vissza a főoldalra

 2010.10.29. 

Illyés Gyula: Oroszország 1934.
Célom: A legtárgyilagosabb helyzetjelentés

„Akik kezükbe veszik könyvem, legnagyobbrészt eleve kész világnézetük támogatására keresnek majd benne adatokat. Ez a körülmény nem zavart. Célom nem a vélemények megváltoztatása volt, hanem képességem szerint a legtárgyilagosabb helyzetjelentés.”

Így indítja Illyés Gyula Oroszország 1934. című írását. A könyv először folyóiratban jelent meg, majd később kötetben, hogy utána majd két alkalommal napvilágot lásson a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, 1974-ben és 1980-ban. Illyés Oroszországa minden alkalommal vitát váltott ki. Tehát induljunk el Oroszországban Illyés Gyulával, kísérjük el a magyar írót a sztalini diktatúrába. Varsó felől közelítette meg a nagy földet Illyés. Elérkeztek a határhoz, és az író, költő lejegyzi.

„Az utasok kíváncsian mérlegelik egymást, még egy zökkenő, s mindenkiről lehullik az álarc. A vonat romantikus fenyves alatt kanyarodik, hirtelen lassítani kezd. Kihajolok az ablakon. A mozdony fából ácsolt hatalmas kapu alatt pöfög, a kapun fából faragott sarló és kalapács, alatta a teljes szovjet címer.

„Üdvözlet a világ minden dolgozójának.”

Mi játszódik Illyés lelkében? Kétség, kérdés, vagy csupán az új világ előtti tűnődés? Olvassuk tovább.

„Az utasítási terv szerint itt kell megkapnom a határtól Moszkváig szóló jegyet. A szovjet cséplést ábrázoló kép alsó sarkában nyílik az utazási iroda ablakocskája. A jegy még nem érkezett meg. Mit lehet csinálni? Táviratozni Moszkvába. Egy-két nap alatt itt a válasz. És addig? Addig várni. Van szálloda itt az állomáson. Vendéglő is van. A hivatalnok egyszerű, csöndes ember, 40-50 év körüli; talán még életében nem csodálkozott, arca megrendíthetetlenül szenvtelen.”

És Illyés Gyula a lengyel-szovjet határon várt, várakozott türelemmel a több mint 10 ezer kilométernyi út előtt. Megérkezett a magyar író Moszkvába.

„Moszkva olyan, mintha az egész várost a külnegyedek lakói árasztották volna el. Valóban elárasztották, Moszkvában úgy látszik, a proletariátus érzi úrnak magát, és úgy is viselkedik. Maga képére formálta át az egész várost.”

Tájékoztatásul az utazó író bemutatja a vendéglátást.

„A Gosztyijnyica Novaja-Moszkovszkaja az első lakóhely. Háború előtti szálloda, három régi emeletére még négy újat húztak. Túlságosan pompásnak találom. Utcai sarokszoba, előtte a Moszkva folyó, azután a Kreml. A szoba bútorzata háború előtti ízlésre vall – rézágy, kerevet, rácsos karszék, tükrös szekrény. De ahogy jobban megnézem: szovjet gyártmány. Szovjet gyártmány a zöld zománcú tányér is, melyet szőlőlevelek és idillikus pásztorok díszítenek. Fürdőszoba, forró víz. A fürdőszobának semmi szellőzőnyílása nincs, a gőz kis előszobába tódul. A kádba dübörögve ömlik a víz, de menten el is tűnik. A kifolyóknak nincs dugasza. – Nincs dugasza – mondja egyszerűen a szobapincér, akit hosszú tétovázás után mégis behívtam. – Szíveskedjék ráülni a lyukra – teszi hozzá némi tűnődés után. Tessék esetleg a sarkát ráhelyezni.”

Megismertük tehát az elegáns szálloda kényelmi kínálatát. Nagy sétákat tesz Illyés Gyula ebben a hatalmas városban, mely már akkor is négymillió lelket számolt lakosként.

„Fal védte a „fehér várost” a Bjelüjgorodot is; a még kijjebb fekvő földvárost már csak kezdetleges gyepű. Ezeken túl a mai nap is csak faházak vannak. De akad   faház földszintes, parasztház mintájú a belső részekben is elég. Száz év előtti Nagykőrös, a külső Moszkva végtelen falu. A háború előtt másfélmillió ember élt benne, de területe már akkor háromszor akkora volt, mint Párizsé. A belső részt leszámítva a háború előtt a városban nem volt csatornázás, s ami volt, az is facsatorna volt.”

