vissza a főoldalra

 2010.11.19. 

Tűzvigyázók
Dancs Rózsa: Vaddisznók törték a törökbúzát

Gyűjteményes dokumentum Dancs Rózsa könyve. A Gyergyó völgyében rettentő hidegek szoktak lenni. Berecz András mondta Dancs Rózsának, a könyv szerzőjének. Gyergyóújfaluban Hazug Pista mesélte:

„Olyan hideg volt akkoriban, hogy a kanyarban a kutyák kettétörtek.”

De volt egy másik ember is, Okos Bolond Jóska, vagyis Barát Jóska, őt is meghallgatta Berecz András, a nagy mesemondó, és Okos Bolond Jóska által előadottakat továbbadta ugyancsak Dancs Rózsának. Az ontariói Hamiltonban Berecz András előadásán egy ottani ember kijelentette, hogy ismerte még otthonról Okos Bolond Jóskát. Ez a Gyergyó alfalui ember tehát világhírű volt. Hallgassuk meg történetét.

„Egyszer a szamaras fogatjával ott haladott az úton, és jött az autóbusz, tele leánnyal, akik az alfalusi lengyárba igyekeztek. Megállt a busz, hogy megtréfálják Jóska bát. A buszvezető mondta a leányoknak, kérjék meg Jóska bát, vigye őket tovább, mert elromlott az autóbusz. Tíz szép leányka kiszállt a buszból, s megszólították: „Jóska bá, úgy áll a helyzet, hogy elromlott a busz, nem vinne-e bennünket a lengyárba?” „Ah, dehogynem.” – aszongya. „S hát hova akarnak ülni a leánykák, a kabinba vagy a karosszériára?” „Hát inkább a kabinba.” Mire Jóska bá felemelte a szamár farkát: „Tessék béfáradni.” Ilyen volt.”

A gyergyói történetek kifogyhatatlanok, kacagtatók, könnyekig nevettették a hallgatóságot. De Gyergyóról, a magyar irodalomról sok mindent megtudhattunk Dancs Rózsa jóvoltából. Meg is kérdezte a főszerkesztő asszony Berecz Andrást:

„ – Hogyan került kapcsolatba Sinka költészetével?

– Valamikor a 80-as évek elején az Egyetemi Színpadon hallottam ezt a nevet, hogy Sinka István, Medvigy Endrétől. Neki szokása kiásni az ismeretlenségből olyan személyeket, akikre Aczél György személyesen ügyelt, nehogy meghallja egy magyar ember is a nevüket. Megkapott engem, hogy Sinka István nomád pásztorból kapaszkodott fel a Parnasszusra, aki havon aludni megtanult, akinek a lapockáján járompálcákat törtek széjjel, kutyák között vacsorázott a küszöbről. Érdekelt: hogy maradt annyi ereje ennek az embernek, hogy az irodalom csúcsaira felkapaszkodjék? Utoljára ilyen Dávid király lehetett, a juhoknak őrzője, aki úgy tudott lantot pengetni, hogy attól királyok gyógyultak. Sinka is olyan titokzatos erő a magyar irodalomban, Németh László szerint legmélyebbről Sinka István hangjából tört fel a magyar irodalom. A falunál is régebbi archaikusabb kultúrája van a pásztorembereknek. Azok a határt ismerik. Olyan földrajzi helységneveket emelt be a költészetünkbe Sinka, amelyekről még a katonai térképek sem tudnak. Amikor ő balladát írt, nem művelt emberként nézett körül a témáért, hanem a sorstársai között. Küllős Eszterekről, Dancs Pálokról, Tatár Imrékről írt. Azokról a szélfútta emberekről, akiket szinte senki nem ismert. S akkor döbbentem rá, hogy milyen könnyű énekelni a Sinka-verseket. Ez az ember a népből jött, ennek az ízlése ugyanaz maradt, és az idegeiben érezte ennek a nyelvnek minden törvényét. Akkor rájöttem, hogy én e nélkül nem akarok élni. 2004. december 5-én, amikor anynyira magunk ellen döntöttünk, annyira le voltam törve, hogy az volt az érzésem, mintha egy oldalban lettem volna a határban és gurulnék le. Meg kellett kapaszkodnom a könyvespolcomban. Akkor Sinka István könyvébe akadt a kezem, és őtőle kaptam bizonyosságot meg erőt.”

