vissza a főoldalra

 2010.11.19. 

Alkotmányjogi háború

A kormányzó pártok törvényes felhatalmazásuknak egyfelelően alkotmányozni karnak. Az alkotmányozás nem öncélú, nem valamiféle jogalkotási trófeát szándékoznak szerezni. em. Egy új rendszer kialakítása lebeg Orbán Viktor szeme előtt. Az új rendszer, a nemzeti együttműködés rendszere, már meghirdetése napján kiverte a biztosítékot az előző, nokiás dobozos szisztéma haszonélvezőinél. Azóta is napirenden tartják az „ellenállást”, legutoljára egy szélütött ügyvéd mocskolta be a kifüggesztett hirdetményt kaszinótojással. Természetesen fontos, sőt elengedhetetlen, hogy a jogrendszer alapját képező törvény alkotását vita előzze meg. Fontos, hogy a társadalmi, etikai szempontok mellett jogi érvek is megjelenjenek. Meg is jelennek, se szeri, se száma a jogtudósok nyilatkozatainak, konferenciákat tartanak, kétségeiknek adnak hangot a szakemberek. De még mielőtt elhinnénk, hogy az alkotmányozás olyan, mint az agysebészet, hogy jobb azt szakemberre bízni, szögezzük le, hogy a jogalkotás megindítása nem kizárólag a jogászok feladata. Sőt, elsősorban nem a jogászok feladata. A jog, mint tudomány az alkotmányozás folyamatában alkalmazott tudomány. Azaz sem a jogalkotás célját, sem eredményét nem hivatott befolyásolni.

Mondhatnánk, a jog a személyzet a társadalmi élettér vendéglőjében, ahol a társadalom, illetve az arra felhatalmazott politikai hatalom rendel. A személyzet pedig végrehajtja a rendelést, megtalálja a legmegfelelőbb alapanyagokat, a szakács minden tudását beleadja az ételkölteménybe, a pincér pedig a lehető leggyorsabban szervíroz. Bármennyire is tisztelem az alkotmányozás kérdésében megszólaló jogászóriásokat, a legtöbb megnyilatkozásban ott bujkál az elfogadhatatlan jogásziaskodás, miszerint a jog egy társadalomtól független önálló – öntörvényű rendszer –,ami egyrészt abszolútumként lebeg a társadalmi tér felett, másrészt az abszolútumhoz csak Justitia felkent papjain, a szakembereken, a jogászokon keresztül vezet út.

Ez a jogelméleti – és gyakorlati – gondolkodás hatalmas múlttal rendelkezik, egészen a római jogig, – sőt Szmodis Jenő, a Jog realitása című korszakalkotó munkája óta tudjuk –, egészen az etruszk vallásig nyúlik vissza.

„És itt egy apró megjegyzést célszerű megtenni a nyugati jog jogászi jogi jellegével kapcsolatban. Mindazok, akik gyakorló jogászként működtek akár a legrövidebb ideig, avagy azok a jogászok, akik ugyan soha egy pillanatig sem gyakorolták tanult szakmájukat, ám őket, „mint jogászokat” megkérdezték erről vagy arról a jogi kérdésről, már bizonyára szembetalálták magukat a laikus azon méltatlankodásával, amely a jogászon és a jogon a józan észt, a köznapi logikát, az életszerűséget vagy egyszerűen csak az erkölcsi szempontot kérte számon. Nyugati jogunk, amelyben élünk, és amely meghatározza mindennapjainkat, a jogászok, sőt – bizonyos túlzással – maga a „Jog” joga. Ami a jogi logika szerint a jogász számára evidencia, az a „laikus” számára gyakorta merő „misztikum”. S a jogász, aki adott esetben a legjobb szándék mellett csupán szakszerű felvilágosítást és segítséget kíván nyújtani, olykor olyan bizalmatlan és rosszalló pillantással találja magát szemben, amilyent valaha talán a pontifexeknek kellett kiállniuk a „józan” italikusoktól. Mert ugyan hogyan lehetne megmagyarázni a jogi stúdiumokkal kevéssé megrontott elméknek, hogy amennyiben egy hatályos jogszabály azt mondaná ki, hogy a Föld lapos, egyébként pedig a Nap kering a Föld körül, az jogi értelemben feltétlenül „igaz” állítás volna. Mindezt tehát aligha volna lehetséges elfogadtatni a nyugati jog »jogiságának « megértése nélkül... ...Nehéz ugyanis egyszerre ragaszkodni bizonyos régi jogi formákhoz, jogi elgondolásokhoz, egyúttal maradéktalanul érvényre juttatni méltányosságra és igazságosságra vonatkozó alapvető igényünket. Mert abban a pillanatban, hogy előnyben részesítjük az igazságosság ugyancsak elvont eszméjét – például akként, ahogyan a Max Weber által is kétélű élccel hivatkozott a Svájci Polgári Törvénykönyv híres 1. szakaszában, amely nem kevesebbet mondott ki, mint azt, hogy ha a törvény nem ad egyértelmű útbaigazítást, a bírónak úgy kell döntenie, ahogy ő maga mint törvényhozó törvényt alkotna –, menten távolodnia kezdünk a szívünknek oly kedves római jogtól. Messzebb kerülünk egyúttal az azon alapuló dogmatikai rendszerünktől, s hajlamosak vagyunk sűrűn a vészharang kötele felé pillantani, veszélyben érezvén a jogbiztonság ugyancsak értékes eszméjét.

