vissza a főoldalra

 2010.11.19. 

Vajdasági élő néphagyomány

–Az idei Interetno Fesztivál keretében tartotta meg tíz éves születésnapi koncertjét a vajdasági Juhász Zenekar. Ennek az együttesnek ön a művészeti vezetője. Miért döntött úgy 2000-ben egy húszéves fiatalember, hogy egy népzenét játszó zenekart alapít?

 –Viszonylag későn, középiskolásként, 17-18 évesen kezdtem el népzenével foglalkozni. Előtte semmilyen kapcsolatban nem voltam a folklórral, bár több hangszeren is muzsikáltam. 1997-ben, amikor a Népkör Magyar Művelődési Központ népzenei szakosztályának munkájába kapcsolódtam be, észrevettem, hogy a népzenével fiatalok is tudnak foglalkozni. Rádöbbentem arra, hogy a mai fiatalok is tudnak szórakozni, mulatni magyar népzenére, s mindez generációink számára fontos kiteljesedési formát jelent. A fiatalok egy rétege pedig szabadidejében egyre inkább a népzene, néptánc világa felé fordult. Mondhatjuk, hogy a népzene újra felfedezése, mintegy megtermékenyítette a művészet minden irányzatát és ágát. Terjedtek, terjed a népzene és a táncház-mozgalom. Ezért 2000-ben, fivéremmel, Juhász Gyulával döntöttünk a zenekar alapítása mellett. Akkor a Népkör vezetősége úgy határozott, jöjjön létre egy olyan fiatalokból álló zenekar, ami kíséri a táncosokat, és reprezentatív módon tudják képviselni a szabadkai Népkör Magyar Művelődési Központot.

 –2000-ben hány taggal jött létre a zenekar, és azóta csatlakoztak-e önökhöz?

 –Kezdetben hárman voltunk, jelenleg pedig ötfős a Juhász zenekar. Fivéremen és rajtam kívül Szabó Ottó bőgős volt a zenekar tagja. Az együtt muzsikálás öröme és a magyar népzene szeretete hozott minket össze. Ottó sajnos már nem tagja a zenekarnak, munkahelyi elfoglaltságai miatt nem tudta vállalni a próbákat, fellépéseket és az ezzel járó utazásokat. Helyébe csatlakozott hozzánk Dvorácskó Szebasztián nagybőgős, és a zenekar kiegészült még egy hegedűssel Vas Endrével, Ölveczky Tamás pedig fúvós hangszereken muzsikál és harmonikán. Ha lehetőségünk nyílik rá, akkor egy-egy fellépésünkre vendégeket hívunk. Vajdaság legjobb népzenészei muzsikáltak már velünk. Cimbalmossal, vagy még egy hegedűssel szokott általában kiegészülni a zenekar. Mindez a rendezvények nagyságától is függ. Koncertjeinken közreműködnek táncosok is. Legtöbbször feleségem, Juhász Szécsi Viktória és Lackó Bálint, a Népkör MMK szólistái.

 –Arról olvastam, hogy Csizmadia Annával, a kitűnő fiatal szabadkai énekesnővel, a XVIII. Hajnal akar lenni népdaléneklési verseny győztesével is fellépnek.

 –Anna pályafutása a közelmúltban vette kezdetét, és bízom benne, hogy nagyobb sikereket fog elérni műfajában. Az elmúlt két évben koncertjeink állandó vendégművésze volt és legutolsó lemezünkön több számában is hallható. Nagyon örülünk neki, hogy együtt lép fel velünk, mert ő egy kupuszinai hagyományőrző család legfiatalabb sarja. Kupuszina pedig Vajdaság kevés hagyományőrző települései közé tartozik. Anna más tájegységek dalait is gyönyörűen adja elő, de szülőfaluja népdalait viszont eredeti állapotban. Így Anna olyan színt hozott a zenekar életébe, hogy saját forrásainkat igazán autentikus módon tudjunk bemutatni a nagyközönségnek. Ezzel elértük azt, amit a vajdasági népzenekaroknak eddig alig-alig sikerült.

 –Az elmúlt tíz év alatt önálló koncerteket tartottak inkább, vagy táncegyüttesekkel dolgoztak?