Dancs Rózsa onnan a messzi távolból, Kanadából üzen haza. A napokban Szervátiusz-díjat kapott, illetve kap. Ebből az alkalomból jelent meg második kiadásban a Vaddisznók törték a törökbúzát című könyve. Sok magyar alkotó ember látogatott Kanadába, s útjukat Dancs Rózsa egyengette. Köztük vannak festők, szobrászok, írók és köznapi emberek.

Ki is Dancs Rózsa? Varga Gabriella főszerkesztő asszony írt róla lapjában is, meg másutt is. Varga Gabriella is hasonlatos ember Dancs Rózsához – tűzvigyázó. Érthető hát, hogy nyomon követi a Kanadában élő írónőt, igazgatónőt. Tőle idézek:

„Ezért igyekezett nyelvvigyázó lenni akkor is, amikor második férjével, a délvidéki születésű Telch György professzorral együtt megalapították könyv- és lapkiadói vállalkozásukat, s egyúttal elindították a Pallas Nagy Lexikon régies helyesírása szerint Kalejdoszkóp nevű kétnyelvű, magyar-angol kulturális folyóiratot, amely egy rövid megszakítástól eltekintve – azóta is minden második hónapban megjelenik, s amelynek mi más célja lehetne, mint az anyanyelv ápolása, az anyanyelvi kultúra megőrzése és terjesztése az emigrációban, nemzeti érdekeink megismertetése a már magyarul nem beszélő második, harmadik nemzedék tagjaival, és az angol nyelvű társadalommal. Dancs Rózsa nyelvvigyázó volt akkor is, amikor szerzőtársai húsznál is több könyvét szerkesztette, és legfőképpen akkor, amikor gondolatait különböző antológiák lapjain saját írásain keresztül juttatta el a világnak. Vaddisznók törték a törökbúzát című elbeszélését az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 40. évfordulójára kiírt novellapályázaton a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége első díjra érdemesítette, a négy évvel később, 2000-ben hasonló címmel megjelent gyűjteményes kötetének pedig teljes egészét jutalmazta első díjjal a    clevelandi Árpád Akadémia. Emellett Dancs Rózsa a kanadai magyar kultúrközpont sajtóigazgatója, és a Kalejdoszkóp irodalmi kávézó sokoldalú háziasszonya.”

Hogyan is volt, amikor a vaddisznók törték a törökbúzát? A történelmi Háromszék legeldugottabb falujában zajlanak az események. 1956 októbere, kellemes ősz.

„Október 23-án este a vacsorára felügyelő két tanító, az internátus igazgatója és a szakácsnő, Adélka néni furcsa susmogásba kezdtek. Egyik izgatottabban magyarázott, mint a másik, mire a szakácsnő csak jajgatott, hogy jaj Istenem! Éjnek idején arra riadtam fel, hogy a falu minden kutyája vadul ugat. Meg is ijedtem a hangos zenebonától, és átnyúltam a szomszédos ágyig, hogy Ibikét felébresszem. A kezem félúton az övével találkozott, ő engem akart kelteni.

„Vajon mi baj van?” – vacogtam feléje. De valaki lepisszegett: Hallgassatok!” beszélgetést hallottunk, kint többen lehetettek férfiak. „A lármatüzek mindenütt égnek köröskörül.” – mondta egy határozott hang. „Réty, Egerpatak s Bita már gyújtott alkonyatkor. Uzon elég későn válaszolt, de lehet, hogy a milicistától kellett előbb megszabadulniuk. Sánta Bordás említé az imént, az atyafiak azt mondták, a vaddisznó töri a törökbúzát, a tűztől fél, azért gyújtották meg.” Zsigmond András apjának a szavát tisztán felismertem: „Az jó, a vaddisznó. Egyezzünk meg abban testvérek, hogy mi is azt mondjuk, ha jön a milicista.”