Csakhogy a jogbiztonság nem csupán anyagi jogi formalizmussal, hanem megfelelő eljárásjogi, jogorvoslati garanciákkal is megteremthető, előmozdítható, mindenekelőtt azonban egy általános társadalmi és jogi kultúra kialakításával. Mindaddig azonban, amíg jogi gondolkodásunkban és jogrendszerünkben a „jó erkölcs” és annak tényei (együttműködési, tájékoztatási kötelezettség, jóhiszemű eljárás) csupán „eseti” és „kisegítő” tényállások és kötelezettségek, be vagyunk zárva római jogi alapú dogmatikánkba, amely minden szépsége és formai tökélye ellenére gyakorta képes szembemenetelni a jog funkciójáról, társadalmi céljáról alkotott elgondolásainkkal és elvárásainkkal.” – írja Szmodis.

 A magyar közéletben folyó közjogi háború két fronton zajlik. Egyrészt az ellenérdekeltek tábora a Fidesz kétharmados, mindent megváltoztatni képes hatalmát kívánja korlátozni, beszorítani jogias érvekkel, másrészt egy sokkal fontosabb társadalomelméleti, egyben jogelméleti háború is zajlik. És ez bizony már történelmi, ha úgy tetszik, világtörténelmi léptékű. Orbán Viktor szinte minden, a témával kapcsolatos megnyilatkozása említi a jó erkölcsöt, mint hivatkozási alapot. A végkielégítések megadóztatásának kérdése nem csak a nyilvánvaló anyagi és hatalmi érdekek miatt lett központi, politikai és most már jogi kérdés. Ebben a kérdésben az uralkodó dogmatikus formáljogi szemlélet csap össze az etikai iránnyal, a „jó erkölcs” fogalmával. Olvassuk újra Szmodis okfejtését: a jogbiztonság nem csupán anyagi jogi formalizmussal teremthető meg. Amennyiben a jó erkölcs bekerül közjogi gondolkodásunkba, amennyiben a jogszolgáltatás etikai vetülete hangsúlyossá válik, úgy egészen új – ha úgy tetszik –, igazságosabb társadalmat hozunk létre. Amennyiben nem lehet többé hivatkozási alap, hogy tudom én, ez erkölcstelen, de mégis jogszerű, amennyiben nem lehet többet a józan ésszel ellenkező szabályozások erdejét azzal igazolni, hogy de hát ezt mondja a jogszabály, ez van ideírva, nem tehetek mást, akkor egy egészen élhető Magyarország képe sejlik fel.

A felek most bevetik a nagyágyúkat. A Pázmány jogi karán többek között Sólyom László, Zlinszky János és Salamon László fejtette ki véleményét az új alaptörvényről, illetve az egész folyamatról. És bár Zlinszky professzor éppen a jog etikai vonatkozásait hangsúlyozza, mégis véleményét – és elsősorban megjelenését – most éppen a jogpozitivista oldal kívánja nehéztüzérségként alkalmazni. Pedig a kiváló jogász nem mond mást, minthogy a mostani alkotmánnyal nem az a baj, hogy rossz, hanem, hogy nem tartották be. És kétségtelen, hogy nem a mostani alkotmányunk a ludas az elmúlt évtizedek jogtiprásaiért és erkölcsi zülléséért, de ez az alkotmány összeforrott a rendszerrel. Márpedig most rendszert kell váltani. Végre.

Csorja Gergely