vissza a főoldalra

 2010.10.22. 

Anyagi megbecsülés nélkül a szakma felhígul

Interjú Kincses Károly operaénekessel

–Egyszer azt nyilatkozta, hogy „a színész Isten meghosszabbított karja”. Itt az igazi tehetségesekre, egyéniségekre gondol? Hiszen, ha néhány, főleg pesti kollegája munkáját nézem, akkor inkább az ördög patája jut eszembe.

 –Ez részemről egy filozófiai megközelítés, és nem mindenkire, hanem magára a színjátszásra gondolok. Még az, aki „az ördög patája”, az is hatással van a nézőkre. Jómagam tizennyolc éves koromban gondoltam arra először, hogy színész leszek. Akkor mentem először a Színművészetire felvételizni. Kern Andrással, Piros Ildikóval együtt próbálkoztam meg bekerülni a főiskolára. Nekik akkor sikerült, nekem nem: a harmadik vizsgán megbuktam. A régi, Blaha Lujza téri Nemzeti Színházba jártam, mert a faipari technikumnak, ahol tanultam, oda szóltak a bérletei. Ingyenes színházlátogatásokra jártunk, és olyan darabokat láttam ebben a legendás teátrumban, mint a Csongor és Tünde, Hosszú út az éjszakába, Galilei. A Nemzeti Színház színészeit látva arra gondoltam: ezt talán én is megpróbálhatnám. Ha a Jóisten velem azt tervezte, hogy színész legyek, akkor ő általuk mutatott nekem utat. Azt vallom, hogyha 800 ember ül a nézőtéren, s ha csak közülük egy valaki gondolja azt, amit én kamasz koromban, akkor annak a sorsát én változtattam meg.

 –Előfordult, hogy valaki az önnek köszönhetően választotta a színészi, vagy énekes pályát.

 –A Miskolci Nemzeti Színház kórusában énekelt régebben Szegedi Csaba, aki most az Operaház tagja. Egyszer meghallottam énekelni, s azt mondtam neki: ilyen gyönyörű, hatalmas erejű hangot ritkán hallok, neked a Zeneakadémián a helyed. Ő erre azt válaszolta, hogy pap szeretne lenni. Azt feleltem neki: a Jóistennek sokféleképpen lehet énekelni, természetesen a templomban is. Én viszont úgy látom, hogy az Úr azért adta neked ezt a hangi talentumot, hogy okosan gazdálkodj vele. Hallgatott rám, és operaénekes lett. Jenei Gábor nemrég végezte el a Shakespeare Akadémiát, őt én készítettem föl a felvételire.

 –Kik vannak többségben: Thalia papjai, vagy pojácái? Hiszen sok színészt láthatunk főzőcskés műsorban és reklámban.

 –A sok színiiskola ontja a növendékeket, akik aztán nem találnak színházat, amely foglalkoztatná őket. Ha túl sokan vagyunk, devalválódik a szakmánk. A másik felvetésére válaszolva: a mai médiumok által uralt és befolyásolt kor megköveteli egy színésztől azt, hogyha talpon akar maradni, akkor mindent elvállaljon, ami nem ellenkezik az erkölcsi értékrendszerével. Megértem azokat a kollegáimat, akik reklámfilmekben szerepelnek, hiszen egy ilyen forgatásért legalább egy havi gázsijuknak megfelelő összeget kapnak. Ha adódik rá alkalom, én is vállalok reklámfilmet, mert ma ez is megélhetési forrás. Szerintem ezt mindenki ezért vállalja. Pesti kritikusok nemigen írnak vidéki színészről, arról, akit anyagilag még annyira sem becsülnek meg, mint a fővárosit. Ahhoz, hogy a képernyőn megjelenhessünk sok castingon kell részt vennünk, hogy beválogassanak minket egy „szappanopera” szerepére. Látjuk, a televíziókban 40-50 színészt foglalkoztatnak, akik akár milliókat kereshetnek – a celebekről már nem is beszélve. Hatalmas aránytalanságokról beszélhetünk, nem csak az anyagiakat, hanem az értéket, a befektetett munkát nézve. Jómagam négy darabot játszom egy évadban, s annak azért más az értéke, mintha megjelennék főzőcskézni egy kereskedelmi tévében.

 –Azt mondják: az állam kivonult a kultúra támogatásából, de még nem erősödött meg a magánmecénatura.