Ezt a beszélgetést hallgatták ki a kislányok a kollégiumi szobában.

„Délután édesanyám is meglátogatott, a többi anyukával együtt jött. „Kislányom, alkalom nyílott, gondoltam, megnézem hogy vagy. Az osztályfőnököddel is kell már találkoznom – magyarázta, miközben újrafonta a hajamat.” „Édesanyám, igaz? – csüngtem rajta. „Mi? Mi igaz-e?” – nézett rám kutatva. „A forradalom… a magyar forradalom…” Hirtelen szorosabbra fonta a karját a vállamon. „Jaj, gyermekem, igaz, de ne beszéljetek ti róla. Nem tartozik ez még rátok.” Olyan szomorú volt a hangja, olyan babusgatóan szomorú, hogy mindjárt sírni kezdtem. „Édesanyám én úgy félek!” Még mindig nagy szomorúsággal mondta, „Ne félj gyöngyöm, nem hagy el a Jóisten. Őket sem hagyja el.” És elnézett abba az irányba, ahol a nap éppen lenyugovóban volt.”

„… A temetőkertben két nappal halottak napja előtt meggyújtották a gyertyákat. Borult idő volt, korán sötétedett, havat jelzett a Nemere. Minket nem engedtek ki az internátusból estefelé, így az udvarról néztük a gyönyörűen kivilágított hegyoldalt. Már nem volt elég a szvetter, fáztam, emlékszem, pedig édesanyám gyapjúból jó vastagra kötötte. Három estén át égtek a gyertyák, miközben friss krizantémba öltöztetett sírhantok fölé fekete-fehér foltok hajoltak: a virrasztó asszonyok és öregek. Körös-körül a Háromszéki-medencében néma, csupán fénnyel szóló lármafák feleseltek a temetők pislákoló lángocskáival. Meglehet, üzenetet cseréltek.

…Aztán visszatértek az édesapák. Egyenként szállingóztak haza – elcsigázva, mocskosan, megalázottan. Az én apám egy vasárnap érkezett meg. Ujjongva csimpaszkodtunk volna bele, de fáradt volt és szomorú. Sírt is – hallottam, hogy zokogott, míg édesanyám mosdóvizet és tiszta gúnyát készített elő neki.

…A bikkfalvi Ütő Aladár összetörve ért haza, mert hogy részegen leesett a szekérről, s mivel a másik koma is részeg volt, annak lovai rátapostak Aladár bára. Ez olyan hazugság volt, hogy mindenki kitalálta az igazságot. Aladárt még soha senki nem látta részegen. Nem ivott. De volt édestestvére fent Budapesten, annak akart mindenáron a segítségére menni. Családja nem volt, csak az asszony itthon, nem fordult vissza. De visszafordították, hogy három oldalbordája eltörött, meg az orra. Az azután görbe is maradt.”

Hát így történt. A lármafák üzentek Székelyföldről Budapestre a magyar forradalomnak, és a tűzvigyázó Dancs Rózsa mindezt leírta nekünk örökségül. Aztán hömpölyögnek egymás után a székelyföldi történetek, hétköznapiak és ünnepiek. A Szilvafa című tárca egy lánykáról szól.

„Csupán két dologtól félt, mint nagyobbacska leányka: a vizes lepedőtől, és Kormos Sanyitól. Mindkettőtől szégyenletesen. Mint csúnya sebet, úgy viselte ezt a szégyent. Hogy fél, de nem tehet ellene semmit.”

