|
 2010.11.19.
Püspökök az izraeli megszállás
ellen
A közel-keleti szinódus
tanulságai
Különleges
– sőt, minden újságírói túlzás nélkül kijelenthető:
világpolitikai jelentőségű – tanácskozást tartottak Rómában
október 10. és 24. között. A XVI. Benedek pápa által összehívott
püspöki szinódus a közel-keleti helyzetet tekintette át. A
katolikus egyház a Közel-Keleten: közösség és tanúságtétel
címmel. Újszövetségi mottónak az Apostolok Cselekedetei egy
mondatát választották: „A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke.”
(4. fejezet, 32. vers) A szigorúan egyházi szempontok alapján
szervezett ülésezés azonban előre nem látott politikai
fordulatot vett, és ezzel – finoman fogalmazva – Izrael Állam
érdeklődését is felkeltette.
A
rendkívüli szinóduson 185 egyházi személy (bíborosok, püspökök,
plébánosok) vett részt, és közülük 101 az érintett közel-keleti
területekről érkezett. Az európai főpásztorok közül Erdő
Péter esztergomi érsek is jelen volt. Szakértőként 24 világi
hívő, többségében jogász is segítette a munkát, amelynek két
fő célja volt: erősíteni és biztosítani kívánta a Közel-Keleten
élő keresztények egységét, illetve hozzásegíteni a keresztény
közösségeket, hogy a napjainkban tapasztalható elvándorlás
helyett megmaradjanak a szülőföldjükön. Az üléseken jól
megfigyelhető volt a katolikus egyház gazdagsága, hiszen a közel-keleti
országokból a maronita, melkita, kopt, örmény, szír és káld
részegyházak püspökei foglaltak helyet a széksorokban. E részegyházak
mind-mind önállónak minősülnek, ám kivétel nélkül teljes
egységben állnak a római pápával. Megjegyzendő, hogy a Közel-Keleten
élő katolikusok döntő többsége napjainkban már latin
szertartású.
A
gondosan előkészített – az elmúlt esztendőben három előzetes
tanácskozást is tartottak –, aprólékos napirend alapján
tartott szinódus utolsó előtti napja váratlanul heves
indulatokat korbácsolt. Október 23-án, szombaton a résztvevő
püspökök és pátriárkák közös felhívással fordultak az
Egyesült Nemzetek Szervezetéhez, nyomatékosan kérve, hogy a
nemzetközi közösség vessen véget a „különböző arab területek”
izraeli megszállásának. E kéréssel a katolikus vezetők valójában
csak azt sürgetik, hogy az ENSZ végre-valahára szerezzen érvényt
a már évekkel ezelőtt meghozott, e kérdésre vonatkozó határozatának.
Egyben felszólították az ENSZ vezető tisztségviselőit, hogy
komolyan munkálkodjanak „egy igazságos és végleges béke”
megteremtésén a közel-keleti térségben.
A
szintén október 23-án kiadott záródokumentum – amelynek
negyvennégy pontba szedett ajánlásai három vezérelvre épülnek:
a hitbeli szilárdságra, az egységben történő együttműködésre,
illetve a szeretetközösségben végzett tanúságtételre –
elfogadása után rögvest elérkezett az egyéni megnyilatkozások
ideje. Cyrille Salim Bustros newtoni melkita érsek mikrofonok előtt
kijelentette: „Isten szavát nem szabad igazságtalanságok
igazolására felhasználni.” Újságírói kérdésre
kifejtette, pontosan mire gondol: „Keresztény szemmel nem beszélhetünk
egy körülhatárolható ígéret földjéről, hiszen Jézus
Krisztus az egész Földre elhozta Isten országát, és az egész
emberiség az Ő választottai közé tartozik. Ebből következően
az ígéret földjének emlegetése nem használható fel arra,
hogy igazolják a zsidóság visszatérését Izraelbe, ezzel párhuzamosan
pedig a palesztinok kiszorítását őseik földjéről.”
