|
 2010.09.10.
Tanulni, tanulni, tanulni
Én is tudom
persze, ki adta elsőként parancsba, ki tekintette a forradalmi
győzelem alapvető feltételének a tömeges tanulás bevezetését.
Mindez az ő dolga volt, neki kell elszámolnia Istennel tetteiért.
Én nem vagyok Lenin, nem vagyok kommunista, de még csak
forradalmi hevületű sem, hogy mégis a bolsevizmus egy lejáratott
doktrínáját idézem írásom címében, jó okkal teszem.
Ugyanis éppen az idő által – sajnos nem nyomtalanul – elsöpört
lenini mozgalom és a tanulás kapcsolata több mint tanulságos.
Két dologra mindenképpen rámutat: arra, hogy megfelelő
szellemi háttér nélkül, felkészültség nélkül még
gyilkolni, gyújtogatni, lopni, hazudozni sem lehetett eredményesen,
továbbá arra, hogy a tanulás önmagában véve se nem jó, se
nem rossz, mert minden attól függ, hogy mit tanítanak. Ha a tanítás
manipulációvá válik, ha nem feltárni, hanem leplezni próbálja
tanítványai előtt a való igazat, akkor inkább ne tanuljunk,
mert még a velünk született józan paraszti ésszel is messzebb
jutunk, mint a doktrinerek áltudományával.
Azt mondják, és
hiszik is, hogy a mi korunk az információ kora. Ezt a hírt sem
cáfolni, sem megerősíteni nem szeretném, ugyanis nem látom
tisztán, hogy az informált ember azonos-e a művelt emberrel? De
ha megengedtetik nekem némi személyes ítélethozatal, azt
mondom, hogy a kettő nem azonos, sőt mintha egymást kizáró
minőségek lennének. Majdnem biztos, hogy a reggeltől estig az
„információs sztrádán szörföző” fiataltól, aki két
laptopot is hordoz magával hátizsákjában a villamoson – mert
olyan, mint a kenguru mama, aki megzavarodna, ha nem érezné
tasakjában a drága terhet –, miközben mobiltelefonjáról
e-mail-üzenetet küld a haverjának, akivel fél órán belül amúgy
is találkozni fog, kár volna megkérdezni, hogy miért szokás
az európai szellemtörténetben Stendhalt Nietzsche elődjeként
emlegetni. Ugyanis halványlila gőze nem lenne róla, sem
Stendhalról, sem Nietzschéről, sem a kettő egymáshoz való
viszonyáról. Sem arról, hogy ez egyáltalán miért fontos némelyeknek.
Nem azért, mert buta, hanem azért, mert nem művelt, csupán
internetileg informált. Tud ő ezt-azt, de tudásából sosem
lesz katedrális, csak jó esetben egy panel-barakk, ahol el lehet
lakni, és ahol nem ázik el a laptop. Viszont könnyen meglehet,
hogy flegmán visszavágna a kérdezőnek: - Kit érdekel! Van
ennek bármi jelentősége? Mi közöm lehet nekem a dögunalmas,
rég eltemetett Stendhal úrhoz, mit tudna ő hozzáadni az én életemhez?
Ugyanis hagyományos
értelemben vett műveltség nincs, de önérzet annál több van
az informatika korában. Ez persze egy szép lassú elsüllyedéshez
fog vezetni, olyan mocsári forgatókönyv szerintihez: először
csak térdig, aztán köldökig, aztán nyakig nyeli el áldozatát
az iszap, míg végül magához nem rántja a nagy feketeség.
Hogy túl pesszimista lennék? Ha a status quot nézem, akkor nem
vagyok az, ha a lehetséges jövőképeket nézem, talán az
vagyok, talán nem.
2010 nyara, egy
felkapott fővárosi gimnáziumban folyik az érettségi vizsga. A
tanár kérdése: – Mi előzte meg a trianoni békekötést? A
maturandus leányzó válasza: – A trianoni háború. Csak
gratulálni tudunk a magyar közoktatás irányítóinak, mondhatnám
a poén kedvéért, de az ilyesmin ma már nem szabad viccelődni,
mert ez az érettségi tökéletesen igazolja félelmeimet: az
1945 óta folyamatosan tartó, szünet nélküli, több generációra
kiterjedő, az 1989-es rendszerváltozást is túlélő, sőt az
elmúlt húsz évben megizmosodó össznemzeti agymosás mostanra
kezd beérni.
