vissza a főoldalra

 2010.10.22. 

Csehov: Ványa bácsi

(Vígszínház)

Anton Pavlovics Csehov tulajdonképpen novelláit vitte színre, s így teremtette meg a cselekmény nélküli, úgynevezett drámaiatlan drámát. Színművei nélkülözik az érdekes történetet, nincs bennük hagyományos értelemben vett konfliktus, de katarzis sem. A szereplők között nem állít föl drámai rangsort, nem lehet főhősöket és mellékszereplőket megkülönböztetni. Sorsuk összefűzi őket, de külön-külön és együttesen is mindenki megszenvedi saját elrontott, kisiklott életének szomorúságát, fájdalmát. Színpadi alkotásaiban is az orosz irodalom jellegzetes figurái, a „fölösleges emberek” jelennek meg, akik nem tudnak sem magukon, sem másokon segíteni. Vágyakoznak ugyan valami boldogabb, szebb, tartalmasabb élet után, de meddő vágyaikból csak ábrándok teremnek és légvárak épülnek, és ezek rendre semmivé foszlanak. Keresik ugyan egymást, szorongásaival, kételyeivel, szétrombolt eszményeivel mégis mindenki végzetesen magára marad. Csehov drámáiban az összeütközések a lelkek mélyén zajlanak, és hirtelen robbannak ki egy-egy jóvátehetetlen tettben. Lírai eszközökkel teremti meg a drámai feszültség sajátos atmoszféráját. A Ványa bácsinak is a korabeli hagyományos játékstílust megújító moszkvai Művész Színházban 1899 őszén volt a premierje, s az akkori közönség értette, és tetszéssel fogadta. Ezzel a most felújított és október 1-jén műsorra tűzött produkciójával a Vígszínház tiszteleg a 150 éve Taganrogban született Csehov és saját, 90 évvel ezelőtti hazai bemutatója előtt. De emlékeznek még az 1970-es, színháztörténeti jelentőségű előadásra is, amelyben Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva és Tomanek Nándor játszotta a főbb szerepeket.

A Ványa bácsiban is, mint minden Csehov-műben, az emberi lét kilátástalan szomorúsága, a remények és életcélok széthullása, az emberi kapcsolatok kuszasága jelenik meg. Mindenki boldogtalan és magányos. Saját maga nagyságától eltelt, önző professzort kivéve a Ványa bácsi összes szereplője tudja, elrontotta életét. Unatkoznak, nem csinálnak semmit, csak filozofálnak. A még nem annyira öreg, 47 éves Ványa bácsinak elméjébe a viszonzatlan szerelem éles fénye világít be, amitől ráébred, elfecsérelte a tehetségét, mert olyasvalakire pazarolta el, aki nem érdemli meg. A gyönyörű fiatalasszony, Jelena is képtelen bármilyen értelmes cselekedetre, nem bírja elhagyni kiállhatatlan, hajlott korú férjét, ugyanakkor taszítja őt Ványa bácsi hirtelen fellángolása, kamaszos ostroma, és nem meri viszonozni Asztrov doktor heves érzelmeit sem. A csúnyácska Szofja évek óta csak robotol, magába fojtja szenvedését, mert nem tudja kimutatni érzelmeit.

A darab látványvilága különleges. A kanadai tervező, Michael Levine a földkerekség számos színpadára álmodott már szobabelsőket. A Ványa bácsi sehová sem nyíló ajtókból, szétdobált könyvekből, spárgával összekötött újságkupacokból meg kopott, rozoga bútorokból álló kortalan díszlete a szereplők életének összevisszaságát, rendezetlenségét ábrázolja. Victoria Wallace jelmezei sem köthetők egyik stílusirányzathoz sem, inkább a karakterek jellemét fejezik ki. Két vendégművész – mindketten az Örkény Színház tagjai – közreműködésével kel életre a dráma. Az egyik a címszerepet alakító Gálffi László (felső képen). Az ő Ványa bácsija folyton töpreng, kívülről nyugodtnak látszik, de belül fortyogó indulatokkal van teli, mert későn tudatosul benne, jóvátehetetlenül elmúlt felette az idő, semmin nem tud már változtatni. A másik Hámori Gabriella, aki a szépséges, de bénult Jelenát személyesíti meg. Benedek Miklós az elkényeztetett, környezete áldozathozatalával tisztában nem lévő, hisztérikusan viselkedő professzort jeleníti meg. Hegedűs D. Géza kissé koros már Asztrov doktornak, ennek a negyvenéves férfinek a megmintázásához, ennek ellenére becsületesen helytáll. A sodródó, céltalanul lődörgő Tyelegint Fesztbaum Béla viszi fel a színre. Bata Éva a külső szépséget nélkülöző, dolgos Szofját, Kútvölgyi Erzsébet az orosz regények és drámák nélkülözhetetlen dajkáját, Margitai Ági az elvakult, orráig sem látó idős hölgyet, Dengyel Iván a mindenes kocsist játssza.

Marton László rendező tisztelettel nyúl az „alapanyaghoz”, nem gondolja úgy, hogy a mű kissé avítt, ezért neki kell lefújnia azt a képzeletbeli vastag porréteget, amit 100 év különböző rendezői felfogásai ráraktak. Nem véli úgy, hogy mához szóló üzeneteket kell kibányásznia a drámából, s ennek ürügyén olyasmiket beletennie, amik nincsenek is benne. Van bátorsága magára a drámára hagyatkozni, mert tudja, beszél az önmagától, nem kell mindenféle szemkápráztató látványelemekkel meg fülhasogató zajokkal besegíteni neki. A Vígszínháznak erről a produkciójáról nem jön ki mérgelődve a nagyérdemű, hanem hálásan és megnyugodva, mert azt kapja, amit előzetesen várt: Csehov Ványa bácsiját. (Alsó képen: Gálffi László, Hámori Gabriella és Hegedűs D. Géza.)

Dr. Petővári Ágnes