vissza a főoldalra

 2010.10.01. 

A jólét mindenféle kötöttség eltörléséből keletkezik (1.)
Jean Sévillia: Az értelmiség terrorizmusa

Azt olvasom ebben a rendkívül izgalmas és meghökkentő könyvben, hogy az értelmiség terrorizmusa Franciaországban „ötven éve tart. Párizsban néhány tucat ember adja meg a hangnemet. Műsorokban beszélgetnek, cikkeket publikálnak, könyveket írnak, egyetemen oktatnak, vitákban szólalnak fel, petíciókat írnak alá, együtt ebédelnek. Nem úgy, mint Brell dalában: ezek az emberek, uram, gondolkodnak. Másokért gondolkodnak. Minden ideológiát magukévá tesznek. 1945-ben azt hirdették, hogy a Szovjetunió maga a paradicsom, és Sztalin dicsőségét zengő verseket írogattak. 1960-ban azt gondolták, hogy a gyarmati rendszer felbomlása csodásan megoldja a tengeren túli népek gondjait. 1965-ben Fidel Castro, Hosi Minh és Mao jogos harcát üdvözölték. 1968-ban azt hangoztatták, hogy a jólét a mindenféle kötöttség eltörléséből keletkezik. 1975-ben Pol Pot kambodzsai hatalomátvételétől voltak elragadtatva. 1981-ben azt hitték, hogy a sötétségből a fénybe léptek. 1985-ben támogatták, hogy Franciaország megnyissa határait a világ összes menekültje előtt. 1992-ben meg voltak győződve arról, hogy a nemzetállamnak vége, és hogy a Maastrichti Szerződés Európája új korszakot nyit meg az emberiség történetében. 1999-ben kijelentették, hogy a család és az erkölcs elavult fogalom.”

 Ez a francia értelmiségi elit. A Gloire ékessége. Most meg Franciaország az európai viták középpontjába került, mert a szabadon járható Európa egyik tagállamának polgárait – jelesül a cigányokat – úgy kivágta ebből a szép országból, hogy a lábuk sem érte a földet.

„A kommunizmussal szembeszegülő értelmiségieket ebben az 50 évben ellehetetlenítik. Gondolataikat törvénytelenül beszennyezik. A gaulle-istákat, a monarchistákat vagy egyszerűen független gondolkodókat egy osztályba sorolják: ők a fasiszták.

A nácizmust minden esetre a bombák alá temették, és senki nem sírja vissza a fasizmust. Ezért aztán ahhoz, hogy a fasizmus nélkülözhetetlen veszélynek örökös jogosultsága legyen, fasisztákat kell kitalálni. Így válik feltételezett vagy kikiáltott fasisztává az, aki a kommunizmus útjába áll. De Gaulle megalapítja a francia népi gyülekezést? Fasiszta. Egyesek követelik, hogy a Szovjetunió számolja fel a koncent-

rációs táborokat? Fasiszták. A fasizmus kifejezéséhez nem tartozik objektív tartalom, nem több egy sértésnél, amely fegyverül szolgál az ellenség kizárására.”

Ismerős Magyarországon a fasisztázás? Baloldali körökben föltétlenül, aminek aztán a lenyomatát olvashatjuk a „baloldali” lapokban. Így lett fasiszta mindenki más, aki nem szocialista és nem szabad demokrata. A magánbeszédekben fasiszta maga a Fidesz, és főleg Orbán Viktor. A fő fasiszta Kövér László. Az ősfasiszta Csurka István. És így sorjában. Az ő megnyilatkozásaik után vizionálni kezdenek a baloldaliak. Jönnek a barna és a fekete hordák.

A csodálatos Franciaországban a pártpropaganda működésbe lép.

„Egy röpiratot – amit Pierre Daix fogalmaz meg – kétszázezer példányban szórnak szét, címe: Miért találta ki David Rousset a szovjet táborokat? A Szovjetunióban – jelenti ki a rágalmazó írás – szó sincs táborokról, csak átnevelő központokról, amelyek a Szovjetunió egyik legnagyobb dicsőségére válnak. Ezek szerint a koncentrációs táborok világa sehol sem létezett 1949-ben? Dehogynem – vág vissza az  Humanité: a munkás külvárosokban, „Aubervilliers-ben.”

 A vádaskodások miatt David Rousset becsületsértési pert indít Claude Morgan és Pierre Daix ellen. A per egy évvel később kezdődik, 1950. november 27-én. A szajnai bíróság előtt megjelenik Jules Margoline és Joseph Czapski – akik könyveikben számolnak be a gulágról szerzett élményeikről.

Nordmann asszony, aki most is a Lettres Francaisses-t védi, azzal vádolja Jersy Glicksmannt, a lengyel zsidót, akit a szovjetek deportáltak, hogy a tanú – kiabálja az ügyvéd – a göbbelsi propagandát szajkózza.”