A munkásnegyed arca. A munkások.

„Legtöbbjük, mint a földalatti munkásai, faluról kerültek fel. (Ekkor épül a híres moszkvai metró.) A rendszer szinte kényszeríti őket, különféle előnyök, nem utolsósorban ilyen lakások csillogtatásával, hogy szakmunkásokká váljanak. Rövidesen azzá is válnak, megkapják a lakást is, amely Le Corbusier elvei szerint épül. Az újdonsült lakatos erre felhozatja a falujából a feleségét, gyereke-it, apját, anyját, akik odahaza nemcsak vízvezetéket, de a mellékhelyiséget sem ismerték. Csodálkozik, hogy a fürdőkád harmadik nap eldugul, s a házban minden nap két rövidzárlat történik? A nyersanyagot még valahogy össze tudják szedni, de ezeket a nyers lelkeket egykettőre civilizált nyugatiakká gyúrni…”

A házak között, melyek Le Corbusier szerint épültek, sétát tesz a megfigyelő. A kellemes sétányok között szagokra figyel fel az ember.

„A faalkotmány illatával is magára vonta a figyelmet, 50 méter körzetben félreérthetetlenül hirdette rendeltetését. Kíváncsiságból beléptem, azonnal kifordultam, noha a jelenetben volt valami rabelais-i vagy szürrealista grandiozitás. Nyilvános illemhely volt, valóban nyilvános, a fülkék nem voltak fülkék, a 30-40 főnyi közönséget semmi sem választotta el egymástól. E téren – mint később megtudtam, mert másutt is találkoztam ilyen jelenséggel – elég elmaradottak.”

Most figyeljük meg Illyésnél a fordulatot, mert jellemző. De nem fordulat ez, hiszen ezt látta a nyilvános budi ajtajából.

„A park messze lenyúlik a folyó mentén, moszkvai arányokhoz mérten magas dombokban végződik; a dombokról gyönyörű kilátás esik a városra, különösen így naplementekor. – Napóleon – innen is végignézte Moszkva égését? – Nem, innen pillantotta meg legelőször a várost.”

És hogy, hogy nem, Illyés Gyula moszkvai csavargása közepette a magyarok rokonait keresgélte, és meg is találta az egyik társaságot.

„Végre sikerült a mordvinok lakhelyét is felfedeznünk. Valahol a Marina Roscsa-tér táján élnek.”

Meghallotta Illyés Gyula az idegenek között az ismerős hangot.

„Három-négy citera kezdett rá egyszerre a dalra; pattogó hullámzásából egyre világosabban ütközött ki valami ismerős refrén. Nem tévedtem. Ezt a dallamot én is ismerem, csak úgy látszik, elfeledtem. Öt-hat magyar népdal lejtése is felmerült bennem; a szomszéd utcából felhangzó dal mindegyikre hasonlított, egy-két ütem erejéig együtt is haladt valamelyikkel, de aztán hirtelen fordulattal otthagyta, hogy egy másikkal társuljon. Egyszerre olyan tisztán, mint ha Somogyszobon hallottam volna, mintha ennek a pár sornak dallama csapott volna ki:

Hármat tojott a fürjecske,

fürj, fürj, fürjecske…

A fülem csengett? Ez a dal, tudom, nem is egészen népdal, eredeti szövegét, ha jól emlékszem, Csokonai írta. De minden latolgatást sutba vágva, diadalmasan folytatódott odaát,  illetve idebenn.

Rendem, bokrom, rendem, rózsám,

Rózsám, gyere be…”

Fel kellett nevetnem, a jelenet oly elképesztő, olyan gyerekesen együgyű volt.

Nekem is nevetnem kell Illyés Gyula, aki 1934-ben a Szovjetunióba utazott, hogy propagandát csináljon Sztalin rendszerének. No, ez nem egészen stimmel. Szóval a költő megtalálja a mordvinokat Moszkva egyik kerületében.