 –Személy szerint nagyon kevés színészt menedzselnek, de a színházakat szponzorálják cégek, magánszemélyek. Az új színházi törvény pedig világosan kimondja, mennyi támogatás jár egy színháznak. Vannak olyan pesti nagy bulvárszínházak, ahol teltház előtt játszanak musicaleket, 10 ezer forint feletti jegyárakkal, de mellette jár nekik az állami dotáció. Ezt vidéken viszont nem lehet véghezvinni. Olyan ostoba és a valóságtól elrugaszkodott véleményeket is olvashatunk: az a vidéki színház, amelyik operettet és zenés darabokat is játszik, azaz a közönség kedvét keresi, ne kapjon támogatást, éljen meg a bevételeiből. Egy vidéki színháznak minden műfajt játszania kell. Egy példa: a Miskolci Nemzeti Színháznak több játszóhelye is van. Játszunk mi alternatívot is, de operát és operettet is, mert a „népszínházból” adódóan minden igényt ki kell elégítenünk. Kíváncsi vagyok arra, hogyha egy vidéki színházban felemelnék a jegyárat 10 ezer forintra, hányan ülnének bent a nézőtéren.

 –Egy vidéki teátrumnak nevelnie is kell a közönséget?

 –Átvitt – és nem dogmatikus, makarenkói – értelemben a nevelés is a színház feladatai közé tartozik. A színház mindenképp hatással van a közönségre. A publikum pedig akkor is megéli az előadás végére a katarzist, ha a darabról rossz véleménye van. Azt viszont nem szabad megengedni, hogy a kísérletezés, az alternatív színjátszás a nevelő hatás rovására menjen. Attól még nem modern egy színház, ha pl. férfiak női ruhában adják elő a női szerepeket, vagy ha Shakespeare-t farmerban játsszák. A színháznak az is a feladata, hogy stílust neveljen a közönségben. Törekedni kell arra, hogy a történelmi drámákat az adott kornak megfelelő díszletek között és jelmezekben játsszuk. Így az előadás egy ún. kortörténeti tanulmánnyá is válik, persze ez is pénz kérdése. Az sem mellékes: miként őrizzük meg és ápoljuk anyanyelvünket a színházban. Felhígult a szakma, és sokan nem beszélnek szépen, tisztán magyarul. Az alternatív színházcsinálók úgy gondolják, ez a modern, s beszéljünk úgy, ahogy az utca népe. Én viszont azt gondolom, egy színésznek jól kell tudnia beszélni, mert a közönség így kerülhet közelebb Shakespeare, vagy Németh László nyelvezetéhez.

 – A mai néző a színész alakítása, vagy a darab, rendező, a szerző miatt jár színházba?

 –Abban biztos vagyok, hogy nem a rendező miatt, kivéve az alternatívoknál, ahol egy-két rendező a sajtó és az ügyeletes véleményformálók segítségével egy adott körben hírnevet szerzett magának. Az alternatív rendezők köré pusztán divatból szerveződik egy szűk réteg. Ma elsősorban a darab és a színész miatt járnak színházba. Aki tájékozott a műfajok között, előbb a szerző és a darab iránt érdeklődik, majd azt is figyelemmel kíséri, ki az a színész, aki kedvenc szerzőjét játssza. Előfordul, hogy vidéki direktorok fővárosi celebeket hívnak le egy-egy szerepre. A néző bejön miattuk az előadásra, csak azért, hogy élőben is láthassa őket. Arról viszont, hogy az előadás után mi a véleménye ezekről a felkapott színészekről, már kevésbé vesz tudomást egy színház vezetősége.

 –Pályafutása során nagyon sok operában énekelt. Tudjuk, hogy a fiatalok idegenkednek ettől a műfajtól. Ha egy operaelőadást modernizálnak, akkor tán még nehezebben fogadják el azt értékként.

 –Nagyon sokan megpróbálták az operákat átültetni a mai korba. Vannak olyan operák, amelyek, ha jól végigvezetik az alapötletet, akkor kibírják a modernizálást. A történelmi operák már kevésbé. Tehát míg a Rigoletto – amit a ’90-es évek elején Koltay Gábor modernizált a Margit Szigeten sikerrel – alkalmas az átvitelre, addig Verdi másik operája, a Nabucco már kevésbé. Miskolcon Kesselyák Gergely karmester több operát is rendezett – pl. a Szerelmi bájitalt és a Rigolettót, úgy, hogy magát az darabot nem zúzta széjjel, de mégis úgy állította színre, hogy a végén az egyetemisták vastapssal honorálták a produkciót. Tehát meg lehet találni az arany középutat.