 –A Juhász zenekar eredetileg táncegyüttesek kíséretére alakult. Vajdaság területén nagyon fejlett a néptánc-mozgalom, szinte az összes magyar faluban létezik amatőr néptánc-csoport. Viszont az őket kísérő zenekarok többsége nem játszik autentikusan. Autentikus zenekarból nagyon kevés van a Vajdaságban, még öt sem, néptánc-csoport viszont legalább ötven működik. Ha azok a korosztályi bontását is figyelembe vesszük, akkor már legalább száz csoportról beszélhetünk. Miután néhai dr. Kern Katalin elnök asszony és Bodrogi Béla főtitkár azzal a felkéréssel kerestek meg bennünket, hogy alakítsuk meg a Népkör MMK néptánc-csoportját kísérő saját zenekart, nem volt kérdés, hogy más hangszerek megismerése, használatuk elsajátítása is szükségessé válik. Addig csak tamburán játszottunk dr. Szöllősy Vágó László népzenei szakosztályának tagjaiként, és mindössze fél évre volt szükségünk ahhoz, hogy a vonós hangszereket is meg tudjuk szólaltatni, mi több, úgy tudjunk játszani rajtuk, hogy az színpadképes legyen. 2000-ben léptünk először közönség elé, mint Juhász zenekar. Akkor még a néptánccsoportot kísértük. Számunkra a muzsikálás - kezdettől fogva - öröm, és talán épp ennek köszönhető, hogy a zenekarunk később, mint önálló együttes is sikeres lett. Ez megalakulásunk után öt évvel történt, akkor tartottuk első koncertünket, mert annyira lefoglaltak minket a néptánc-csoportok és az ő szórakozásukra szervezett táncházak. Saját magunk mindig a legutoljára hagytuk. 2005-től egyre több saját koncertet szervezetünk, s azóta három lemezt is kiadtunk. Ezeknek a lemezeknek az anyagival számos önálló koncertet megvalósítottunk, de még mindig mint kísérő zenekar lépünk fel legtöbbször.

 –Mikor is beszélhetünk autentikusságról? Hiszen a népzene, ahogy a nyelv, állandóan változik.

 –Azt én is vallom, hogy a népzene, ugyanúgy, mint a nyelv és a tánc változik. A lényeg: minél messzebb vissza kell menni az időben, és arra kell törekedni, hogy a legtisztább forrásból merítsünk. Amikor a népzenét színpadi produkcióként adjuk elő, úgy tegyük, hogy a ma embere is befogadhassa ezeket a hagyományokat. Ne úgy játsszunk a színpadon, ne olyan formában adjuk elő a dalokat, hogy azzal csak elidegenítsük a népzenétől a fiatalokat, hanem éppen fordítva. Olyan szövegeket kell kiválasztani, olyan dinamikusan kell muzsikálni, ami a 21 század emberének is élményt nyújt. Törekedni kell az autentikusságra, de mindezt élményt jelentő módon mutassuk be.

 –Mennyire lett ismert az elmúlt tíz év alatt zenekaruk a vajdasági magyarok körében?

 –Talán szerénytelenül hangzik, de a mostani vajdasági népzenekarok közül a Juhász zenekar a legismertebb. Ez több mindennek köszönhető. Annak is, hogy Szabadkán működünk, ami Vajdaság egyik kulturális központjának számít, és olyan helyeken lépünk fel, ahová eljárnak a média képviselői. Ismertségünket az is megalapozta, hogy egy olyan patinás intézmény indított minket útra, mint a szabadkai Népkör. A szabadkai Népkör Magyar Művelődési Központ a Délvidék legidősebb folyamatosan működő kulturális szervezete: még 1871. október 15-én alakult olvasókörként. A már kiadott három cd is növelte népszerűségünket. Előfordult, hogy odajött hozzám valaki és dicsérte a Juhász Zenekart, de azt nem tudta, hogy én vagyok az együttes frontembere. Tehát arcról nem ismernek, de a zenekar tevékenységét annál inkább. Arra is büszkék vagyunk, hogy nem csak a szakmabeliek, a kultúraközvetítők ismernek bennünket, hanem minél több zenekedvelő, és ez az, ami fontos számunkra.

 –Magyarországon milyen rendszerességgel lépnek fel?

 –Szabadka és Szeged városa mindig is jó kapcsolatot ápolt egymással. Szegeden többször felléptünk, legközelebb november 23-án koncertezünk a JATE klubjában, utána táncházat tartunk. Baján is sűrűn lépünk fel, Budapestre, Egerbe is hívják a zenekart. Tehát megjelenünk a magyarországi közönség előtt is.

 –Mit kell tudni az Interetno Fesztiválról? Itt több nemzetiség lép fel?

