vissza a főoldalra

 2010.10.01. 

Mándy Iván arcai

Miért írok?
Értük.
A lerongyolódott házakért.
A megvakult ablakokért.
Az udvarokért.
A gangokért.
A porolórúdért.
Az ecetfáért.
A sötét kapualjért,
ahova az Isten behúzódott.

(Mándy Iván válasza 1995-ben arra a körkérdésre, hogy „Miért ír ön?”)

 Mindig olyan helyre vágyott, ahol arcokat látni, mert a legfontosabb, hogy arcokat lásson az ember. Ezért tér vissza időről-időre a főváros utcáira, tereire és épületeibe, „ahol mindenfélék laktak”.

Elsőként a Teleki térre, mert arrafelé egyszerre teremtődött meg minden, a valóság, a legenda, na és ő maga, a törékeny testű író, aki az ébrenlét és álom határmezsgyéjén egyensúlyozva ezeket mind elbeszélhette.

Nem verte nagy dobra, hogy mi a dolga, nem harsányan kereste az Istent és még csak nem is a templomban, hanem az arcok mögött rejtőző lelkekben: A KÉPMÁSOKBAN.

Diákkorában futballista-karrierről álmodott, de korán kiderült, nincsen labdaérzéke, mégis lejárt a térre, nézte a nagyokat, szemlélődött, megfigyelt.

Egyik fejelőmeccs közben öreg csavargó csoszogott keresztül a téren, leült a padra és elaludt. Az ifjú Mándy Ivánon kívül senkire sem tett mély benyomást. Ebből a témából írta meg később egyik legszebb novelláját A halottat.

A Teleki tér jelenével ismerkedő írónak szüntelenül meg kell teremtenie a múltat. Ez a délelőtt is ugyanolyan szürkeségbe burkolózott, mint a régiek; de ma már nem húzza ütemesen bólogató ló a szemeteskocsit; ha látni is utcaseprőt, biztos, hogy nem dolgozik szorgalmasan; a fűszeressegéd sem jár arra tejesüveggel, kenyérrel, vajjal a kosarában. Csak a fák merednek az égre ugyanolyan kopáran, mint egykor.

Az író megkeresi ugyanazt a padot. Odamegy, jobb lábát felteszi rá, kissé előredől. Egyik télen fénykép készült róla ugyanebben a pózban, ahogyan az összekarcolt pad feliratait böngészi, hátha eszébe jut róluk valami, egy másik téma, amelyet majd sebtében lejegyez valamelyik közeli presszóban, a pincérnőtől kapott cetlikre.

A Teleki már nem az árusok tere, elfogytak a legendái, ahogyan a pengések és a tűzkövesek is.

Spinyóka, Borika, Vera, Dsidás, Atlasz Miklós, Tarzan, az Opra-fivérek, Nagyvilági Föcső, Zsámboky, Fabulya... Na meg a gyerekek, a kis Csutak Színes Gézával és Gyáva Dezsővel...

Ködalak módjára járnak-kelnek erre, akárcsak hűséges krónikásuk, az író.

A régi Józsefváros világa volt a legkedvesebb otthona. Gyermekkorában nőttek hozzá lakói, terei, utcái, zugszállodái és mozijai. Menedéket kínáltak a magánéleti és a történelmi viharok örvényében.

Az egész élete úgy szövődött, mintegy kifinomult novellaciklus.

 Mándy Iván a Gyár utcába született 1918. december 23-án. Oda került a nagyapja postásnak. Első élménye két postás ló volt, azokat „mindig szívesen nézte”. Az egyik harmadik emeleti lakás volt az otthonuk. Bölcső helyett egy kényelmes karosszékben rúgkapált. Hatéves korában elváltak a szülei. Hogy édesapja egészen pontosan mivel foglalkozott, azt nem sikerült kiderítenie, életének megtalált mozaikdarabjait „regényekbe és novellákba próbálta összeszedni”. A környéken Mándy Gyulát hírlapíróként ismerték, „újság nélküli újságíró volt”, verseket is írt. Egy „lepasz-szolt” alak a „pálya széléről”, aki természeténél fogva leginkább olyasféle körökben – művészek és bohémek között – fordult meg, ahol senki sem rendelkezett biztos egzisztenciával. „Óriási akrobatamutatványokat kellett végrehajtaniuk azért, hogy életben maradjanak.” Mándy Iván később úgy mesélte Bertha Bulcsunak, hogy ez a bizonytalanság nemcsak árnyékot vetett a gyerekkorára, hanem rengeteg izgalmat is adott.

