vissza a főoldalra

 2010.10.22. 

Csinovnyik-mentalitás

Anton Csehov: A kutyás hölgy

Napokon keresztül kerestem a könyveim között Csehovot. Emlékszem, 1966-ban vettem egy Csehov-összest Szolnokon. 4 vagy 5 vaskos kötet volt. Azután szőrén-szálán ez a néhány könyv valamelyik háztartásomban ragadt, nem jött velem. Vettem azután is Csehovot, a Cseresznyéskertet, a Három nővért, meg a novellákat, de azok is sorra-rendre a soron következő könyvtáramban maradtak. Egyszer kérte Csurka a Függetlenség akkori főszerkesztőjét, hogy tegyen be az internetes újságba egy Csehov-novellát. Hiába kerestük az interneten Csehov Csinovnyikját, nem volt fenn. De akkor még közöttünk élt – itt, a szerkesztőségben – Angyal János, a humorista. Azt mondta: hozok én nektek egy kötetet az orvostól, mert hogy Csehov orvos volt. És letette az asztalra a Kutyás hölgyet a világirodalom remekei sorozatból. Angyal János 2003 decemberében az égi mezőkre ment, a könyve itt maradt nekünk örökbe. Most, hogy Csehovot olvasok, jó szívvel gondolok Angyal Janira, a kiváló magyar humoristára és újságíróra, aki a mi humorista világunkban igaz keresztény, jobban mondva keresztyén vicckereső ember volt, nagy műveltségű, szeretnivaló ember. Érsekújváron született 1941-ben, és édesapjának jó barátja volt Badalik Sándor veszprémi megyéspüspök, akit Kádárék 1956 után Hejcére száműztek. Angyal János református volt, de kitekintése igen széleskörű volt, és apja révén szerette a katolikusokat is, és az egyébként szegről-végről ateista Anton Csehovot is. Tehát Angyal Janitól örököltük a Kutyás hölgyet, a könyv itt van a kezemben, és ebből idézek.

Rögtön az első egy rövid novella, jegyezte a szerző Blini Szjegyeni faluból. Levél tudós szomszédomhoz címen. Íme hát a levél.

„Kedves Szomszéd Uram, Makszim… (elfelejtettem, hogy édesapja után hogy hívják, bocsásson meg kegyesen!)

Bocsásson meg, és ne nehezteljen rám, agg vénemberre, és együgyű emberi lélekre, amiért szánandó levélbeli fecsegésemmel háborgatom önt. Egy teljes esztendő telt el, amióta a mi vidékünkön kegyeskedett letelepedni, az én igen-igen szerény szomszédságomban, s én még mindig nem ismerem önt, és ön sem ismer engem, szánandó kicsiny rovart. Engedje meg tehát, drága jó szomszéd uram, hogy legalább ez öreges hieroglifák közvetítésével megismerkedjem önnel, gondolatban megszorítsam tudós kezét, és üdvözöljem önt abból az alkalomból, hogy Szentpétervárról ideérkezett a mi méltatlan, muzsikok és paraszti népség, vagyis plebejus elemek által lakott anyaföldünkre.”

És innentől kezdve Csehovnál ebben a levélben is szinte a víz alatt folyik a történet. Megemlíti a levélíró Geraszimov szomszédját. Egyébként a levélírót úgy nevezik, hogy Vaszilij Szemi-Bulatov. Szóval Vaszilij Szemi-Bulatov elmondja, hogy az ő szomszédja:

„Geraszimov közölte velem, miszerint ön állítólag egy bizonyos művet alkotott, amelyben nem túlságosan hízelgő eszméket méltóztatott kifejteni az emberre, annak őseredeti állapotjára, és özönvíz előtti létére vonatkozólag. És művében állítólag azt kegyeskedett volna írni, miszerint az ember a selyemmajomtól az orángutántól és egyéb majomfajtáktól származik. Bocsásson meg nekem, öregembernek, de én ebben a fontos pontban önnel egyet nem érthetek, és e téren önt meg is cáfolhatom. Ugyanis ha az ember a világ ura, a létező élőlények legokosabbika, az ostoba és tudatlan majomtól eredne, akkor farka volna, és vad hangon ordítozna…”

Majd így olvashatjuk tovább a levelet, amit a tudós szomszédhoz intézett Vaszilij Szemi-Bulatov.