És ez a vacak kölyök, ez a Sanyi gyerek belopakodott a kislány családjának kertjébe, és dézsmálta a gyönyörű szilvát. A gyerek – mármint a kislány –:

„Úgy felháborodott, amikor meglátta a dézsmáló suhancot, hogy eszébe se jutott a rettegése. Azonnal kitakarodj kiáltással a fához rohant, nem törődve azzal sem, hogy szinte felbucskázott megbotolva az ottfelejtett kapában.”

Aztán a Sanyi gyerek, ott fenn a fán, miközben lopta a szilvát, elejtette ostorát.

„A lányka felkapta a földről, és szinte ösztönösen a bitorló csupasz lábszárára suhintott vele. Azt is látta, hogy a rászáradt sárréteg felrepedezett Sanyi lábikáján, aki ocsmányul káromkodva felordított. Le akart ugrani, megmutatni ennek a csipásnak, hogy kihez mert ütni, de az ostor csattogott a lábán, hiába próbálta kivédeni, már a talpán is táncolt a vékony szíj, már az inge alá is benyalt a nyelve, már nagyon fájt, már sírt, már könyörgött, rimánkodott, és a leányka csapott, csapott és csapott. Kicsi életének minden szégyene, megaláztatása benne süvített az ostorsuhogásban, minden suhintással a hazugságot, a világ nagy gonoszságát akarta figyelmeztetni, hogy nem markolhatja el senkinek a jogos tulajdonát.”

Aztán megérkezett a leányka édesapja, és a kislány abbahagyta az ostorsuhogatást. A gyerek elsírta bánatát édesapjának. Sanyi leugrott a fáról, és hüppögve, sírva menekülni kezdett. Az édesapa utánaszólt:

„Állj csak meg hékás! Nesze vidd el ezt magaddal vacsorára!” Egy kalapnyi szilvát mutatott utána. Kormos Sanyi hangos bömböléssel megfutamodott.”

Aztán az asszonysors.

„Nagymama csak nagyapa halála után beszélt néha az elfojtott álmokról, a vágyakról, amelyeket élete utolsó szakaszában felélesztgetett magában.

„Csak elnémítani tudta jó uram azokat, de mindig bennem voltak. Ha ábrándoztam, ha éjszakai álmaimat nappal újra képzelhettem, akkor megszépült az élet, sokszor nem is hallottam, hogy ordít nekem. Ezért tudtam elviselni az egész nyomorúságot.” – vallotta be egyszer.

„Hiszen akár szíjat is hasíthatott volna az apjuk az anyjuk hátából. Soha nem szisszent fel ilyen energikusan a sorsa ellen.”

„Nagymamát soha nem hallottam veszekedni. Még arra sem emlékszem, hogy valaha is felemelte volna a hangját. Halk volt, kicsi, hófehér haját kontyba tűzte, de élete végén rövidre vágatta, és daueroltatta. Megunta az elfogadott szokásoknak kijáró önfeladást.”

Aztán beteg lett az öregasszony. Ez a történet beleúszik egy másik történetbe. Az öregasszony halálán van. Már nem is beszélt, nem is evett. Fiai összegyűltek az ágya körül. „Mama rosszkor hal meg, olyan fagyott a föld, hogy a sírásók nem tudnak vele mit kezdeni.”

És a szótlan öregasszony szinte felpattant az ágyból, és kijelentette: „Nehogy apátok mellé temessetek engem!” De aztán később – mert hogy meggyógyult – csak úgy emlegette a vaddisznó természetű férjét, hogy a drága jó uram…

A másik történet a Ceausescu-korszakból.

„Azon a márciusi napon, az Őrkő felől sötét hófellegeket gomolygatott a szél. Szomorú, nyomasztó idő volt.”

Volt egy tanár, népdalokat tanított a gyerekeknek, azokat gyűjtötte. Nem szeretett mást, csak a népdalt. Azon a napon a gyerekek kérlelni kezdték a tanárt.