De szép világ ez a franciaországi baloldali világ! Aki nem baloldali, az tehát fasiszta. Aki a szovjet gulág-rendszerrel és a Szovjetunióval nem ért egyet, szintén fasiszta. Tito is fasisztává lényegül a francia baloldal véleménye szerint.

„1949-ben az Esprit delegációt küld Jugoszláviába. A decemberi számban Cassou Vercors Tito pártját fogja Sztalinnal szemben. A kommunisták azonnal válaszolnak. Az L’Internationale Des Traitress (az árulók internacionáléja) (1949) című pamfletjében Renaud de Jouvenel a Lettres Francaisses egyik munkatársa zavarosan fasisztának minősíti Titót, De Gaulle-t, Mindszenty bíborost (a magyar katolikusok kommunizmussal szembeni ellenállásának szimbólumát). Aztán egy neves francia baloldali értelmiségi védelmébe veszi újból a Szovjetuniót, és az antikommunizmust halálos bűnnek minősíti.”

Van, aki kilép a kommunista pártból, és eltávolodik a baloldaltól. A mi nagy emberünk „Sartre ekkoriban közeledik a párthoz. 1952-ben ő vezeti a Henry Martin szabadulásáért folyó kampányt, aki kommunista tengerész volt, és akit 5 évi börtönbüntetésre ítéltek Indokínában a hadsereg moráljának rombolásáért.”

Jean-Paul Sartre, az egzisztencializmus egyik apja. Az egzisztenciál filozófia alapvetése „a lét – szorongás – semmi”. Na ennek a Sartre nevű szorongó, semmiben kutató nagy írónak női párja Simon de Beauvoir. Hagyjuk az érzelmek zűrza-

varát, Európa gondolkodását ők nagyban befolyásolták az elmúlt 50 évben, nyilvánvalóan elképesztően nihilista irányban. Egy a lényeg: fel kell szabadítani az embert. Azt nem írják meg, hogy a szorongás alól, a lét alól, vagy a semmi alól, de a kategorikus imperativus úgy szól: fel kell szabadítani minden alól az embert. Tüneményes történet:

„Sartre Rómában van. Az újságokból értesül a Párizsban történtekről. 1961-ben a Merleau-Ponty tiszteletére halotti megemlékezésen felidézi az eseményeket:

»Az utolsó szálakat is elvágták, lá-tásmódom átalakult: az antikommunista csak egy kutya, ettől nem állok el, és nem is fogok soha.«”

Aztán a Szovjetunióban kitört a XX. kongresszus. Hruscsov leszedte a keresztvizet Sztalinról, kiderült, hogy mégiscsak vannak gulag-szigetcsoportok.  

„A Sztalin-i bűntettek napfényre kerülése megdöbbenést kelt: tehát van alapja a legrosszabbnak tartott antikommunisták vádjainak. Magyarország az érdeklődés középpontjába került. 1956 a magyar népnek akar igazságot szolgáltatni.”

A szovjetek ezer tankkal lerohanták a kicsi országot.

„Az egész világ felháborodik. Párizsban november 7-én a tüntetők felgyújtják a kommunista párt székházát. A budapesti forradalom leverését elítéli Jean-Paul Sartre, Vercors, Simon de Beauvoir, Calude Morgan. 1956. november 9-én Sartre bejelenti, hogy szakít a kommunista párttal. Többé nem lehetünk barátságban a szovjet bürokrácia vezető csoportjával, amit a borzalom ural.”

Nem baj, a párizsi baloldali értelmiségiek találnak új kedvenceket. A francia-algériai háború szolgáltatja az alapot a baloldal szimpátiájának. Éljen a független Algéria. Természetesen éljen, de ez a háború is roppant kétséges viszonyok között zajlik. Nem sokáig tétlenkednek a baloldali barátok, trópusok alatt a forradalom jaj de szép – írja Jean Sévillia Az értelmiség terrorizmusa című könyvében. Jöjjön hát a Kuba-imádat.

 Ebben az időben sorra emelik oltárra „Titót, Ho Si Mihn-t, Sékou Tourét, Castrót, Che Guevarát, Mao Ce-Tungot, Kadhafit, Arafatot vagy Allendét. Csodálatra méltó szent főnökök: távol vannak.

Legyünk kubaiak, ajánlja Sartre az őt kérdező fiataloknak. Folyóirata a Temps modernes sokat tesz azért, hogy Franciaországban kedvező kép alakuljon ki Castróról. Hemzsegnek a kellemes havannai fogadtatásban részesülő (kedves lányok, szivar, rum) újságírók és írók. Olyan írók sorakoznak fel, mint Jacques Lanzmann (Viva  Castro, 1959), Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir (1961 márciusában a France-Soir-ban egy szívélyesen ujjongó riportot jelentetnek meg), Francoise Sagan (Express, 1960. augusztus), Calude Julien ( la Révolution cubaine, A kubai forradlaom, 1961.), Henri Alleg (Victorieuse Cuba, Diadalmas Kuba, 1963.), Robert Merle (Moncada, premier combat de Fidel Castro, Moncada, Fidel Castro első csatája, 1965.).