„Nemrégiben azt olvastam egy francia tudós könyvében, hogy oroszlán pofája egyáltalán nem hasonlít az emberi arcra, amiként azt egynémely tudósok gondolni vélik. Majd e felől is elbeszélgetünk. Látogasson meg, legyen olyan szíves, jöjjön el akár holnap. Mi jelenleg böjtöset kosztolunk, de az ön számára majd külön készíttetek zsíros ételt. Leányom, Natasenyka kéreti önt, hozzon magával valamiféle tudós könyveket. Natasa lányom emancipált, neki mindenki buta: csak ő egyedül okos. A mai fiatalság mondhatom önnek alaposan kitesz magáért, Isten áldása legyen rajtuk! Egy hét múlva ide érkezik Iván öcsém (őrnagy) derék ember, de magunk között legyen mondva, faragatlan tuskó, és nem kedveli a tudományokat.”

Néhány soros ez a novella, de benne van az orosz világegyetem rögtön az elején. De nincs időnk tűnődni az orosz univerzumon, mert rögvest a következő novellában megismerhetjük a csinovnyikovot, és szembesülhetünk A csinovnyik halálával. Olvassuk!

„Egy kiváló szép estén a nem kevésbé kiváló Iván Dmitrics Cservjakov hagyatéki végrehajtó a földszinti zsöllye második sorában ült, és látcsövén keresztül gyönyörködött a Corneville-i harangokban. Gyönyörködött, és a földi boldogság csúcspontján érezte magát, de hirtelen….

Elbeszélésekben gyakorta találkozunk ezzel a „hirtelennel”, igazuk is van az íróknak, az élet annyira bővelkedik váratlan meglepetésekben! Nos: Cservjakov arca hirtelen elfintorodott, szeme kidülledt, lélegzete elállt, leeresztette szeme elől a látcsövet, előrehajolt, és… hapci!!! Amint tetszett látni, tüsszentett. Tüsszenteni sehol senkinek nem tilos.”

Cservjakov zavarba jött, a tüszszentés miatt zavar gyötörte. Majd a szünetben odalépett Brizsalovhoz, és megszólította:

„Az imént leprüszköltem, mélts uram… bocsásson meg… én igazán… – elég volt! Rég elfelejtettem az egészet, és maga még mindig ugyanazt hajtogatja! – szólt rá a tábornok, és türelmetlenül mozgatta alsó állkapcsát.

…Nehogy azt gondolja, hogy le akartam köpni.”

Aztán a párbeszéd félbeszakadt, Cservjakov hazaérkezvén előadta feleségének akaratlan udvariatlanságát. Úgy vélte, hogy az asszony igen könnyedén fogja fel a történteket, előbb egy kissé megijedt, de amikor megtudta, hogy Brizsalov más hivatalbeli, mindjárt megnyugodott. Cservjakov viszont nem nyugodott, és másnap felkereste a tábornokot a fogadószobájában, és ott elölről kezdte a szabadkozást és a bocsánatkérést. Akadozva a következőket mondta:

„Ha zaklatni bátorkodom a mélts… urat, az kizárólag a bűnbánat érzületéből fakad. Hiszen nem szánt szándékkal tettem, ezt méltóztatik tudni. A tábornok bosszús arcot vágott, s lemondóan legyintett, de hiszen ön csúfolódik velem, tisztelt uram! – recsegte, és azzal eltűnt az ajtó mögött.”

Cservjakov tovább sem nyugodott. Újra visszatért a letüsszentett tábornokhoz.

„Tegnap nem azért zaklattam mélts uram, motyogta, amikor Brizsalov kérdő tekintetét ráemelte -, hogy csúfolódjam, amint azt tegnap mondani tetszett. Csupán azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért tüsszentettem és lefröcsköltem mélts uramat.