„Tanár bácsi! Tessék nekünk énekelni valamit. Hogy ki kérte ezt, most már nem tudom, de erre világosan emlékszem, hogy Zajzon volt az, aki azt mondta: – Tessék elénekelni a Himnuszt. A magyar Himnuszt. Pillanatnyi döbbenet után kezdtünk kórusban kunyerálni. Tessék elénekelni. Azt tessék elénekelni! Kicsit ugráltunk is, úgy próbáltuk megnyerni a csatát. Tessék elénekelni a magyar Himnuszt! Nézett ránk sápadtan, tétovázva, aztán elkezdte: „Isten áldd meg a magyart!” fújtuk mi a román himnuszt évek óta, anélkül, hogy egy szavát is értettük volna. És tudtuk a szovjet himnusz dallamát és szövegét, meg az Internacionálét is. De addig a percig én nem hallottam élőben a magyar Himnuszt. Olyan szépen fújta a mi kis fiatal tanárunk, hogy mindjárt elhatároztam, otthon édesapával is elénekeltetem. Meg is tanulom, mert neki tudnia kell, hiszen mindig énekel munka közben… Ennél a gondolatomnál elakadtam. „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.” Zokogott fel hangosan az éneklő tanár. Vigyázzban állhatott… Egy pillanatig teljesen átadta magát a sírásnak… Alig is bírta felmarkolni a kopott táskát, aztán kirohant az osztályból. Soha nem láttuk többé… Mintha az a márciusi hó elnyelte volna a lába nyomát is. Ebből az időszakból a sepsiszentgyörgyi téren felállított Mihály vitéz szobra lovának farka felrobbant. A közeli zeneiskolából elcsellengett egy ötödik osztályos kisfiú. Hazaszaladt, hogy otthon felejtett házi feladatát elvegye. Lakásuk a főtérre néző új tömbházak egyike volt. De a fiúcska messziről észrevehette a ló farkán lógó fehér bevásárló szatyrot, és odaszaladt, hogy megnézze, mi van abban. Az érintett csalétek felrobbant. A gyermek felismerhetetlen darabjai szétfröccsentek a fehér márvány téren. Nem sokkal az esemény után Kovászna magyar származású vezetőit leváltották. Híre volt, hogy a belügyminisztérium helyi képviselője a Szeku új főnöke, Dupac elvtárs székfoglaló beszéde így kezdődött: Itt eddig csárdás volt a divat, de mostantól sirba-t jártok. A kis áldozat nevét csak később tudtam meg, Vaszi Jánoskának hívták, és mindössze 11 éves volt, amikor az állambiztonságiak által jól megszervezett terrorakció áldozata lett. Sokunk hite szerint volt valami sorsszerű égi elrendelés abban, hogy az ő tragédiája mentette meg gyermekek százainak életét 1984. június 5-én.”

Megint csak egy történet a Ceausescu-világból. A gyerek beteg volt, nagyon beteg. Budapestre kellett utaznia az édesanyjának, az édesapjának és a gyereknek segítségért egy kórházba. Az idő tájt benzin sem volt Romániában. 25 liter benzinért kellett kilincselni a hivatalnál. Ebben az időben nevezte a sorban állókat Elena Ceausescu férgeknek. A szülők és a kislány is féreg volt tehát. Elment egy RMDSZ-vezetőhöz benzinjegyért könyörögni. És az RMDSZ-vezető kijelentette, hogy majd ad jegyet, nem a kórházi utazáshoz, hanem a gyerek temetéséhez.

Hát ilyen világ volt ez, és nem is tudjuk, hogy milyen világ lesz. Amíg Dancs Rózsa írja novelláit és könyveit, amíg Varga Gabriella száguldozik Kiénfalvától Bécsig és Kanadáig, van reménységünk, hogy egyszer a világ jobbra fordul, mert jobbra kell fordulnia.

Ez a két nagy tudású, művelt, hatalmas munkabírású hölgy vállán hordja a székelység, a magyarság sorsát, illetve az egész emberiségét. Írjuk be nevüket a magyarok, az emberek nagykönyvébe.

(Dancs Rózsa: Vaddisznók törték a törökbúzát, Kairosz Kiadó, Budapest, 2010.)