 –Így van. Ezt a fesztivált 2002-ben rendezte meg először a Népkör. A szervezőcsapat tagjai: Bodrogi Béla, Bodrogi Hajnalka, Brezovszki Roland és jómagam. Több partnerünk van, így a szabadkai önkormányzat és a budapesti Hagyományok Háza. Egy nemzetközi néptánc fesztiválként indult az Interetno, ami azt jelenti, hogy vajdasági, magyarországi magyarok, szerbek, horvátok, ruszinok, oroszok, olaszok, romák képviselik magukat ezeken a rendezvényeken. A fesztivál jelentős vonzereje, hogy más kontinensről, ún. egzotikus országokból is érkeznek hozzánk fellépők. Jönnek Mexikóból, Paraguayból és Indiából is.

 –Előfordult, hogy a Juhász Zenekart is meghívták ezekbe az országokba?

 –Nem is egyszer. Viszont, nem tudtunk mindegyik meghívásnak eleget tenni. Ennek anyagi okai vannak. A fesztiválok esetén, a rendezők csak a saját országon belüli útiköltséget fizetik. Mi is ilyen feltétellel hívjuk meg a külföldi csoportokat. 1970-ben jött létre a nemzetközi folklór fesztiválok szövetsége, a CIOFF –International Council of Organizations of Folklore Festivals and Folkart– , figyelembe veszi, hogy a folklór az emberiség egyetemes örökségének része, hogy a különböző népek és társadalmi csoportok közötti távolságok csökkentésének, valamint kulturális identitásuk érvényesítésének hatékony eszköze. Hangsúlyozza a folklór társadalmi, kulturális és politikai jelentőségét, szerepét a népek történelmében, helyét a jelenkor kultúrájában. A CIOFF-nak több mint 80 nemzeti tagszervezete van; 300 fesztivál szervezéséhez nyújt szervezési hátteret és erkölcsi támogatást szerte a világban. Mi tehát a CIOFF keretein belül hívjuk meg a külföldi népzenei csoportokat. Felléptünk már a Népkör Róna táncegyüttesével együtt Törökországban, Tunéziában is, és természetesen a közeli országokban. Eljutottunk Ausztriába, Németországba, Bulgáriába és Lengyelországba is.

–Azt szokták mondani, hogy mi rokonságba állunk a török népekkel. Ez a rokonság a népzenében tetten érhető?

 –Természetesen. A történelem meghatározza a népek kultúráját, így befolyásolja a népzenét és a néptáncot is. Míg az is: honnan jöttünk, mely népekkel állunk rokonságban, mely nemzetek elnyomása alatt éltünk. Így a török kapcsolat fellelhető a magyar népzenében.

 –Önök népzenei táborokban is fellépnek. Csupán kísérőzenészként, vagy oktatóként is?

 –Ha néptánc táborban muzsikálunk, akkor a táncoktatás zenei kíséretét szolgáltatjuk. Népzenei táborban viszont már oktatunk, de nem a hangszeres zenét, mert egyikünk sem zenetanár. Így mi a stílusos muzsikát oktatjuk. Ha valaki már tud játszani egy bizonyos hangszeren, azt megtanítjuk a különböző tájegységek stílusára, zenei motívumaira. Tehát szakmaibb képzést nyújtunk.

 –Ha már az oktatásról beszéltünk. Egy vajdasági magyarnak milyen intézményes keretek közt van módja népzenét tanulni?

 –Sajnos semmilyen. A közelmúltban indult el a szabadkai zeneiskolában az etnomuzikológiai szak, így népi éneket tudnak tanulni a középiskolás fiatalok, viszont hangszeroktatás nem létezik. Ez egy hatalmas hibája az oktatási rendszerünknek: nincsenek külön népművészeti iskolák. Intézményes formában egyedül a klasszikus zenét lehet tanulni. Így, akik most népzenét játszanak, autodidakta módon, vagy táborokban sajátítottak el valamilyen szintű tudást, mert ezt képesítésnek nem lehet nevezni.

–A Népkör népzenei szakosztályán tanult. Tehát létezik Szabadkán egy olyan tanfolyam, ahol segítenek a népzenei stílusok elsajátításában?

 –Így van, s jelenleg a Juhász Zenekar a segítő. Minket annak idején dr. Szöllősy Vágó László oktatott a Népkörben, de később sok gyakorlással, különböző hagyományőrző zenészek, települések meglátogatásával fejlesztettük tudásunkat. A személyes élmény nagyon meghatározó.

 –Jelentkeznek önökhöz tanulók, mint a népzenei osztály vezetőihez?