Takarodjék – hördült fel a tábornok, elkékülve, és egész testében remegve. Takarodjék!! – ismételte a tábornok, és dobbantott lábával. Cservjakov bensejében valami megszakadt. Se látott, se hallott, úgy vonszolta magát az ajtóig, majd kiosont az utcára, és roskadozva elindult. Gépiesen hazatért, a vadonatúj egyenruháját le sem vetve, végigfeküdt a díványon … és meghalt!”

 Csehov tudatosan a novella megújítójának vallotta magát. Legtöbb novellája rövid, egy-egy élethelyzetet, jellemző mozzanatot ír le. A cselekmény helyett a szereplők beszélgetései válnak fontossá. Hőseit nem jellemzi közvetlenül, nem írja le külső és belső tulajdonságaikat, lelkiállapotukat. Ezekbe a novellákba bevonul a hétköznapiság, a szereplők átlagemberek, sokszor magányosak, félénkek, kiknek élete unalmas egyhangúsággal telik. Tragikumuk így groteszk formát ölt. Csehovnál keveredik az irónia, a tárgyilagosság, a részvét, és a szánalom. A csinovnyik-mentalitás, a rang föltétlen és kizárólagos tisztelete az örökös alávetettség már-már elnyeli az embert.

Erről a mentalitásról olvashatunk a Pufók meg a Nyurga című novellában. Ez az írás meg így kezdődik:

„A nyikolájevi pályaudvaron összetalálkozott két jóbarát: az egyik pufók, a másik nyurga. A pufók épp az előbb ebédelt meg a restiben, és ajka még most is úgy fénylett a zsírtól, mint az érett cseresznye. Finom bor szaga áradt belőle. A nyurga is most lépett ki a vasúti kocsiból, bőröndökkel, batyukkal, dobozokkal megrakodva. Sonka és kávészag terjengett körülötte, háta mögül egy hegyes állú asszony kukucskált ki: a felesége, s mellette hunyorgató, hórihorgas fia.

– Porfirij – kiáltott fel a pufók, megpillantva a nyurgát.

– Te vagy az, galambocskám? Ezer éve nem láttalak!”

A pufók meg a nyurga jellemzői a zsíros száj, a finom borszag mutatja, hogy milyen státusza van pufóknak. De az is kiderül, hogy a nyurga pacáknak a felesége meg hegyes állú, a fia meg esetlen. Innen már egyenes vonalon következik a lényeg: a pufók a ranglétrán legalább három grádiccsal előtte jár a nyurgának, ezt a nyurga észreveszi, megtudja, és e szerint viselkedik, színtiszta csinovnyikként.

És az esetlen, tartalmatlan élet szép példája a Svéd gyufa. Ez egy bűnügyi története Csehovnak.

„1885. október 6-án reggel az Sz.-i járás második kerületi rendőrkapitányának irodájában egy jól öltözött fiatalember jelent meg, és bejelentette, hogy Mark Ivanovics Klauzov nyugalmazott sorhajó hadnagyot megölték. A fiatalember rendkívül sápadtan és izgatottan adta elő az esetet. Keze remegett, szeméből rémület sugárzott.”

Na így vezeti be a Svéd gyufa bűnügyi történetet Antov Csehov. Aztán megtudjuk, hogy ennek a sorhajó hadnagynak megtalálták az egyik lábbelijét, a másikat viszont nem. Nincs meg viszont a hulla. Keresik a tettest és a hullát. Közben halljuk a megjegyzéseket, ilyeneket, hogy:

„A rendőr megvizsgálja a környezetet. Egymásnak suttogják: „A bogáncshoz sötétkék finom gyapjúszálak tapadtak.”

„Így hát a tettesek sötétkékben voltak.”

A másik megjegyzés Oroszországban, a gyilkosság helyszínén:

„A szerbek már megint mozgolódnak! Nem értem, mi kell nekik? Ej, Ausztria, Ausztria! A te kezed van a dologban.”

És így tovább. Izgalmas kutatás és feltárás, a rendőrfőnök tüsténkedik. És kiderül végül a történet igaz volta. Megtalálták a meggyilkoltnak vélt urat, méghozzá Olga Petrovnánál. Tudni kell, hogy Olga Petrovna a főrendőr felesége. Rá is szóltak a hadnagyra, hogy a bűnjel csizma a kertben volt, a másik meg az ágyban, Olga Petrovna ágyában. De a csizmában benne volt a tulajdonosának a lába is.