 –Térjünk vissza pályafutására. Viszonylag későn, harminc évesen lépett először színpadra.

 –Miután nem vettek fel elsőre a Színművészetire, a saját tanult szakmámban, építésvezetőként dolgoztam idehaza és külföldön is. Olvastam, hogy meghirdették a musical-operett osztályt, s ott korhatár is magasabb volt. Huszonhét évesen úgy döntöttem, elmegyek újra felvételizni. Ez sikerült is, amit isteni útmutatásnak véltem. Kazán István osztályába kerültem, s egy évfolyamban jártam Szolnoki Tiborral, Várkonyi Szilviával, Füsti Molnár Évával, Imre Istvánnal, Simorjai Emesével, Virágh Józseffel és Böröndi Tamással. Még főiskolás voltam, amikor a Madách Színházhoz kerültem. Első szerepem egy beugrás volt a Spanyol Izabellában, mert a Don Felixet játszó Deák B. Ferenc színművész úgy gondolta, hogy otthagyja a pályát és festőművész lesz. Nagyon örültem ennek a szerepnek, mert akkor a legendás Madách Színház színe-java velem együtt játszott a színpadon. Örültem, de félsz is uralkodott bennem, amit Csűrös Karola jóindulata tüntetett el, azzal, hogy az első próbán karon fogott és megmutatta nekem azt, hogy a jelenetben merre menjek a színpadon.

 –A Madách Színházból aztán a zenés színpadra került.

 –Így van, Vámos László főrendező áthívott a Fővárosi Operettszínházba. Jómagam sosem akartam énekes színész lenni. Amikor a főiskolára jelentkeztem, a filmes osztályra is felvettek volna, de Kazánék már ezt nem engedték nekem. Örültem, hogy bent vagyok a musical-operett szakon, mert az is színészi diplomát ad, de egyetlen egy zenés szerepben nem képzeltem el magam. Az operától pedig fiatalon kifejezetten ódzkodtam. Az opera műfajához pedig fel kell nőni. Minél jobban megismerjük az operát, annál erősebben kerülünk a bűvkörébe. Az Operettszínházban Oberfrank Géza karnagy úr korrepetált, és legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy engem szemelt ki Mozart Figarójának. Engem, aki akkor még eléggé hadilábon álltam a kottaolvasással. Oberfrank egy időben Felsenstein igazgató, rendező asszisztense volt a berlini Komische Oper-ben. Felsenstein tiszteletére akarta Oberfrank a Figaro házasságát operettszínházi tagokkal bemutatni a színházban. Nagyon megijedtem a felkéréstől, hiszen egy áriát sem énekeltem el addig. Végül is betanította nekem a karnagy úr a szerepet, és nagy sikere lett az előadásnak, még a Rádió is felvette a produkciónkat. Musicalt nagyon későn énekeltem, mert az Operettszínházban operett-szerepeket kaptam. Igaz, nem sokáig, mert 1984-ben kirúgtak.

 –Nem voltak megelégedve énekesi teljesítményével?