Édesapjával egy ideig a Hotel Adriában lakott, ahol állástalan színészek, magánzók, ügynökök, prostituáltak, selyemfiúk,  meg mindenféle bűnözők béreltek szobát. A francia kulcs című kisregénye erről a szállodáról szól. Tudniillik megesett, hogy a lakó nem fizetett, és akkor benyomták a franciakulcsot a zárba, így akkor sem juthatott be a szobába, ha esetleg sikerült visszalopnia a saját kulcsát a portáról. Mándy ebből a szállodából járt általános iskolába, majd gimnáziumba is.

Édesanyja „volt a család rendes pontja”. Az OTI-nál kapott tisztviselői állást. Nála ebédelt vasárnaponként, ő fizette a tandíját, amit aztán „a papával együtt eltoltak”.

Ötödik gimnáziumban „nagy lázadás után fordulópont következett be az életében”. A Bodográf moziban, egyik délelőtt végérvényesen elszánta magát arra, hogy édesapjának bejelenti elhatározását. A Látogatás apánál című novellában ezt a jelenetet így írta le:

„Apa, aki ócska házikabátjában az ágy szélén ült, szivarozott meg hegedült. A kották szétdobálva az ágyon. De hát nem nagyon törődött ő a kottákkal. Tulajdonképpen nem is hegedült. Inkább csak úgy két ujjal pötyögtette a húrokat. Szép az icipici női cipő, női cipő, női cipő, dúdolgatta, amikor a fiú megállt előtte.

– Apa, én nem megyek holnap iskolába.

Közben a körme hegyével vonalakat húzogatott a nadrágján. Hülye, lötyögős bricsesznadrág, az egyik szára mindig lecsúszott. Az ágy takaróját nézte, a félig lecsúszott kottát. Akkor már hetek, hónapok óta nem volt iskolában. Nem, ezek már nem is csak olyan lógások. Ezt már nem lehetett csak úgy elintézni.

Ködös téli reggel. Az osztály feláll, ahogy Pázmán tanár úr megjelenik. Vigyázzban állnak a tanár úr előtt. A napos jelenti: Tanár úrnak jelentem! Osztálylétszám harminchat fő, hiányzó három: Barasics, Márk, Zsámboky. Egyéb jelentenivaló nincs.

– Nem megyek iskolába.

– Hát nem mész. – Apa fel se nézett.

– De nemcsak holnap… aztán se.

Apa most ránézett. Valami mosolyféle indult el a szeme sarkából. A szivarhamu lepottyant a kottára.

– Tudod, apa, én írok… mutattam is neked azt a novellát, ahol valaki elalszik a padon. Azt mondtad, az már maupassant-i…

– Na igen, olyasféle.

– Szóval inkább novellákat írok.

Apa felemelte a vonót. Úgy könynyedén rácsapott vele a fiú vállára.

– Hát persze, hogy novellákat írsz!”

Írásai nem túl hosszúak, legfeljebb kisregények. Barátaival sem volt közlékeny, de csak tapintatból. „Amit az ember nem tud röviden és pontosan megfogalmazni, az nem érett meg sem az írásbeli, sem a szóbeli közlésre. Azon még gondolkodni illik. Kímélni kell a mások idejét, türelmét és idegeit!”