„Kjauzov ivott, amikor rátaláltak, és ivott. Amint látod, itt élek Olga Petrovnánál, a sűrű rengetegben, mint valami házi szellem. Igyál! Nagyon megszántam én ezt az asszonyt, barátom! Megszántam, és itt élek most remeteként ebben az elhagyott fürdőben. Eszem, iszom… már éppen arra gondoltam, hogy a jövő héten továbbállok innét… már elegem van… megfoghatatlan! – mondta Djukovszkij. Mi itt a megfoghatatlan? Megfoghatatlan! Az Isten szerelmére, hogyan került a csizmája a kertbe? – Milyen csizma? Az egyik csizmáját a hálószobában, a párját meg a kertben találtuk meg.

– Minek akarjátok ezt tudni? Nem tartozik rátok. Igyatok hát az ördögbe is, ha már kivertétek az álmot a szememből, igyatok! Érdekes története van ennek a csizmának barátaim. Nem akartam ide jönni Olgához, éppen rosszkedvemben voltam. Tudod, magas volt bennem a nyomás. Odajön az ablakom alá, és veszekedni kezd… tudod, már ahogy aszszonyok szoktak… Én meg részeg fejjel fogom, és odavágtam hozzá a csizmát.,.. haha… ne veszekedjék – mondtam. Erre bemászott az ablakon, lámpát gyújtott, és aztán nekem esett, a részegnek. Fogta magát, és idevonszolt, itt meg bezárt. Most eszem-iszom… Szerelem, sonka meg ital!”

Hát így. És a novella utolsó mondatai így hangzanak:

„– Ej Marg Ivanics, Marg Ivanics – sóhajtott fel a rendőrkapitány, a menynyezetre emelvén a szemét.

– Mondtam neked, hogy a paráznaság nem vezet jóra! Mondtam neked… de nem hallgattál rám!”

Érdemes elmondani Csehov írásaival kapcsolatban – mondják róla kritikusai –, hogy minden elemzés a felszíni történések hétköznapiságának és a mögöttük megrajzolt lélekállapotok gazdagságának ellentétét emeli ki. Ez teszi alkotásait egyedivé. Csehov fő témái a munka és a szerelem, ám hősei egyik téren sem válnak sikeressé. Minden írásában jelentős szerephez jut az idő, illetve annak múlandósága. Ez a múlandóság azonban nem tragikus vagy elégikus, egyszerűen csak triviális, és éppen ezért figuráinak nincs esélyük arra, hogy életüknek mélyebb értelmet találjanak. Csehov legtöbb írása nem tragikus, még csak nem is tragikomikus. Írásait egyértelműen komédiának szánta. Ezzel azt hangsúlyozta, hogy a figurák törekvései egyszerűen kisszerűek. Itt kell megemlíteni a „csehovi puska” elvet, amit alkalmaz, mely szerint, ha az első felvonásban vagy az írás első mondataiban megjelenik egy puska, akár csak egy pillanatra is, akkor annak a darab végéig el kell sülnie, ellenkező esetben a puskának nincs helye a szövegben. Csehov a novella megújítójának tartotta magát, és az is volt.

Vegyük elő az egyik legizgalmasabb novelláját, a címadó novellát, A kutyás hölgyet.

„Beszélték, hogy a strandon új fürdővendég bukkant fel: egy hölgy, a kiskutyájával. Dmitrij Dmitrics Gurov, aki már két hete tartózkodott Jaltában, és felvette az itteni szokásokat, szintén érdeklődéssel figyelt fel, ha új vendég érkezett. Éppen Vernet pavilonjában üldögélt, amikor látta, hogy a parton fiatal, középtermetű hölgy haladt, szőke fején kis sapkával; utána egy fehér spicc kutya futott. Azután napjában többször is találkozott vele a sétatéren, a parkban. A hölgy magánosan sétált, mindig ugyanabban a kis sapkában, s a fehér kutyával; senki sem tudta, hogy kicsoda, s így egyszerűen a „kutyás hölgy”-nek nevezték.