A fiatal kommunisták számára Havanna kárpótlást jelent: szocializmus és napfény.”

Éppen a minap nyilatkozta Fidel Castro, az agg kubai diktátor, hogy nem minden volt kóser az ő rendszerében sem. Térjünk át Kínára, mely hatalmas országot Sartre és köre keblére ölelte. Egyébként nem szabad azt hinni a most olvasott könyv alapján sem, hogy egyedül az egzisztencialisták köre követte ezt az eszmei ámokfutást. Széles volt ez a baloldal, és néha még Valery Giscard d’Estaing is beállt a dicsőítők közé. Baloldali párti volt időnként az arisztokrata származású francia köztársasági elnök is. Így jött ki a lépés. Széles volt ez a baloldal, és folyton terrorizálta a francia közvéleményt, akkor is, amikor ők merőben másként vélekedtek a világ sorsáról. Na Kína következik.

„1949. október 1-jén a diadalmas Csang Kai-Sek megalakítja nemzeti kormányát Tajvan szigetén, Mao Ce-Tung kikiáltja a Kínai Népköztársaságot. A politikai és társadalmi élet a Kommunista Párt ellenőrzése alá kerül: média, oktatás, gazdaság. Több millió »ellenforradalmárt« internálnak, egyeseket kivégeznek, másokat átnevelő táborokba küldenek, a konfucianizmust betiltják, a katolikusokat megtizedelik, illetve a rabszolgaság szintjére süllyesztik. Egy 1957-es beszédében Mao beismeri, hogy 1949-1954 között 840 ezer embert végeztek ki.

 1950-ben a földeket államosítják: ez az agrárreform éhínséghez vezet, amely áldozatainak száma 2-5 millió között van. Ezután Mao bevezeti a »száz virág kampányt«.

Amikor a rendszerrel szemben éles kritika fogalmazódik meg, a kormány váratlan letartóztatással oszlatja szét a szabadság illúzióját. Ezrével tartóztatnak le értelmiségieket, hivatalnokokat, vagy iparban dolgozó szakembereket. 1958-ban a Kommunista Párt VIII. kongreszszusa Kínának a következő célt tűzi: „15 éven belül megelőzni és lehagyni Nagy-Britanniát.” Ez a »Nagy Ugrás előre« a teljes kollektivizálást jelenti. Tulajdon, munka, magánélet – mindez az államé. Ez katasztrófához vezet a gazdaságban: 1959-62 között az éhínség kb. 20-43 millió kínai halálát okozza. 1958-ban a direktívák okozta ellenállás miatt Mao Ce-Tungnak át kell engednie az államelnöki címet Liu Sao-csinak. 1966-ban több év magára maradottság után visszaveszi a hatalmat, mögötte áll a hadsereg és a fiatalság teljes szervezettségben. (Liu Sao-csi repülővel a Szovjetunióba menekül, menekülés közben a repülőgép lezuhan, nyomát sem találják. Lezuhant vagy lelőtték, ez ma már még csak nem is részletkérdés.) 1966. augusztus 18-án Mao meghirdeti a kulturális forradalmat. Új Kína van kialakulóban. A vörösgárdisták fanatizált fiatalkorúak bandái elárasztják Pekinget, és az egész országot. Jelszavuk a tiszta helyzet teremtése. Első számú célpontjukká válik minden, ami nyugatról jön, polgári házak, európai öltözetek. Barbár dühük után az antik kínai civilizáció ellen fordul, művelt embereket kínoznak halálra, könyvtárakat gyújtanak fel, műemlékeket rabolnak ki, templomokat rombolnak le. Bárki, aki legkisebb ellenállást is mutatja, halál fia. E névtelen polgárháború 5 millió áldozattal jár.”

És a francia baloldal Kínát élteti.

„1967 augusztusa Robert Linhart, Jacques Broyelle, Jean-Pierre Le Dantec és Christian Riss a Kínai Kommunista Párt vendégei.

Megmutatják nekik a gyárakat, ahol elragadtatással szemlélik a szerszámgépeket. A négy francia közül három tanítóképzős diák, egy technológus. Lelkes, de hipnotizált fiúk.

1960-ban Peking szakított Moszkvával. Párizsban a baloldali körök – a Kommunista Párttól való elpártolásuk miatt – a népi Kína bűvöletébe esnek, ez a megbabonázott állapot 15 évig fog tartani.”