1937-től kezdve folyamatosan publikált. Első regénye, a Csőszház, 1943-ban jelent meg. A háború után az Újhold című folyóirat gárdájához csatlakozott, néhány számot társ-szerkesztőként is jegyzett. (Az Újhold 1946 decemberétől 1948 májusáig működött, szerkesztői voltak: Lengyel Balázs, Mándy Iván, Pilinszky János, Somlyó György, később Nemes Nagy Ágnes, Örkény István és Gyárfás Miklós.) 1949 és 1957 között Mándy Iván előtt is bezárultak a publikálási lehetőségek. „Hangrabszolga” módjára a Magyar Rádió számára készített dramatizálásokat, gyerek-hangjátékokat, vidéki filmklubok bevezetőit tartotta, vagy irodalmi előadásokat kórházakban, nőgyűléseken, iskolákban, de akár az állatkertben is. Lektori véleményeket írt, kéziratokat javított, szerkesztett. Eltávolítása után, 1954-től szabadfoglalkozású íróvá lett. 1971-ben megnősült, felesége Simon Judit orvosnő, aki védett, békés otthont teremtett az írónak az otthontalanság évtizedei után. Munkásságát többek között József Attila-díjjal és Kossuth-díjjal is elismerték.   

 És ma köztünk van újra, rápillant az arcokra. Hadd olvasson a tiedről is! Engedd, hogy képzeleted a Teleki térre vezessen! Meglesheted az írót, míg az árusok lebontott bódéinak helyét keresi. Repedéseket a régi házak falain, töréseket a betonon, a réseken kibújó búsan árva vadvirágokat vagy bármi mást, amelyen keresztül sorsok törnek fel a múltból. Az írónál nincs nagyobb médium! Ő a híd az idő egymásba nyíló rétegei között. Magában hordozza a kezdettelent, kibontja belőle a lényeget, az emberi lélek mélyén zajló örök drámát. Mozdulj hát bátran! Te is szemtanú lehetsz, immáron te is láthatod: „Kocsirúd fúrja át a reggeli párát, és egy ló izmos, barna nyakán csillog a nap. A Teleki tér felé kanyarodik a kocsi, hosszú sor utána. Ostor csattan, csattog a kövezet. Színes ponyva feszül a téren, a bódék mellett. Kirakják az árukat; nagy halom burgonya mellett karalábé, mögötte saláta. Hátul állnak föl a szekerek. ”

Légy a vendégünk a Palackban, nézd velünk a kocsma ajtajából ezt a színes emberforgatagot! De vannak ám arcok odabent, a söntésben is szép számmal. Halgassd csak! Úgy, ahogyan az író hallotta az imént: 

„– Jól leégtél a Kinkivel!

Csempe-Pempe fölnézett a söröskorsóból, megtörölte a habos száját. Hosszú, fekete kabátos, karvalyképű férfi állt az asztalnál. Szinte hintázott, lebegett a söntés lassan úszó, kövér füstjén. Két tenyerét az asztal lapjához nyomta. Elvigyorodott, de oly sötéten, mintha a sörös arcú Csempe-Pempét bele akarná nyomni az üres hordóba.

– Úgy hallom, jövő héten Kinki már nem is játszik, kiesik a csapatból. Mit szólsz ehhez, Csempe-Pempe?

Csempe-Pempe hátradőlt a széken, mellét kifeszítette. Apró, sovány ráncokban lötyögött az arca.

– Nagyon jól tudom, hogy ki terjeszti ezt a Kinkiről. Az a botlábú kis Sörös, akit kinyomott a csapatból. Persze, most eszi a fene! Hát ide figyelj, Beznarik, én ismerem a Kinkit, én hoztam fel vidékről a Titániába.

– Tudjuk, tudjuk!

Már többen álltak az asztalnál. Idejött a fehér kötényes Bodnár papa is, a tulaj. Kétfelé fújta szőke bajuszát, csípőre tette a kezét, és megkérdezte:

– Hozott valaha a Csempe-Pempe egy jó játékost a Titániába, hozott egy jó focistát?”

Micsoda kérdés ez? Persze, hogy hozott. Ha nem hiszed, kövessük az írót a kültelki futballpályára, üljünk csak le együtt a nagy tribün alatti irodában. Láthatod te is, a falon fényképek .„A Titánia csapata 1903-ból. A legtöbb játékos bajusszal, oldalt egy meghatóan szelíd tekintetű családapa guggolt. A Titánia az uruguay-i turnéról. A legendás hírű fedezetsor: Lovas, Kondik, Szabadits. Egyszer, évtizedekkel később, egy osztrák szakember itt a Titánia-pályán látta a csapatot. Nézte, hogy működik a halfsor, nem volt reménytelen eset, azt aztán nem lehetett mondani, de az osztrák mégiscsak a fejét csóválta.