„Ha férj nélkül van itt, és ismerősei sincsenek, nem ártana megismerkedni vele” – gondolta Gurov.

Gurov még a 40. esztendejét sem töltötte be, de már egy 12 éves lánya, és két gimnazista fia volt. Korán megházasították, még másodéves egyetemi hallgató korában, s felesége még egyszer olyan idősnek látszott, mint ő. Sötét szemöldökű, magas, délceg, öntudatos, tekintélyt keltő és – mint ő mondta magának – gondolkozó asszony volt. Sokat olvasott, leveleit már modern helyesírással írta, férjét nem Dmitrijnek, hanem Gyimitrijnek szólította. Férje azonban őt titokban korlátoltnak, bájtalannak tartotta, félt tőle, és nem szeretett otthon lenni. Már régen hűtlen lett hozzá, gyakran megcsalta, és valószínűleg ezért a nőkről majdnem mindig kedvezőtlenül nyilatkozott: ha a jelenlétében nőkről beszéltek, egyszerűen így jellemezte őket: – alacsonyrendű faj.”

E bevezetésből már előre látjuk a kutyás hölgynek és Gurovnak a sorsát. Gurov aztán megtudta, hogy a sapkás, kutyás hölgyet Anna Szergejevnának hívják. A 40 éves ürge és a kutyás hölgy megismerkedtek egymással, és a megismerkedés után folytatódott a történet. Az ágyban! És panaszkodott is a hölgy Gurovnak, hogy ő ily módon tisztességtelen asszonnyá vált.

„Miféle mentségem lehet nekem? Romlott, aljas nő vagyok, megvetem magam, nem is jut eszembe mentséget keresni. Nem a férjemet csaltam meg, hanem magamat, és nemcsak most, már régen csalom magamat. A férjem bizonyára becsületes, jó ember, de lakáj! Nem tudom, mit művel a hivatalában, hogyan dolgozik, csak azt tudom, hogy lakáj! Mikor nőül mentem hozzá, 20 éves voltam, gyötört a kíváncsiság, valami jobbat akartam, hiszen gondoltam magamban, biztosan van másféle élet is. élni akartam, élni, élni… Emésztett a kíváncsiság, ön ezt nem érti, de esküszöm már nem tudtam uralkodni magamon, valami különös erő kerített hatalmába, nem tudtak volna visszatartani, azt mondtam férjemnek, hogy beteg vagyok, és ide utazom… Itt aztán egyre jártam, bódulatban, mint valami tébolyodott, most pedig lám, közönséges rongy asszony lett belőlem, akit mindenki megvet.”

Álljunk meg egy szóra A kutyás hölgy című novella ismertetésében. Nem vélünk párhuzamot felfedezni Tolsztoj Anna Kareninája és Anna Szergejevna között? Anna Karenina észrevette a férjének lelki nagy fülét, és ebből származott aztán a vonat alá kerülés is. Anna Szergejevna észrevette a férje lakáj mivoltát, és bekerült Gurov ágyába. Aztán Gurov és Anna elváltak, ki-ki elutazott a nagyvárosba, aztán nem bírta tovább Gurov a nőnélküliséget, és visszautazott Annához, aki éppen színházban volt, amikor rátalált a férfi. Így írja le a történetet Csehov:

„Belépett Anna Szergejevna is a harmadik sorban ült   Gurov mikor meglátta, érezte, hogy összeszorul a szíve. És senki sincs, aki olyan közel állna hozzá, olyan drága és fontos volna neki, mint ez a nő.”

És teltek a napok, idegen lakásból idegen lakásba kóvályogva, keresték egymás örömét, és azon gondolkodtak, hogy hogyan lesz tovább. Hogyan lehetne tovább? Sehogy!

Becsukom Anton Csehov A kutyás hölgy című könyvét. Igen nagy veszteség, hogy ez az orvos, Tolsztoj, Gogol, Dosztojevszkij hű követője olyan fiatalon, 44 éves korában halt meg.

 (Anton Csehov: A kutyás hölgy, Európa Könyvkiadó, 1971.)

Győri Béla