elleni különböző szervezkedési, és a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló tevékenységekkel kapcsolatos perek tartoznak, míg a harmadikba mindazok a perek, amelyekben volt kommunistákat, kollaboránsokat, besúgókat és árulókat ítéltek el kommunista bíróságok. Az önök tagja főleg a második percsoport alapján elítéltek?

 – A második csoport volt a legnagyobb. Ezeket az ügyeket szinte kivétel nélkül zárt tárgyalás keretén belül folytatták. Sem a sajtót, sem a hozzátartozókat nem engedték be az ülésterembe. Bizonyos ítéletek kihirdetését még az újságokban sem közölték. Ki tud ma Magyarországon felmutatni egy olyan lapot, ami beszámolt arról, hogy a Memento emlékműnél 350 kivégzett társunk neve szerepel? Szörnyű az elhallgatás fala. Azt mondták a perek során, hogy idegen hatalmakkal, kémhálózatokkal tartották fenn a kapcsolatot a vádlottak. A leglényegesebb az önálló magyar csoportok szerepe volt az országon belül. Itt a magyar diákságot említhetjük, mint vezető réteget. Gimnazisták, főiskolások voltak a fő szervezők. Kiemelendő, hogy ezek a perek nem voltak mesterségesek, hanem alappal bírtak. Az 1945-1956 közötti korszakban hazánk különböző falvaiban, városaiban egymástól függetlenül illegális mozgalmak alakultak. Valamennyi az egységes magyarságért, függetlenségért, szabadságért, igazságért, magas erkölcsi színvonalért küzdött minden meglévő eszközzel. A megszálló szovjet hadsereg és a szervezett kommunista diktatúra ellen ez a harc esélytelennek bizonyult, de nem volt hiábavaló. Vértanúk és hősök születtek ebben az időszakban, akik tudatosan áldozták fel életüket, szabadságukat, családjukat, egzisztenciájukat, vagyonukat nemes eszmeiségükért. A kommunista diktatúrától kívánták megszabadítani minden eszközzel az országot és a magyar népet. A szervezkedések, az összeesküvések, az igazság különböző módon történő feltárásai, a röpcédulák terjesztése és a tömegek felvilágosítása nem volt eredménytelen. Úgy hittük, hogy hamarosan kitör a harmadik világháború, és akkor mi magyar „partizánként” küzdünk a megszállók és helytartóik ellen. Arra vártunk, hogy ekkor fegyvereket és technikai berendezéseket kapunk Nyugatról és elkezdődhet a belső fegyveres ellenállás. Én is ezt hittem, hiszen 1947-ben történt, hogy megkerestek néhányan, arra biztattak, hogy szervezzünk partizánmozgalmat, amely segít majd felszabadítani az országot, ha kitör a harmadik világháború. Hadváry Pál ezredes vezetésével fogtunk hozzá egy hálózat kiépítéséhez, amely szinte napról napra bővült, ezt később a letartóztatottak és a perbe fogottak számából is látni lehetett.

 – Tehát abban bíztak, hogy a magyarok megdönthetik a kommunista hatalmat?

 – Arra, hogy ezt mi egyedül tesszük, gondolni sem lehetett. Akkor még nem volt arra remény, hogy a magyarság képes lesz egy forradalmat kirobbantani. Magunk közt azt az eszmét terjesztettük: ne hódoljunk be a kommunistáknak, legyen egy csendes, néma országos ellenállás és várjunk a harmadik világháború kitörésére. Azt kizártuk, hogy a hatalmas besúgóhálózattal működő ÁVH-s  hadsereg ellen mi győzhetünk. Éppen ezért csodálatos, hogy 1956. október 23-án egy diáktüntetésből szabadságharc lett. Mi 1945 és 1956 között arról ábrándoztunk: hogyan lehetne egy nemzeti alapokon álló Magyarországot létrehozni? Olyan Magyarországról álmodtunk, amit a mostani tavaszi választások után szeretne felépíteni a kormány. 1945 után még bennünk élt a Trianon utáni Magyarország szellemisége, eszméje, és így készek voltunk harcolni is a hazáért. A Kádár-rendszer egyik legnagyobb bűne az az agymosás, ami a haza fogalmát derogálta.

 – Kikből áll most a szervezetük, főleg volt Ludovikás-tisztekből?