Válaszul
Izrael külügyminiszter-helyettese, Danny Ayalon azzal vádolta
meg a szinódusi atyákat, hogy felszólalásaikat politikai támadásra
használják fel. Ayalon nem mellékesen a Szentszékkel az egyház
szentföldi helyzetéről tárgyaló izraeli küldöttség vezetője
is. A melkita érseknek az ígéret földjével kapcsolatos
nyilatkozatáról kijelentette: „A szinódus a jól bevált arab
hagyományoknak megfelelő, ellenséges támadás színtere lett,
és egyébként is Izrael-ellenes többség jellemezte.” Az
izraeli vezetés felszólította a Vatikánt, hogy határolódjék
el az érsek nyilatkozatától, amely szerintük „rágalom a
zsidók és Izrael Állam ellen”.
Federico
Lombardi szentszéki szóvivő két nappal később a Vatikáni Rádió
adásában rávilágított: a szinódust záró dokumentumban nem
kizárólag az izraeli megszállás elleni tiltakozásról van szó,
de az állampolgársághoz való jog, a lelkiismereti szabadság,
a vallásszabadság, az oktatás, illetve a tömegtájékoztatási
eszközökhöz való hozzáférés kérdéséről is. Maga XVI.
Benedek pápa pedig október 24-én, a szinódus utolsó napján
adott nyilatkozatában azt hangsúlyozta, hogy a közel-keleti béke
megteremtése sürgős feladat.
A
leghatározottabb, vagyis legbátrabb megnyilatkozás az izraeli
és palesztinai szent helyek felügyeletével megbízott ferences
szerzetes, a szinóduson részt vett Pierbattista Pizzaballa szájából
hangzott el. „Természetesen sok közel-keleti kereszténynek
vannak anticionista érzelmei, de nem az egyház tanítására
alapozva – hanem egyszerűen azért, mert látják az Izrael részéről
gyakorolt politikai igazságtalanságot, de egyáltalán nem látják
az izraeli–palesztin viszálykodás végét. Teljesen világos,
hogy az arab világ nem rokonszenvez Izraellel, márpedig a szentföldi
keresztények 90 százaléka arab származású. Ezért aztán
semmi kirívó sincs abban, sőt egészen normális, hogy az
ellenszenv érzései időnként a szinóduson is megnyilvánultak.
Ugyanakkor – mutatott rá a szókimondó ferences szerzetes –
a szinódusi zárónyilatkozat nem csupán Izraelt ítélte el, de
az antiszemitizmust és az antijudaizmust is, valamint a
rasszizmus minden formáját, így például az iszlámellenességet
is.”
A
CNA hírügynökség tudósítása szerint Pizzaballa továbbá úgy
vélekedett: „Azzal, hogy a szinódust záró dokumentumban elítélték
Palesztina folytatódó izraeli megszállását és a Szentírás
felhasználását ennek igazolására, valójában semmi újat sem
állítottak.” Hozzátette: „A cionizmus, miszerint a zsidóságnak
joga van az Istentől nekik ígért palesztin földhöz, csak a
nyugati világ gondolata. A nyugat ilyen leegyszerűsítve próbálja
meg leírni a közel-keleti helyzetet.” A ferences pap mondandóját
egy fontos elvi megjegyzéssel zárta: „Az egyes szinódusi atyák
nyilatkozatai nem tükrözik az egész szinódus véleményét,
ugyanis azt a szinódus záródokumentuma tükrözi. E záródokumentum
pedig nem az egész egyház vagy a Vatikán hivatalos álláspontja,
hanem csupán a szinódusé.”
XVI.
Benedek, miután tanácskozott a különböző püspöki testületekkel,
úgy döntött: a következő rendes püspöki szinódust 2012-ben
tartják, vezértémája pedig a keresztény hit továbbadásának
előmozdítása lesz.