 –Szó sincs róla! Egyik próba után hirtelen felindulásból durva megjegyzést tettem a rendszerre, ezért az egyik kollega, aki pártvezetőségi tag volt, írásban följelentett. A dokumentum a Belügyminisztériumba is fölkerült, és a szerződésemet nem újították meg. Kapcsolataim révén a Józsefvárosi Színházba kerültem. Azt nem tudtam: olyan súlyos a vétkem, hogy emiatt Pestet is el kell hagynom. Az addig gyakori ORI-s fellépéseim is megszűntek. Egyszercsak feljött a békéscsabai főrendező és a Józsefvárosi Színház portáján elém tette a szerződést, hogy írjam alá. Ez azt jelentette, vagy lemegyek játszani, vagy búcsút inthetek a színészetnek. Az előbbit választottam. Sokan feltették azt a kérdést, hogy 1990 után miért nem hangoztattam ezt különböző fórumokon. Ennek az az egyik oka, hogy szerintem a feljelentőknek a saját lelkiismeretükkel kell elszámolni. A másik: velem tulajdonképpen jót tettek, hiszen Budapesten nem játszhattam volna el annyi főszerepet, mint vidéken. Ezt persze csak később értettem meg. A színészetet tartom hivatásomnak. Minél több szerepet élek meg, annál jobban megismerhetem képességeimet. Életünk célja, hogy megtudjuk, kik is vagyunk valójában. Fiatalon sokszor másokat okolunk azért, ha a dolgok nem kedvünkre alakulnak. Ha komolyan elemezzük múltunkat, be kell látnunk: mindig a saját cselekedeteink határozták meg, hogy éppen milyen helyzetbe kerültünk életünk különböző szakaszaiban. Hiszek az isteni elrendelésben és úgy gondolom, hogy amennyi képességet Ő adott nekem azt maximálisan felhasználtam. Ennyi van bennem. A pillanatnyi rossz történések, amelyeket keservesen megszenvedünk, gyakran azért vannak, hogy edzettebben indulhassunk egy újabb cél felé. Az Isten nem mindig azt adja, amit akarunk, hanem azt, amire szükségünk van.

 –Bariton szerepeket énekelt az opera műfajában. Az operetteket viszont főleg tenorok adják elő. Néhány baritonista ezeket az operettáriákat punktírozták. Az énekszólam bizonyos - rendszerint kényes magas - hangjait hangnemen belül maradva lejjebb helyezték.

 –Én is ugyanezt tettem. Amikor Békéscsabára kerültem, kineveztek bonvivánnak. Így tenor szerepeket kaptam. Ezek között voltak olyanok, amelyeknél nem volt magasságbeli probléma, de ahol kellett, ott punktíroztam.  

–Gondolom az operett éneklése azért is kíván mást technikát, mert ott segít a mikroport, míg az operánál teljes hanggal kell énekelni.

 –Ez egy tévedés, mert több vidéki színházban, így a miskolciban is, az operetteket mikrofon nélkül adjuk elő. A fővárosban viszont többször musical énekeseket és prózai színészeket hívnak meg operettekbe, így szükséges a mikroport használata. Lassan megérjük, hogy még az operát is musicalesek fogják elénekelni.

 –Azt veszem észre, hogy az idők folyamán a hajdani könnyebb műfajok klasszikussá válnak. A Strauss-operetteket, a biedermeier-kor „disco-zenéjét” ma már operaénekesek viszik színre. Az operettek megújulásáról folyik a vita. Elképzelhető, hogy néhány évtized múlva a musicalek nemesednek?

 –Minden bizonnyal, sőt már ma is van erre példa. Az egyik legnagyobb amerikai musical, az 1964-ben bemutatott My fair lady, sőt a Macskák is már klasszikussá váltak. A nagyoperettek jó előadásai bizony operai hangot igényelnek.

 –Pályája következő állomás: Debrecen, ahol kilenc évadon keresztül játszott, énekelt.

 –A békéscsabai időszak egy nagyon boldog korszaka életemnek. 1989-ben Vámos László Debrecenben megrendezte a Háry Jánost. Nem felejtett el engem, és felkért a címszerepre. Így évad közben Debrecenbe szerződtem. Ebben a városban énekeltem el az operairodalom legszebb szerepeit. Karmesterek voltak akkor még a korrepetitorok, ami óriási segítséget jelentett az operák betanulásában.

 –Többször énekelt operát szabadtéri előadásokon is.

 –Így van. Koltay Gábor fedezett fel engem a budapesti szabadtéri színpadok számára. Az első szerepem a Margitszigeten a Rigoletto Monterone grófja volt, amiben nagy sikert arattam. Ezt követően a Bakáts téri operákban is szerepeltem, így a Toscában, a Hunyadi Lászlóban, az Álarcosbálban. Koltay még a filmjeibe is meghívott. Bemutatkozhattam így a pesti közönségnek is, de ma már nem vágyok arra, hogy fővárosi művész legyek.

 –Jelenleg Miskolcon játszik. Felismerik az utcán?

 –Igen, s ez örömmel tölt el. Debrecenben nem éreztem annyira a közönség szeretetét, elmaradtak a visszajelzések. 1998-ban Egerben kezdtem el játszani, ahol három évad alatt mindent elértem, amit népszerűségben el lehetett érni.