 –Sajnos igen kevés számban. Olyanok gyakran jelentkeznek, akik még hangszeren sem tudnak játszani. Ez számunkra nagy kihívás, mert pl. én sem iskolában tanultam meg hegedülni. Tehát azok jelentkezését várjuk, akik már hangszeres ismeretekkel rendelkeznek.

 –Mennyire fertőzte meg a vajdasági fiatalokat a világzene, illetve az angolszász zene? Nehéz megszerettetni velük a magyar népzenét?  

–Ha megfelelő módon közvetítjük feléjük, akkor nem nehéz. Vajdaságban még mindig erősek a falusi gyökerek, a megélt néprajzi élmények. A fiatalok többsége pedig a néptáncon keresztül szereti meg a népzenét. A lényeg: fel kell kelteni a fiatalok figyelmét a népzenére. Igyekszünk mindig valami újat belevinni a zenénkbe, valami más hangzást, ami még része az autentikus délvidéki magyar népzenének. Így jutott szerephez a klarinét, amelynek hangzása még színesebbé, még eredetibbé teszi az általunk játszott népzenét. Gyakran vendégszerepelünk óvodákban és iskolákban egész Vajdaság területén, hiszen fontos, hogy a kisgyermekek közel kerüljenek a népzenéhez. Elengedhetetlenül szükséges a fiatal korosztály nevelése, ezért is jelentettük meg az elsősorban gyermekeknek szánt, de a szülőkhöz is szóló lemezünket.

 –A vajdasági magyar rádiók mennyire karolták fel a népzenét?

 –Elég szerencsés helyzetben vagyunk, mert zenekarunkkal elég sokat foglalkoznak a helyi magyar médiumok.  

–Ha a határon túli magyarok népzenéjéről beszélünk, mindenkinek Erdély, Székelyföld jut eszébe. Mi az ismérve a vajdasági népzenének?

 –A vajdasági magyar népzene igen érdekes fogalom, hiszen ez a terület olvasztótégelye a magyarságnak és a nemzetiségeknek is. Vajdaság magyarsága eredetében igencsak tarka képet mutat. A vidék magyarsága a török megszállás alatt szinte teljesen kipusztult. A török leverése után, mint osztrák kincstári birtokra, nagy számban költöztettek ide németeket, így a magyarok újratelepítése csak az 1700-as évek közepétől folyt Magyarország szinte minden megyéjéből. A Duna mellékére és a Szerémségbe dunántúli telepesek érkeztek, de Bácskertes lakóinak egy része a felföldi Nyitra megyéből származik. Pont a már említett kupuszinai hagyományok őrzik a Nyitra-mentiek népi kincseit. A Duna menti Bácskertes, Doroszló és Gombos a mai napig őrzi népviseletét. A bácskai magyarok főként a Jászságról, Palócföldről, Nagy- és Kiskunságról érkeztek. A bánáti dohányosok Szeged és vidékének kirajzásai, de a Felvidékről is sokan költöztek ide. Az Al-Duna szabályozásának munkálataira települt három bukovinai falu az 1880-as évek elején Pancsova környékére. Közös származásuk tudata és székely nyelvjárásuk ma is eleven. Ez a tarka eredet régi népzenéjükön is megmutatkozik, bár a bácskai Duna mente és az Al-Duna kivételével a vajdasági magyarság mára már többé-kevésbé „polgárosult”, miután régi hagyományaihoz nem ragaszkodott olyan szívósan, mint az al-dunaiak és a bácskai Duna mentiek saját hagyományaik bizonyos részeihez. Vajdaság zenefolklórjában a magyar nyelvterület egészére érvényes öt népzenei dialektus közül három is megtalálható: a dunántúli, az alföldi és az erdélyi. Vannak olyan falvak, melyek a palóc, s vannak, melyek a sárközi, dunai dialektusnak őrzik a hagyományait. A bánáti települések pedig a Szeged-környéki stílust mutatják. Egy összetett népzenei kincsről beszélhetünk tehát, s nekünk úgy kell a repertoárunkat alakítani, hogy mind bel-, mind külföldön a vajdasági magyar népzenét népszerűsítsük. Tesszük ezt azért, hogy a nagyközönség felfigyeljen arra a gazdag, színes népdalkincsre, ami térségünkben megtalálható. A zenével szolgálatot teszünk a táncosoknak, a közönségnek, mindenkinek, aki meghallgat bennünket. Beleadtunk mindent a produkciónkba. Figyeljük a táncosokat, igazodunk hozzájuk. Szó szerint szolgáljuk őket. Ápoljuk a hagyományainkat, és egyben mi magunk is fejlődünk, s azon igyekszünk, hogy a fellépéseink még színvonalasabbak, sikeresebbek legyenek. A népzenét ugyanúgy fejleszteni kell hangzásilag, mint bármely más zenét. Fontosnak tartjuk, hogy eljussunk mindenhová, ahol igény mutatkozik rá.