 A
Közel-Keleten élő népek és vallások békéjének előmozdításához
szükséges, hogy az érintettek nyitott párbeszédet
folytassanak egymással. Paolo Dall’Oglio jezsuita szerzetes egész papi életét e
gondolatnak szenteli: Szíriában újjáélesztett egy romos
kolostort, amelynek falai között együtt imádkoznak keresztények
és iszlám hitű arabok. Paolo atya október végén Budapesten járt,
és készséggel nyilatkozott a közel-keleti helyzetről, illetve
a Rómában tartott szinódusról.
– Rómában születtem 1954-ben, hívő családban. A középiskola
elvégzése után keresni kezdtem életem valódi értelmét, és
felfedeztem magamban a papi hivatást. Egy év elteltével
jelentkeztem a jezsuita rendbe, és csakhamar felismertem: minden
erőmmel a keresztény-iszlám megbékélést akarom szolgálni.
Huszonegy évesen a Libanoni Egyetem diákja lettem, ahol
megtanultam arabul, és behatóan tanulmányoztam az arab filozófiát.
– És honnan jött a gondolat, hogy
szerzetesközösséget alapít egy kis szíriai településen?
– 1982-ben, friss diplomával a zsebemben Szíriába
utaztam, és úgymond „véletlenül” rátaláltam Deir Mar Músza
romokban heverő keresztény kolostorára. Damaszkusztól nyolcvan
kilométerre északra található, a sivatagból kiemelkedő
hegyek között. A VI. században épült, és ezerháromszáz éven
keresztül az imádság helyszíne volt. Az 1800-as évek végén
elnéptelenedett, romossá vált. Azonnal megéreztem, hogy ez a tökéletes
helyszín a szemlélődő csend és a kétkezi munka megéléséhez.
Az azóta eltelt csaknem három évtized alatt szépen helyreállítottuk
az épületet, a helyi arab lakosság segítségével.
– Ez meglepő. Azt hinnénk, hogy arrafelé
ellenségesek a nem igazhitűekkel, vagyis a gyaur keresztényekkel
szemben…
– Szíria nem veszélyes ország, sőt azt is
kijelenthetem: az iszlám nem erőszakos vallás. Kolostorunkban a
legnagyobb szeretetben, közösen imádkoznak a keresztény
szerzetesek és a helybéli arabok. Hiszen csak egyetlen Isten
van: ők Allahnak hívják, mi pedig Atyának.
Az
iszlám vallásban a középkortól eleven hagyomány az úgynevezett
szúfizmus. E humanista felfogású, szelíd és nyitott filozófiai
áramlat az évszázadok során olykor veszített jelentőségéből,
ám mostanság ismét erősödik. Az ezredforduló óta egyre világosabban
érezzük: a szúfista körök száma világszerte növekszik. S
ez mind toleránsabbá teszi az arab világot.
– Mindeközben a médiából nem a szelíd
szúfista törekvéseket állítják elénk, hanem napi három műszakban
az iszlám terroristákkal rémisztgetnek…
– Az iszlám világban tapasztalható időnkénti erőszakosság
csak a nyugati, üzleti alapú világra adott önkéntelen válasz.
Végső soron érthető (bár nem helyeselhető) emberi reakciónak
is tekinthetjük: a mindent meghódító globalizáció, a bankok
nyereséget hajhászó erőszakossága láttán megpróbálnak
hathatósan védekezni, és ez időn-ként túlkapásokra
ragadtatja őket. Ha szelídebbé akarjuk tenni az iszlámot,
ahhoz mindenekelőtt a nyugati civilizációnk pénzéhségét
kell csökkenteni. A közel-keleti népek nagyon sok nehézséggel
küszködnek – az ottani keresztények elvándorlásának legfőbb
oka is ez. Papként mégis abban bízom, hogy a békés és igazságos
jövő megtekinthető. Ám ehhez feltétlenül szükség van a különféle
vallások együttműködésére – és e párbeszédből az iszlámnak,
de a zsidóságnak is ki kell vennie a részét. Ezért is örülök
olyan nagyon annak, hogy az októberben tartott közel-keleti szinódust
záró dokumentumban egyértelmű állásfoglalás olvasható.
Zsille Gábor
|