 –Ha Miskolcról beszélünk, akkor a legtöbb embernek nem a színház, hanem a bűnözés, a munkanélküliség, a lepukkant iparváros jut eszébe.

 –Amikor Miskolcra kerültem, nekem is voltak előítéleteim a várossal szemben. Mára megszépült a belváros, de az igaz, hogy sokan élnek munka nélkül, de a színház látogatottságára nem panaszkodhatunk.

 –Miskolcon mostanában főleg prózai darabokban játszik.

 –Igen, mert ebben az életkorban nem vágyom nagy énekes szerepekre. Ennek egyik oka, hogy nem vagyok olyan friss, mint régebben. Nemrég egy mesedarabban játszottam, ami egy komoly prózai szerepet jelentett. Jelenleg nagyobb prózai szerepek eljátszásra vágyom, attól függetlenül, hogy musicalekben is fellépek.

 –A vidék közönségét lenézik, mondván, csak az operettet szeretik.

 –Ez egy igaztalan vád. Az elképzelhető, hogy egy borsodi faluban lakó néni inkább vígjátékokra, operettekre kíváncsi, de Miskolc mégis egy egyetemi város. A fiatalokkal pedig már általános iskolás korukban meg kell szeretetni a színházat. Így kell kinevelni a közönséget az iskolákban.

 ––Harminc év alatt igen sok főszerepet játszott, énekelt. Találkozott azóta azzal a kollegájával, aki feljelentette önt?

 –Nem, de ő már régen nyugdíjas, ahogy azok is, akik rajta kívül megpróbáltak tönkretenni. Semmi bajuk nem lett, a békés nyugdíjas éveiket élvezik. Ezért sem nagyon hiszek abban, hogy 1990-ben megtörtént a rendszerváltás. Abban bízom, hogy idén végre kezdetét veheti a valódi rendszerváltozás.

 –Ön tavaly a Komlóska és Pálháza polgármestere által kezdeményezett Nemzeti Zarándoklat miskolci állomásán azt mondta: „Jó érzéssel tölt el, hogy napjainkban létezik ilyen jó szándékú, őszinte, anyagi érdek nélküli kezdeményezés, amely remélem eléri nemes célját és közelíteni tudja a magyarországi lakosságot egy olyan közös cél érdekében melynek  létrejötte - a magyar összefogás - az egyetlen kivezető út az ország csüggesztő jelenéből.” Tavasszal létrejött és győzött ez az összefogás?

 –Remélem, hogy igen. Igaz, reményeim gyakran nem igazolódtak be az elmúlt húsz év alatt. A jelenlegi helyzetben nincs más választása a nemzetnek, mint az összefogás. Ez megmaradásunk záloga. A széthúzás pedig annyira földbe döngölhet minket, hogy soha nem állunk talpra. Most itt a lehetőség a fellendülésre, s ezzel élnie kell a nemzetnek.

 –Három évtizedes pályát tudva a háta mögött milyen tanácsot adna a kulturális kormányzatnak a színházak helyzetével kapcsolatban?

 –Nem hordom magamnál a „bölcsek kövét”, csak remélem, hogy egyszer valaki jobban odafigyel a színészek helyzetére. Az ún. rendszerváltás elején a politikusok színészeket és sportolókat is felkértek az akkor még ismeretlen pártok parlamenti képviseletére. Azután, mikor a politikusok profikká váltak, a színészek – nagyon helyesen – eltűntek a parlamentből. A döntéshelyzetben lévő politikusok mindezt „meghálálták” azzal, hogy a közalkalmazotti bértáblázatba sorolták a színészeket, mintha a tehetséget táblázatok alapján lehetne megítélni. Egy kezdő színészt a bértábla aljára sorolják be, ráadásul a vidéki színházak anyagilag kevés támogatást kapnak. Nem is tudnának többet adni a tagoknak. Jó lenne, ha nem csak választások idején szólítanának meg minket a pártok, hiszen mi a kultúra apostolai vagyunk, így részt veszünk a nemzet nevelésében. Arról keveset beszélünk, hogy a fiatal színészek fizetése jórészt a büfé-számlára elég. Nem jut könyvekre, lemezekre, pedig a fejlődésükhöz ezekre is szükség lenne. Egy fiatal művésznek esélye sincs arra, hogy saját lakása legyen. Abban reménykedek, hogy mostantól ez a helyzet megváltozik. Ha megmaradtam volna az eredeti szakmámban, akkor bizonyára milliomos lennék, de nem panaszkodom, mert az ember életének nem a felhalmozott anyagi javak adják az értelmét, hanem az átélt élmények. A színészi pálya pedig bővelkedik élményekben, olyan csodálatosakban, amelyet nekem az Isten megadott.

