vissza a főoldalra

 2010.09.10. 

Gyógyulj meg, Kese!

Törőcsik András, a magyar válogatott és az Újpest egykori világ-klasszis labdarúgója súlyos állapotban került kórházba a múlt héten. Az orvosok szükségesnek tartottak egy azonnali műtéti beavatkozást, amelynek során két vérömlenyt távolítottak el Törőcsik agyából. Felépülésére jó remény mutatkozik, ám minden bizonnyal igen hossszú időt vesz majd igénybe.

Éppen 15 éve ismertem meg Törőt. Megjelent egy könyv az életéről, amelyben kendőzetlen őszinteséggel mesél pályafutása történéseiről, beleértve baklövéseit is. Ezt a könyvet szerettem volna dedikáltatni a főhőssel, már csak azért is, mert szegény Édesapám – Isten nyugosztalja – állandóan azt hajtogatta nekem, hogy a Törőhöz fogható zsenit nemigen látott még magyar pályán.

Elmesélte azt is, hogy cselei során gyakran dőltek körülötte jobbra-balra a védők, így született a közismert „Táncolj Törő!” szurkolói rigmus a Megyeri úton.

Miután kiderült, hogy Pasaréten, a Sodrás utcában lakik, felkerekedtem, hogy elvigyem kézzel írott levelemet, amelyben időpontot kértem egy személyes találkozásra. Megleltem a postaládát, bedobtam a levelet és vártam. Teltek a napok, a hetek, és nem történt semmi. Aztán egyik este csörgött a telefon: Törőcsik András vagyok – hallatszott a vonal másik végéről.

Hiába a nagy korkülönbség, ezzel a telefonnal – bár Kese úgy emlékezett, hogy az én levelemmel, mindegy – elkezdődött egy barátság, de legalábbis nagyon jó emberi kapcsolat. Amikor először találkoztunk pasaréti törzshelyén, megszólalni is alig tudtam. A legendás, nagy focista rám várt, majd a dedikálás után rám szánta délelőttjét is. Sok mindent elmesélt nekem is a könyvből már ismert sztorik közül. Például azt is, hogy gyermekkorában őrült Fradi-drukker volt. Azt azonban – az örök barát, Ebedli Zoli állítása ellenére – cáfolta, hogy még mindig az lenne... Az csak gyerekként volt úgy – mondta nekem.

Később aztán találkozásaink rendszeressé váltak. Általában Pasaréten, a szokott helyen. Milyen érdekes, hogy előbb ismertem, mintsem valaha játszani láttam volna, hiszen én lila-fehérben sosem láthattam pályára lépni, és már javában találkozgattunk, amikor a BLSZ-I-es Magyar Kábel játékosa lett. Horváth Karcsi, a régi újpesti játszótárs volt ekkor a kábelgyár csapatának trénere, és ő vette rá Kesét, hogy szálljon be focizni hozzájuk. Nekünk sem kellett több – mert ekkor Édesapám is csatlakozott már hozzám – minden második héten mentünk ki a Hengermalom útra, a Kábel-pályára. Az első Kábel-meccs után én mutattam be Apámnak imádott futballistáját. Nagyon szép nap volt, nagy ajándék nekem is. Törő – túl a negyvenen – még mindig csinált a pályán egy-két olyan „flikk-flakkot”, amiért érdemes volt kimenni a Kábel-meccsre.

Később ismét Pasarét lett a találkák helyszíne. Egyszer ott volt Törővel egy magas, markáns arcú úr is. „Attikám, szoktad hallgatni a Tátrai Band-et? Ő Kovács Tamás, a zenekar basszusgitárosa és dalszövegírója!” Neki ő mutatott be engem, mint „fogadott fiát”. Kovács Tamás sajnos nincs már közöttünk, de ha meghallom a „Hajnali szél” című Tátrai-slágert, azóta is beleborzongok.

Éveken át tartó rendszeres „összejárásaink” száma aztán lassan, de biztosan lecsökkent. Nem tudatosan, csak mert az élet így hozta. 2005 májusában – ötvenedik születésnapja alkalmából – azért megint felkerestem, és egy interjút is kicsikartam belőle. Meg is jelent itt, a Magyar Fórumban. Nem véletlenül írom, hogy „kicsikartam”, hiszen közismert az újságíróktól való távolságtartása. Persze én nem is újságíróként mentem elsősorban...

Idén kétszer beszéltünk, előbb az ő születésnapján, aztán meg az Újpestén. Utóbbival egybeforrt a neve, így joggal kérhettem, hogy pár gondolatot mondjon el ő is egykori klubja 125. születésnapja alkalmából.

Kese, figyelj csak! Amikor legutóbb beszéltünk, megígértem Neked, hogy hamarosan elviszem a fiamat is hozzád és bemutatom végre. Meg kell gyógyulnod, talpra kell állnod, mert mindenkinek, hallod, mindenkinek szüksége van rád! Szeretteidnek, barátaidnak és ennek a vergődő, gyengélkedő magyar focinak is. Már beszélik is, hogy munkát szánnak Neked az MLSZ-ben. Az igazán testhez álló lesz majd, csak gyógyulj meg mielőbb!

Talán nem is sejted, mennyien szeretnek még mindig…

És szeretném, ha a fiamat is megismernéd.

Nem kell, hogy táncolj neki, csak dedikáld a kedvenc labdáját! Jó?

Kovács Attila