Még mindig 2010
nyara, augusztus 20-án Illyefalva felett valószínűleg Szabó
Dezső örömkönnyei potyogtak az égből: átadták a falu régen
elnémult, de most felújított, ősi orgonáját, amelynek külföldi
pénzen való restaurálása olyan tökéletesre sikeredett, hogy
immár talán Illyefalván van Erdély legszebben hangzó, legtökéletesebb
orgonája. A hírt megrendülve hallgattam a Duna-tévében. (Csak
ott volt hírértéke.) Nyilatkoztak többen is, a falu mostani és
korábbi – időközben püspök helyettessé előlépett –
lelkésze, meghívott notabilitások. A szpíker is hosszasan beszélt.
Látszólag minden szépen és rendben történt, csak egy
valaminek a hiánya tette fájóan álságossá a beszámolót:
senki, még véletlenül sem utalt arra, hogy Illyefalva azonos
Szabó Dezső „Elsodort falujával”, a fészekkel, ahol oly
sok nyarát töltötte. Illyefalva azonos a regénybeli mitikus
magyar élettérrel, amely főnix módjára mindig feltámad saját
hamujából. De miért, hogy erről senki nem tud, sem a nyilatkozók,
sem a riporter, sem a Duna-tévé felvezető szövege nem említi.
Itt megint csak két eset lehetséges: tényleg nem tudják, és
ez borzalmas, vagy tudják, de politikai megfontolásból, óvatosságból
elhallgatják. Ez még borzalmasabb.
Mindenesetre köszönet
érte bárkiknek is, akiket illet, hogy az elsodort faluban, hosszú,
néma évtizedek után újra zeng és zúg a református templom régi
orgonája. Jó tudni, hogy így van, nagy szimbólum ez.
Lenin lehet, hogy
aljas volt, számító és fanatikus, de nem volt ostoba. Abban
mindenképpen igaza volt, hogy tanulás, tanítás stratégiai
fontossággal bírnak. Legalább annyira, mint a fegyveripar. Néha
jobban, ugyanis háború szerencsére ritkán van, a békében
viszont a sikeres manipuláció válik nehézfegyverzetté. Persze
joggal tehetnének szemrehányást nekem azok, akik sérelmezik
Vlagyimir Iljics nevének és alakjának felidézését e tárgykörben,
hiszen hazánkban Klebelsberg Kuno gróf, oktatási miniszterként
rendkívül sokat tett az egész nemzetet átfogó, korrekt és
becsületes iskolai nevelés megteremtéséért. És ezt ő is a
dolog stratégiai jelentőségének ismeretében tette, hiszen az
általa nemzeti célként meghirdetett meliorizmus a szellemi fölény
erejét célozta meg, azt, hogy mi, ma-gyarok, igenis legyünk különbek,
mint mások. Csakhogy van egy bibi: a gróf kezdetben oly sikeres
erőfeszítéseit teljesen eltaposta a második világháború, és
az azt követő évtizedek nemzetölő légköre. A meliorizmus
nyom nélkül tűnt el a magyar közgondolkodásból, a bolsevista
maszlagról – mint már utaltunk rá – sajnos ez nem mondható
el, mert mint a takony, mindenre ráragad, nyúlik,
levakarhatatlan.
A zsidók kétezer
éves sérelemre, mint élő jogcímre hivatkozva tartottak igényt
1948-ban Palesztinára. Trianon „békéje” még csak 90 éve
mondatott ki, de ma már Magyarországon az érettségiző
fiatalnak – majdnem szükségszerűen – nem mond, nem jelent
semmit, ami Trianonban történt. Sérelmet, dühöt a legkevésbé.
Ez talán azért
van, mert a laptopok olyan türelmesek. Nekik minden információ
egyforma: egy kettes számrendszerű bit érték, semmi több.
Szőcs Zoltán
|