 Kincses Károly színművész, operaénekes 1948. március 10-én született Budapesten.

Színművészeti Főiskolát végzett operett-musical szakon, 1980-ban. Főiskolai évek alatt a Madách Színházban játszott, majd 1979- 1984 a Fővárosi Operettszínházban. 1984-től két évig a Józsefvárosi Színházban, 1986-tól 1989-ig a Békéscsabai Jókai Színház, 1989-től 1998-ig a Debreceni Csokonai Színház művésze volt. 1998 óta az Egri Gárdonyi Géza Színházban és a Miskolci Nemzeti Színházban játszik. Gyakran fellépett Budapesten és szabadtéri színpadokon, valamint a Magyar Állami Operaházban. Számos alkalommal turnézik német nyelvű darabokkal Németországban és Ausztriában. Díjai: Arany Fácán díj (1988), Arany Fácán díj (1989), Évad énekese (2003).

Főbb szerepek: Don Felix (Illés Endre: Spanyol Izabella), La Hire (Shaw: Szent Johanna), Figaro, Bartolo (Mozart: Figaro házassága), Mátyás, Galeotto, Agárdi Péter (Heltai: A néma levente), Ricardo (Lope de Vega: A kertész kutyája), Kormányzó, fogadós, Carasco doktor (Mitch Leigh - Joe Darion : La Mancha lovagja), Tronkay Vencel báró (Sütő: Egy lócsiszár virágvasárnapja), Zrínyi (Mikszáth: Új Zrínyiász ), Kiss József tábornok (Száraz György: A nagyszerű halál), Mr. Sowberry (Bart: Oliver), Kajafás (Webber: Jézus Krisztus Szupersztár), Karenin (Miklós Tibor-Kocsák Tibor: Anna Karenina), Török Bálint (Várkonyi Mátyás-Béres Attila: Egri csillagok) László gróf (Huszka: Lili bárónő), Baracs (Szirmai: Mágnás Miska), Henry de Fabyus marquis márki (Ábrahám Pál: Bál a Savoyban), Dragotin (Lehár: Cigányszerelem), Falke, Frank (Ifj. J. Strauss: A denevér), Nagyherceg (Jakobi: Sybill), Nagykövet (Ábrahám Pál: Viktória), Schober, a költő (Schubert-Berté: Három a kislány), Danilo (Lehár: A víg özvegy), Főherceg, Feri bácsi (Kálmán: Csárdáskirálynő), Csang, főúr (Lehár: A mosoly országa), Sir Francis Topplebee ezredes (Brandon Thomas - Aldobolyi-Nagy György - Szenes Iván: Charley nénje), Escamillo, Zuniga (Bizet: Carmen), címszerep, Monterone (Verdi: Rigoletto), címszerep (Verdi: Nabucco), Luna gróf (Verdi: A trubadúr), Renato (Verdi: Az álarcosbál), címszerep (Kodály: Háry János), Figaro, Fiorello (Rossini: A sevillai borbély), Alfio (Mascagni: Parasztbecsület), Silvio (Leoncavallo: Bajazzók), Lescaut őrnagy (Puccini: Manon Lescaut), Sharpless (Puccini: Pillangókisasszony), Petur bán, II. Endre (Erkel: Bánk bán), Dulcamara (Donizetti: Szerelmi bájital), Malatesta (Donizetti: Don Pasquale), Tarpataky (Zerkovitz: Csókos asszony), Zareckij (Csajkovszkij: Anyegin), Simon Péter (Radványi-Dés-Böhm: Valahol Európában), Jankovich báró (Lajtai: A régi nyár), Bölömbér király (Szilágyi Andor: Leánder és Lenszirom). Film, tévé: Rab ember fiai, Balról a nap..., Sobri, Sacra Corona, Honfoglalás, Kisváros , Szomszédok, Barátok közt, Szeress most.