– Gurigáznak, gurigáznak, de a Lovas, Kondik, Szabadits…

Felsóhajtott, és szinte könnybe lábadt a szeme. Lovas, Kondik, Szabadits, a legendás hírű fedezetsor. Az első mérkőzést megnyerte a Titánia, 3:0-ás félidő után 4:3-ra. A világbajnok Uruguay ellen, saját otthonában.”

Ha netalán megunnád a grundokról és terekről összesereglett fiúk edzőmeccsét, menjünk vissza a Telekire együtt, útközben leülünk valahol egy feketére. Nem árt, ha az íróról azt is tudod, gyermekko-rában rosszul lett a téren, éppen a kávéház előtt, amint édesapja bevitte és leültette a székre, rögtön jobban érezte magát. Mikor írt, a kávéházak, később a presszók asztalaira tette ki a cetliket, ha odahaza már semmihez se tudott kezdeni.

„Maupassant-ról hallottam valamit. Talán éppen Flaubert tanácsolta az ifjú Maupassant-nak. Figyelj meg egy fát egészen addig, amíg nem különbözik a világ valamennyi fájától.

Komolyan vettem a dolgokat. (Ma is komolyan veszem a dolgokat.)

Lehorgonyoztam egy fa előtt. Egyszerű, derék kis fa volt a téren. Sehogy se akart különbözni a többitől. Még sokáig néztem, lassan meggyűlöltem. Már nem is láttam semmit, csak belebámultam a levegőbe.

Otthon elővettem a duplafedeles füzetet. Megpróbáltam leírni a fát. Nem sikerült.

Aztán egyszer láttam valakit. Egy olyan igazi ázott alakot. És akkor megjelent előttem a fa. Ez többet ért minden megfigyelésnél. Megsejtettem valamit abból, amit belső realitásnak neveznek.

Így voltam az utcával is. Le akartam írni a kis szálloda utcáját, ahol akkoriban laktam. Pontosan, részletesen. Tehát, úgy gondoltam, hűségesen. Kinéztem az ablakon, alaposan szemügyre vettem a házakat. Mire az ablaktól visszamentem az asztalig, minden kihullott belőlem. Mintha sose láttam volna utcát. Aztán egyszer megálltam egy öreg bolt előtt, és akkor megéreztem az utcát.

Se cselekmény, se fantázia, se megfigyelés.

Maradt a belső világ. Meg ami az élményekből ebbe belefutott.

Egy öreg bolt csodája, egy kopott tűzfalé, egy emberi arcé.”

A márványasztal fölé hajolva nagyszerűen lehetett üldögélni. Az író sokáig mered maga elé, aztán esetleg elkezd valamit. Cselekmény helyett atmoszférát, tárgyak, dolgok, helyszínek, lelkiállapotok, benyomások, közérzetek rajzolatát, epizódok laza láncolatát, filmszerűen pergetett képeket

Ahogyan a zsöllyén ülve elleste a kihagyást, a sűrítést, a képszerű, vizuális és akusztikai hatásokkal élő szerkesztést. Holott kezdetben csak kedvtelés volt az egész. Ha volt, aki „finanszírozza”, jegyet váltott a Bodográf moziba vagy a Pátriába, esetleg az Eldorádóba, ahol a mindennapok reménytelenségét elfeledtette a vágyak reménytelisége. „Mindez eltűnt, és csak a mozi vászna világított bágyadt, derengő fénnyel.” Feltűntek a filmek csillagai, előbb feketén-fehéren, majd piszkos színesben. Megmutatták ennek a koravén Í-ró I-vánnak arcukat, aki megőrizte mindegyiket, ahogyan magában hordozza majd a te arcodat is, sorsodtól terhes életeddel együtt. 

 (Írásunkkal Mándy Iván íróra emlékeztünk halálának tizenötödik évfordulója alkalmából.)

Borbély László