|
 2010.09.10.
Carlo Goldoni: A legyező
(Komédi Franc Ez?)
Valamikor, úgy a
rendszerváltás kellős közepén, 1989-ben nyolc művész:
Cserna Antal, Felhőfi Kiss László, Lux Ádám, Mertz Tibor,
Simon Mari, Szalay Kriszta, Szermémi Zoltán és Tóth József úgy
gondolta, kiválik az addig megszokott, mondhatnánk begyöpösödött
színházi formából, és ezzel a humorosan kedves névvel
alkalmi társulatot hoz létre. Az ötletgazda és a szervezés
motorja Szalay Kriszta volt; abban állapodtak meg, náluk nincs külön
rendező, mindannyian kiveszik a részüket ebből a nemes
feladatból, a díszleteket és a jelmezeket is közösen
tervezik, így a bemutatandó darabok dramaturgiai munkálatait is
együtt végzik. Ezért is tüntetik fel a színlapon így:
„Rendezte és a főszerepet játssza: MI”, s alatta ábécérendben
olvasható a nyolc név. 1990-ben láthatta először őket a közönség
Szentendrén, és egy évre rá az Óbudai Társaskör kertjében
tartották a premierjét Goldoni vígjátékának, A legyezőnek.
A közben eltelt közel 20 évben nagyokat fordult a történelem
kereke, így most, amikor 2010-ben újra elővették a darabot, és
elhatározták, július utolsó napjaiban ismét eljátsszák a régi
helyen, akkor világosan látszott, bizonyos részein – mármint
az alapsztorin – alig-alig kell változtatni, csupán a húsz évvel
ezelőtti aktualitásokat kell lehántani, és maiakkal feltölteni.
Ilyen például az a jelenet, amikor az ősprodukció végén, úgy
búcsúznak el a szereplők, mint ahogyan az akkor az MTV 1-en futó
első hazai szappanoperában, a Szomszédokban. A színészek
minden egyes alkalommal a kamerába belenézve mondtak valamiféle
összefoglaló okos tanulságot. Ez olyasféle, mint a görög drámákban
az exodikon, vagyis az utolsó életbölcsességet tartalmazó rövid
kardal.
A
hosszú életű, 1707-ben Velencében született és 1793-ban Párizsban
elhunyt Goldoni a világirodalom egyik legtermékenyebb szerzője:
250 színdarabot írt, tragédiákat, melodrámákat, operalibrettókat,
intermezzókat – a nagyoperák szüneteiben előadásra kerülő
rövid, komikus jeleneteket – valamint 150 vígjátékot,
legmaradandóbb alkotásait. Goldoni szakítani mert a commedia
dell’ arte hagyományaival, a tipikus színpadi figurák rögtönzései
helyett rögzített szövegű szerepeket bízott a színészekre.
Kiküszöbölte az egyetlen szerepkörben mozgó komédiások ízetlen
bohóckodásait, színpadra vitt figurái az életből vett hús-vér
alakok. Goldoni legsajátosabb műfaja a jellemábrázolásra és
megfigyelésre fölépített polgári-népi vígjáték. Ezekben a
műveiben kora társadalmáról, szokásairól és felfogásáról
fest színesen rajzolt képeket. Az emberi hibákat, így a kíváncsi,
a hazug, a fecsegő, a fösvény vagy a nagyzoló megszemélyesítőit
bántó él nélkül, mintegy mosolygó elnézéssel ábrázolja.
Hősei hétköznapi lények, akik esendőségükkel, emberi
mozdulataikkal élővé varázsolják a színpadot, és közel
hozzák a nézőkhöz korukat és világukat. Mindig olyan
jellemhibákat, gyöngeségeket állít pellengérre, amelyek nem
egy kor sajátosságai, hanem magából az emberi természetből
fakadnak, ezért vígjátékai ma is elevenek, hatnak ránk, derülhetünk
rajtuk.
A
legyező történetében semmiféle összetett és mély társadalmi
mondanivaló nincs, ennek a bizonyos – Mikszáth Kálmán
szerint: kecses hölgyfegyvernek – hollétét keresi mind a
nyolc szereplő, ugyanis már a cselekmény legelején kézen-közön
eltűnik. A négy férfi és négy nő más-más okból szeretné
megkaparintani, de mindegyiküknek, mint az angolna, kicsúszik a
kezéből. A végén mégiscsak előkerül, megnyugodnak a kedélyek,
a gyanúba keveredett szerelmesek egymásra találnak. Mindeközben
a közönség pompásan és nemesen szórakozik, elfelejti
gondjait-bajait, és szerfelett örül, mert nem röhögtetik
mindenféle altesti poénkodással, ordenáré kabaréjelenettel,
hanem egyszerű, a hétköznapokból vett, kedves szituációkon
nevethet. Az aktualizálások nem ártanak a műnek, ugyanis
megmarad eredeti bája, hamiskás humora, jellemeinek sokszínűsége.
Az
egy személyben rendező, színész, dramaturg, díszlet-és
jelmeztervező, összefoglaló névvel: a MI igencsak kitesz magáért.
Rajtuk áll, vagy bukik az eredmény, vagyis a közönség elégedettsége,
jóérzése. Mind a nyolcan bizony derekasan helytállnak,
felszabadultan komédiáznak, igazi örömjátékot produkálnak.
Az ilyen jellegű művekben felerősödik a színészek szerepe,
mert nem a kalandos történet fordulataival, hanem játéktudásukkal
és művészi kvalitásaikkal kell elvarázsolniuk a nézőket. Ez
tökéletesen sikerül nekik.
Dr. Petővári Ágnes
|