„A társalgás eddig oroszul folyt, melyet ők sem beszélnek a legkitűnőbben. – Vér – mondom magyarul. Ismeritek ezt a szót? Vér. – Vér! – egymásra tekintenek, arcuk földerül. Az asztal túlsó oldaláról valaki felkel, hogy jobban lásson. – Víz – hogy mondjátok ti azt, hogy víz? – Ved! – felelik egyszerre hárman is. – Vid! – teszi hozzá még egy fekete arcú, akit első látásra egyik iskolatársamnak néztem.

– Vid, ved, – egyre megy. Nálunk a ved is megvan a vedel szóban. Mi arra is vigyáztunk. Már mindnyájan mosolyognak. Rámutatok a szememre. – Selmj! – kiáltják kórusban. Egy 10-12 éves kislány az egészből nem ért semmit, előbb csodálkozva mered rám, majd elneveti magát, s mordvinul kezd kiabálni felém. – Ház? – kérdezem. – Házam? – Chádom! Kicsit pöszék lettetek. Vaj? – Vaj! – Az ég? A menny? – Menyil! – Kéz? – Kéd! – Erre kezet rázunk. Mitől lettünk egyszerre mindnyájan olyan jókedvűek?… Szavak repkedtek a levegőben, bukdácsolva és csiripolva keresik egymást, mint a szerelmes madarak. Egyiket én repítem fel, a másikat ők. Több mint ezerévi távolságból kiabálunk egymásnak, s próbálunk valamit jókedvünkből átadni.”

Illyés Gyulát összehozzák a rokonokkal a Szovjetunóban. A mordvinok mellett találkozik egy vogullal és két zürjénnel. Csatlakozik a társasághoz egy jakut is. Mit mond a jakut, aki nomád volt?

„A törzs, amelyből származik, évente egyszer szokott valami város szélén kikötni, ahol az állatbőröket és a sajtot becserélték késre, tűre, zsebtükörre és színes képes levelezőlapra. Egy ilyen alkalomkor 1920-ban az orosz katonaság fogadta őket, szó nélkül elkobozta a rénszarvas tábort, rövid csetepaté támadt, a törzs fele ott maradt holtan. A többek elmenekültek, és az ünnepélyesen megfogadott bosszú rövidesen szabályszerű rablóbandává züllesztette őket. Rajtaütöttek az orosz telepeken, amit elvihettek elvittek, amit nem, azt részint felgyújtották, részint kardélre hányták. Hogy kétféle orosz van – vörös és fehér – arról akkor vettek tudomást, amikor egy ütközet után az egész társaságot elfogták. Valamennyien főbelövés vagy legalábbis tizedelés előtt álltak. Aztán kiderült, hogy előzőleg a cáriak sanyargatták a jakutokat, ezek meg itt vörösök voltak, ezért kegyelmet kaptak, sőt fegyvert is.

Búcsúzáskor kaptak még egy nagy Marx-képet és egy vörös zászlót.”

Illyés Gyula úton-útfélen beszédbe elegyedik mindenkivel.

„– Te hol lakol, Nyikolaj Pavlovics? – Van egy szobánk. Tudniillik a tavasszal nősültem. Konyha, fürdőszoba közös még két másik párral. Telefonom is van! Négy rubel havonta, de ingyen szerelték föl, jutalmul egy remek teljesítményért! – A lakásért mit fizetsz? – Mint mindenki, a fizetés 5%-át. 17 rubelt havonta, fűtéssel együtt. Gőzfűtés van! – És hogy étkezel? – Köszönöm rosszul. A feleségem még nem tud főzni, 17 éves. Este, mikor megjövünk, én habarok valamit. Elképzelheted! Délben mindketten a gyárban eszünk. – Mit fizetsz ott egy ebédért? – Egy rubelt, de van egy rubel húszért is, dupla hússal. – Mit kapsz te a jegyedre? – Naponta 80 dkg kenyeret, fél liter tejet, havonta másfél kiló cukrot, egy kiló vajat, négy kiló húst, négy kiló halat és krumplit amennyi beléd fér. Az asszony is annyit kap, mert ő is dolgozik.”

Majd Illyés belép egy gyárba, később persze többe is, de most erről a gyárról szóljunk.

„8 kemény tenyeret szorítottam meg. 8 nevet hallottam, 8 olajos arcba pillantottam.