 – Azt terjesztik rólunk, hogy a PEK volt fasiszta tisztek gyülekezőhelye. Valóban voltak köztünk Ludovikás-tisztek, de ők a földalatti ellenállást szervezték. Ma a PEK hajdan bebörtönzött munkásokból, diákokból, értelmiségiekből, katonákból áll. Egykor a börtönben azt vallottuk: mindenki ugyanazt a darócruhát viseli. Nem különböztettünk meg senkit foglalkozása, hivatása alapján, mert az eszme kovácsolt minket össze. Ma tagjaink előadásokat tartanak iskolákban, hogy jobban megismerjék a fiatalok a Rákosi-korszak borzalmait. A volt internálótáborok, fegyházak előtt pedig emléktáblákat helyezünk el, hogy lássa a mostani és a következő generáció: 1945 és 1956 között éltek olyan derék magyar emberek, akik a szabadságért az életüket is feláldozták.

 – Ön részt vett a Magyarországi Harcosok Bajtársi Közössége illegális szervezkedésében. Mit lehet erről tudni?  

– Ez a közösség 1949. január 1-jén alakult önkéntesekből és reszneki Zákó András, egy nagyszerű székely vezérőrnagy volt a vezetője. Ők szervezték a magyarországi ellenállást. Futárok útján küldték egymásnak az üzenetet. Az angolszászok pedig, akik az ilyen szolgálatok mögött álltak, alig-alig pénzelték a futárokat. Sokan le is buktak közülük, mert az amerikaiak és az angolok közé beépültek a szovjet titkosszolgálat emberei.

– Arról olvastam, hogy önt 1949-ben Bécsben tartóztatták le. Tehát elrabolták?

 – Ez így volt. Akkoriban Bécs volt a világ ügynökeinek a központja. Az egyik barátomat, akivel Magyarországon az ellenállást szerveztük, egy agent provocateur kicsalta a bécsi Déli pályaudvarra, ahol már várták a szovjet KGB-tisztek, és letartóztatták. Megkaptam a hírt, s elindultam, hogy kiszabadítsam. Ekkor utcai harcra került sor, hiszen pisztoly is volt nálam, de mivel az oroszok többen voltak, elfogtak. Könnyelmű voltam, de tiszta a lelkiismeretem, mert mindent meg akartam tenni barátom kiszabadításáért. Megpróbáltam tőlük megszökni, de nem sikerült, ezért 72 órára bezártak egy kis, fűtetlen zárkába. Csoda, hogy ezt túléltem a nagy februári hidegben. A szovjet katonai bíróság húsz évre ítélt el, mert abban az időben propagandaokokból felfüggesztették a halálos ítéletek meghozatalát. Ezt követően átadtak a magyar bíróságnak, és ott 16 évet kaptam. Előtte a Katpolhoz vittek, ahol mint minden rabbal, velem is embertelenül bántak.

 – 1956-ban az összes politikai elítélt kiszabadult?

 – Hiába fogalmazták meg a forradalmi Magyarországon azt, hogy a politikai elítélteket szabadon kell bocsátani, a minisztériumokban ottmaradtak a régi kommunista vezetők, s ők ügyeltek arra, hogy ez a folyamat elhúzódjon. Tudták, ha a régi politikai elítéltek kiszabadulnak, nem fogják tétlenül végignézni a forradalmat. Akik viszont kiszabadultak, részt vettek a forradalomban. November 4-én szovjet harckocsik jelentek meg Budapest és az egész ország főútvonalain, a „Forgószél” fedőnevű hadművelet keretein belül. Sok száz halott és háborús romhalmazok kísérték útjukat. A forradalom résztvevőinek ezreit, valamint az 1945-56 közötti politikai foglyoknak a tömegeit hurcolták börtönökbe, kínozták halálra és vitték bitófára. A volt politikai elítéltek egy jelentős része emigrációba vonult. Ha ők itthon maradnak, akkor a halál várt volna rájuk, mint Palotás Ferenc volt csendőrnyomozóra, aki a Ságvári-ügy miatt már börtönben ült, de 1956-ban felakasztották. Az emigránsok az egész világon hirdették népünk szabadságvágyát. Összefogásra buzdítottak, és egységben tartották a külföldre menekült magyarok tömegeit. Megismertették a világgal népünk szorgalmát, kiváló szaktudását, és világgá kiáltották, hogy népünk nem kívánja a kommunista diktatúrát.