 –A már említetett Kupuszinán kívül Gomboson és Doroszlón is élnek még adatközlő muzsikusok. Önök gyűjtik is a népzenét?

 –Mi nem gyűjtünk népzenét, azért sem, mert nem vagyunk képzett zenészek. Felkeressük a még adatközlő muzsikusokat, és a stílust próbáljuk tőlük ellesni. Járjuk a hagyományőrző falvakat és többször együtt is zenélünk az idősebbekkel. Így a játékstíluson kívül azt az életérzést is, amivel ők zenélnek, magunkévá szeretnénk tenni.

 –Érezhető-e bármilyen szláv hatás a vajdasági magyar népzenében?

 –Hatással bír a helyi magyar folklórra a környékbeli népek kultúrája. De itt kölcsönhatásról beszélhetünk. Azok a szerbek, akik régóta velünk együtt élnek, átvették a magyar népzenét. Tudok olyan magyar dalokról, melyek szövegét lefordították szerbre. Így szerb lakodalomban énekelnek szerbül magyar dalokat. Azokkal a szlávokkal viszont, akiket az utóbbi 50 évben telepítettek le Vajdaságba semmilyen népi kölcsönhatásban nem állunk.

 –A kommunizmus idején nem tett keresztbe a hatalom a magyar népi kincs továbbéltetési törekvésének?

 –Az akkori államhatalom eltűrte a magyar népzenét, de nem támogatta. Eltűrte, mintegy árvalányhajként, saját kultúrpolitikája díszeként. A lakodalmas, a szerelmes témájú népdalok voltak akkor divatban. Olyan dalokat, melyek a szabadságról, a magyarok hősiességéről szóltak, vagy az elnyomatásról tilos volt előadni. Helyettük voltak a csárdások, az ún. muskátli-zenék.

 –Azt olvastam, hogy szülei amatőr muzsikusok voltak.

 –Zenekedvelő családból származom, hivatásos muzsikus nem volt felmenőim között. A nóta, a dal viszont meghatározta mindennapjainkat. Előfordult, hogy 30-40 fős rokonság is ünnepelt nagyszüleim tanyáján. Ezeken az összejöveteleken nótáztak, citeráztak. Ebbe a derűbe, ebbe a hagyományba születettem bele, és kötelességemnek érzem mindennek az ápolását, továbbadását.

 –Később elvégezte a rendezvényszervező szakot. Közszolgáltatási menedzsernek tanul. Ez azt jelenti, hogy ily módon nem csak művészeti vezetője, hanem menedzsere is a zenekarnak?

 –Így van. Én szervezem és bonyolítom a zenekar koncertjeit, tájolásait, lemezkiadásait. A Népkörben is, kollégáimmal együtt rendezvényeket szervezek, emellett pályázatokkal is foglalkozom. Igyekszem a művészi világban is felhasználni azt a tudást, amit az iskolákban elsajátítottam.

 –Itt beszéljünk az anyagiakról: miből tartja fenn magát a Juhász Zenekar? Az eladott lemezekből befolyt összeg gondolom erre nem elegendő.

 –A Népkörön belül működünk, így ez az intézmény hozzájárul a zenekar működéséhez. Arra is lehetőségünk nyílt, hogy a Népkörön, mint jogi személyen keresztül, részt vegyen a zenekar különböző pályázatokon.

 –2007-ben, 27 évesen, Szabadka Pro Urbe díjasa lett. Meglepte ez a kitüntetés?

 –Természetesen. Fülembe jutott a hír, hogy a várostól kapok valamilyen kitüntetést. Arra gondoltam, hogy Szabadka önkormányzatának azon díját kapom meg, amit fiatal művészek adnak. Nagyon meglepődtem és megörültem azon, hogy a Pro Urbe díjról van szó. Ez azt jelenti, hogy a város akkori vezetősége úgy gondolta, hogy tettem annyit Szabadka kultúrájáért, hogy megérdemlem ezt a díjat. Ki kell jelenteni, hogy ez a díj kötelez is. 2007 előtt is lokálpatrióta voltam, de ez a díj megerősített abban, hogy a jövőben is a szabadkai és vajdasági magyarságért dolgozzak.

Medveczky Attila