– Csupa makulátlan gentleman, első kategóriájú szovjet polgárok. – miért, hát több kategória van? Nyikolaj Pavlovics nem ismerte pontosan a kategóriák rendszerét. 8 kitűnő gentleman közül az egyik egy kis feketeszemű, púpos segített neki. – 5 kategória, azaz ötféle ellátás van. Az elsőrendű ellátások közé tartozik minden fizikai munkás, mérnök, specialista, elismert művész és tudós. Az ő fejadagjaik a legmagasabbak, és a legolcsóbbak. Kenyérből például 2 fontot kapnak. A második kategóriába tartoznak a hivatalnokok, nyugdíjasok, családtagok, tanítók, nevelők. Általában 80%-át kapják annak, amiben az első kategóriájúak részesülnek. Tekintettel arra, hogy nem végeznek olyan erős testi munkát, az ötödik kategóriába tartoznak a főbb állami tisztviselők, népbiztosok, osztályvezetők, katonatisztek ezredestől fölfelé… olyan arcot vágsz, mintha nem tetszene. – Csak folytasd. – Szóval, tábornokok, gyár és tröszt- vezetők, felső pártalkalmazottak. Számuk az egész országban kb. 30 ezer. Mennyiségre annyit kaphatnak, mint a külföldiek, de drágábban. Megjegyzem, ezek fizetsége elég alacsony. Egy gyárigazgató 600 rubelt kap. Mellesleg Sztalinnak is ennyi a fizetése.”

Illyés leírja a következő sorokat.

„A leghiggadtabb kommunistát is – pedig mindnyájan nyugalomra és hidegségre nevelik magukat – kihoz a sodrából, ha az ember a szovjetet a másik nagy kollektív törekvéshez, a fasizmushoz hasonlítja. Akaratlanul elejtett megjegyzésekből ezt már az első napokban tapasztaltam.”

Amikor Mussolini nevét kiejtette a vendég, a beszélgetők egyszerűen elhallgattak.

Néhány szó a részegeskedésről.

„Csak Párizs északi kerületeiben látni annyi részeget, mint Moszkvában. De csak Moszkvában, a többi orosz városban alig. És itt is minden részeg az utcán van. Ennek egyik okát a helyszínen láthattam: senki sem háborgatja őket, a rendőrség a legkevésbé; addig maradnak ott, míg nem ki nem józanodnak. Csakhamar rájöttem a másik okra is: honnan kerülnek ide? Tisztességes nyugati szokás szerint miért nem a kocsmákban isszák le magukat?

Mert kocsmák nincsenek. Vodkát azonban minden állami üzletben kapni; elég olcsón, elég jót.”

Bemegy a koma a boltba, üveget tart a kezében.

„– Egy fél litert, polgártárs. A polgártárs beleönti a fél litert. A javakorabeli férfi előveszi a tárcáját, leolvassa a pénzt. Meghúzza dereka körül a szíjat, sapkáját két tenyerével jól a fejébe nyomja. Kész. Fogja az üveget, félrefordul, s tekintetét a mennyezetre vetve, mozgó ádámcsutkájával egy hajtásra kiszivattyúzza az egészet. Még annyi ideje van, hogy az üveget visszacsomagolja a papírba, s gondosan azt is zsebre vágja. Sarkon fordul, megy kifelé, de a másik lépésnél már akkorát tántorul, mint ha tarkón sújtották volna. A kijáratnál megáll, ragyogó arccal a bíborló égre tekint, karját széttárja: – Gyönyörű idő…”

Na most vándoroljunk el a szovjet prostitúció világába is, mert Illyés Gyula ezt is megteszi, bármennyire is mondták róla, hogy Sztalin világának csinált agitációt és propagandát.

„1923-ban a kurszki ifjúmunkás szövetség kizárt tagjai sorából egy fiatal lányt, mert nem volt hajlandó meghallgatni egyik elvtársai ajánlatait, akit – mint panaszolta – a hasztalan epekedés „megzavart közhasznú munkásságában”.

N. P. orvos lelőtte feleségét. Nem bírtam el, hogy mást szeressen. Féltékenység? Elég különös. Az asszonynak több szeretője volt. Az orvos akkor fogott fegyvert, amikor egy lett.”