 Most sorra vehetjük a híres francia baloldalt, a Gloire szellemében. Híve lesz Sztalinnak és a gulagnak. Amikor az lelepleződik, átpártolnak a jó baloldaliak a francia-algériai háború idején Algéria oldalára. Amikor ezek a sorok is rendeződnek, jöhet Kuba, a napfény országa. Közben, aki másként gondolkodik, az fasiszta és rasszista.

Párizsban dicshimnuszokat zengtek Kínáról.

„Ezeket a dicshimnuszokat felülről is megerősítették Maót, a Nagy Kormányost halála után 1976. szeptember 9-én »a humanista gondolkodás világítótornyának« kiáltják ki. Az elismerés Valéry Giscard d’Estaing-tól, a francia köztársaság elnökétől származik.

… Jacques Broyelle és felesége, Claudie, akik hittek a maoista édenben, belátták tévedésüket. »Annyian voltunk baloldaliak, gaulle-isták, giscardisták, szocialisták, keresztények mindenféle csoportja – a listának még nincs vége – akik tévedtünk Kínát illetően.«”

Ma Kína változatlanul nagy, de már hatalmas. A világ egykor legfejlettebb állama, az Amerikai Egyesült Államok náluk adósodott el. Kínában a hatalom a Kommunista Párté. Kínában a nemzeti érdekek uralkodnak és a szocializmus. Ahogyan egy magyar gondolkodó írja, csak össze kell rakni a szavakat Kínában, és kijön a végeredmény, a „Nemzeti Szocializmus”.

Ismét vissza Párizsba.

„Guy Debord a szituacionizmus megalapítója. Körükből származik a mondás: »Az élet iránti elfogultság politikai elfogultság. Nem akarunk olyan világot, ahol az éhhalál elleni biztosítékot az unalom általi halál kockázata váltja fel.«”

És kopogtassunk be a mi gyönyörű Párizsunkba, ahol feltűnik Kohn Bendit, és már üvöltözik az utcán, hogy „az útburkolat alatt tengerpart”: valamint azt, hogy „Tilos azt mondani, hogy tilos”. És a továbbiakban: „Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent”.

Íme itt van 1968 Párizsa. A Kommunista Párt és a CGT azonnal megértette, hogyan húzzon hasznot „ebből a hatalmas monomból. Nem forradalmat, amiben nem hisz, hanem nagyon is konkrét hasznot: a pénzt. Május 13-ára óriási felvonulást szerveznek, majd sztrájkba borítják Franciaországot.”  

Csendesen megállapíthatjuk, hogy a nép tömegei nem vesznek részt a forradalomban.

„A diáklázadás elkezdődött. Május 6-án, 7-én, 10-én újabb zendülések robbannak ki. A felkelők azt hiszik 1848-ban vannak, barikádokat emelnek. A kedélyek lecsillapítására a miniszterelnök, Georges Pompidou elrendeli a Sorbonne újranyitását. Két hétig folyamatos happening zajlik az ódon épület falai között. A zsúfolt, piszkos, telefüstölt előadótermekben szűnni nem akarnak a zavaros viták. Richelieu sírjától két lépésre minden marxista társaság Lenin, Trockij vagy Mao tanításait tartalmazó röplapokat és prospektusokat osztogat. A szlogenek kora ez, valamint a Szépművészeti Főiskola falára festett falfirkáké.”

Hirdetik az új célokat a gyerekek.

„Az a fontos, hogy az egyén szükségletei kielégüljenek. Egyetlen eszméjük: »érvényesülni«. A többi tabu nem számít, a jónak és a rossznak többé nincs objektív normája: a bűn fogalomtartalma kiürül, már nem a bűnöző a vétkes, hanem a társadalom. ’68 májusa kibővíti az antifasiszta témajegyzéket. Minden, ami fenyegeti vagy akadályozza a személyes törekvéseket, »fasiszta«. Vagy – az újra elővett 3. köztársasági radikális párt kedvelt kifejezésével reakciós jelzőt kap. »Le a megtorlókkal.« – fakad ki az a 68-as, aki meg van győződve arról, hogy a fasizmus, mint a farkas, már az erdőszélén ólálkodik. Fasiszta az állam, fasiszta a zsaru, fasiszta a börtönőr, fasiszta a tanár, aki nem sztrájkol, fasiszta az apa, aki nem mond le (szülői) fennhatóságáról. Fasiszta az, aki lemond a drogról. Az antifasizmus már nem több egy bármikor előhívható képzelődésnél.”

Teljes erővel zajlik a teljes felszabadítás. „A szexuális felszabadítás”, erről írnak a patinás lapok. Többet tudunk meg Simon de Beauvoir vaginájának paramétereiről és morfológiájáról, mint a Franciaországban zajló gyötrelmes folyamatokról.

A jövő héten innen folytatjuk Jean Sévillia, Az értelmiség terrorizmusa című könyvének ismertetését.

Győri Béla