„Nemcsak a belvárosban” – írja 1934-ben Illyés – „a legnyomorúságosabb külnegyedben, ahol az apró kis faházak majd elsüllyednek a sárban, csaknem minden sarkon templomtornyon akad meg a szem. A szegényes tetők fölött az egymásba zsúfolt aranyos gömbök, mint az érett vöröshagymák, lilán csillognak a napfényben… – Hány templom működik még Moszkvában? – Némelyek harmincat mondtak, mások hetvenet. – Hol találok egyet? – Erre senki sem tudott felvilágosítást adni. A vallásüldözést tagadták.”

És Illyés belép egy ortodox templomba.

„Dohos, eső- és szegényszaggal érkeztek a templomba az emberek. Letették holmijaikat, és egy szó nélkül végigvetették magukat a földön. Arcuk a kövezetet súrolta, két tenyerüket párhuzamosan messzire maguk elé nyújtották. Térden állva, felső testüket hirtelen fölvetették, karjukat az ég felé lendítették, majd újra lezuhantak tompa puffanással, aztán felkeltek, és beálltak a két hosszú sor közül az egyikbe, amely a főoltár jobb és bal oldalára kiakasztott szentképek elé kanyarodott. Mindkét képhez lépcsőn lehetett feljutni. Az egyik Máriát ábrázolta a gyermek Jézussal, a másik valami orosz szentet. A képeket is vertarany dombormű borította. A hozzám közelebb lévő festményből az arcokon kívül csak Jézus lába és Mária jobbkeze látszott. Ezeket üveg fedte. A hívek a kép elé érve újra a földre vetették magukat, valami rövid imát rebegtek, aztán áhítatosan egymás után hosszú csókot nyomtak az üvegre. Lejövet felénk fordították átszellemült arcukat.”

S olvassuk csak tovább Illyés templomi jelenetét.

„– Moszkvában nincs harangszó. Másfélezer templom húszezer tornyában 15 éve hallgatnak a harangok. Abban a percben, amikor megtudja az ember, rögtön tudatára ébred, hogy valamiképpen eddig is érezte a hiányát. Négy hete vagyok Moszkvában, s most eszmélek rá, itt ezen a fatönkön a harangszó elmaradása a reggeli, a déli csend hozzájárul anélkül, hogy tudtam volna róla, a kép kialakulásához, amely most is a városról bennem él. A templomból azonban messze kihallatszik az ének.”

Rácegresről Illyés Gyula a magyar költő eljutott Dnyeprogeszbe, Dnyepropetrovszk szomszédságába. Itt épített fel a szovjetek egy mérhetetlenül nagy vízi erőművet. Erről jegyzi fel a mi Illyés Gyulánk.

„Annak idején Európában egyetlen gyár sem vállalta az itteni turbinák építését. Amerikában találtak rá vállalkozót, aki erre a célra külön gépeket gyártott. 5 turbinát készített. És a másik négyet? – kérdi az egyik angol. Azokat már mi csináltuk. – Az amerikai modellek után? – igen, a gát és a zsilipek felépítése 320 millió arany rubelbe került. A gyártelepeké 800 millióba, az építkezéseket Kugel amerikai szakértő és Winter orosz mérnök végezte. – Igaz, hogy Kugelék egymillió dollárt kaptak? – kérdik az angolok. – Igaz. Most én kérdezek. – És mennyit kapott Winter? – a Lenin-rendet kapta. – és fizetés? – Párttag. Lemondott a díjazásról.”

A Szovjetunióba ebben az időben Nagy Lajos író utazhatott és Illyés Gyula. Mindketten megírták a magukét. Illyés Gyula a legutolsó kiadásnál is szigorúan ragaszkodott a betűhív közléshez. Csak úgy jelenhetett meg a könyv, ha ugyanazok a szavak és ugyanazok a mondatok szerepelnek benne, mint az első kiadásban. Igaz, József Attila nem utazhatott ki az első szovjet írókongresszusra, bár szeretett volna. Mit változtat ez a tényen, hogy Illyés Gyula megírta az 1934-es Oroszországot. Intellektuális bátorság volt akkor írni, most meg olvasni. És egy kicsit később, valahol Oroszországban Lengyel József, a kitűnő magyar író először írt a szovjet gulágok történetéről. Gazdag a magyar irodalom.

(Illyés Gyula: Oroszország 1934., Szépirodalmi Kiadó, 1980.)