vissza a főoldalra

 2010.09.17. 

Bronzba öntött hőseink
Beszélgetés Győrfi Lajos szobrászművésszel

–Szeptember elején két alkotását avatták fel a felvidéki Párkányban.

 –Szeptember 1-jén avatták fel a Lengyel menekültek emlékkövét és a katyni repülőgép-szerencsétlenségben meghalt Andrzej Przewoźniknak is emlékkövet állítottunk. Przewoźnik a sokat szenvedett lengyel nemzet történettudatának ápolását, a nemzeti emlékezet ébrentartását tartotta elsőrendű kötelességének. Ennek érdekében kezdeményezője és vezetője volt a Lengyelország és más országok, köztük a hazánk területén hősi halált halt lengyel katonák emléke ápolását szolgáló katonatemetők és emlékművek építésének, felújításának. Párkányban áll még egy 2008-ban készült munkám, Sobieski János lengyel király szobra, melyet a párkányi csata 325. évfordulójára állítottak. Ennek a szobornak a fölállítását anyagilag jelentősen támogatta Przewoźnik. Ezen támogatás nélkül a szobor nem jött volna létre.

 –A Sobieski-szoborral kapcsolatban azt olvastam, hogy alkotók: Győrfi Lajos, Varga Imre, Bácsi Lajos.

 –Azért, mert tiszteletből a kivitelező társak nevét is fel szoktam tüntetni. Én vagyok az alkotó, Varga Imre az ország legjobb bronzöntője, Bácsi Lajos pedig kiváló kőfaragó. Együtt, csapatmunkában dolgozunk egy előre megbeszélt terv szerint.

 –2008-ban rendeztek Párkányban Győrfi-tárlatot is.

 –Úgy van, a helyi múzeumban. Az alkotásra visszatérve: a szobor terve már rég foglalkoztatta a párkányiakat. Először felvidéki szobrászokat kerestek, de ők igen drága ajánlatot tettek. Időközben készítettem tíz életnagyságnál nagyobb lovas szobrot, így rám találtak, s a LIMES-ANAVUM Regionális és Kulturális Társulás elnök asszonya Dániel Erzsébet felkért a szobor elkészítésére. Tetszett nekik a terv, az árat is elfogadták, s szinte egy éven belül elkészítettük Sobieski király lovas szobrát. A már említett Przewoźnik úr volt a fő szponzor, s a magyar és a szlovák kulturális minisztérium is a támogatók közt volt – igaz kevesebb összeggel. A még fennmaradó költségeket pedig Esztergom városa állta.

 –Ez volt az első felvidéki szobra?

 –Nem, ezelőtt már Rév-Komáromban állt két szobrom. Litomericzky Nándor, a Palatinus Társaság elnöke kért föl arra, hogy az Európa Udvarban Nagy Lajost és Mária Teréziát mintázzam meg. Az átadás 2004-ben történt. Még előtte készítettem a magyar királyokról, és államfőkről egy portrésorozatot, ez alapján állították fel Ópusztaszeren Bocskai István fejedelem mellszobrát. A felvidéki Szimőre pedig Szent Márton-szobrot készítettem. Hajdú-Biharban, „Bocskai megyéjében” élek, s így készítettem Kassára, a fejedelmi székházra Bocskai-domborművet. Ennek köszönhetően megismerkedtem a kassaiakkal, Erdélyi Kornélia asszonnyal, a helyi polgári klub vezetőjével, s ez az ismeretség vezetett ahhoz, hogy Abarán, a református templomkertben Németh László-portrédomborművét készítettem el. Kornélia asszony fölkérésére született meg Kassára a Wick Béla püspököt ábrázoló domborművem. Nagyon büszke vagyok arra, hogy én terveztem újra és csapatmunkában öntöttük bronzba a rimaszombati Petőfi-szobrot. Izsó Miklós készítette az első Petőfi-szobrot, ám meghalt, mielőtt kivitelezte volna. Ennek a szobornak egy változata áll Budapesten. Az eredeti két méteres gipszszobor a helyi múzeum raktárában pihent az elmúlt évszázadban. 1999. március 15-én vetették fel, hogy a szobrot bronzba öntetik és kiállítják köztérre. Szerencsére sikerült elérnünk, hogy a legjobb helyen, azon a téren álljon a szobor, ahol Ferenczi Istvánnak volt a műhelye. E térségbe Nemesradnótra készítettem egy Radnóti szobrot is, ugyanis a költő itt töltötte gyermekkorát. A legnagyobb munkám viszont a Sobieski-szobor volt. Ez a szobor készült el úgy, ahogyan én akartam.

 –Mégsem ezt a felvidéki alkotását kísérte a legnagyobb sajtóvisszhang, hanem a rév-komáromi Szent István-szoborét.  

–Ez így van, bár a sajtó nem konkrétan az alkotást, és a szobrászt emlegette. A CCN és a BBC is leközölte az első nap a nevem, utána ez már a média számára érdektelen volt, és a politikai hír lett belőle. Ismerjük jól a Sólyom-incidenst. Azt azért ki kell jelenteni, hogy nem tartózkodott Komáromban annyi szlovák nacionalista, mint amiről cikkeztek. Ficóék viszont olyat tettek, ami az EU-n belül elfogadhatatlan.

 –Mi a köztéri szobrászat lényege?

 –Mondják: a művészet szabad. Ez így is van, amíg magamnak alkotok, de abban az esetben, ha egy köztéri szobrot alkotok, felelősséggel tartozom egy közösségi szellem iránt. Ezért nem ábrázolhatom pl. Szent Istvánt akármilyen formában. A közréti szobrászat kissé földhözragadt, konkrét dolgokat kell alkotni.

 –Nem lehet nonfiguratív egy köztéri szobor?

 –Lehet, de azt nem szabadna emlékműként használni. Jeleket, szimbólumokat lehet használni nonfiguratív dolgokban is, bár ilyenkor az absztrakció semmitmondóvá válik. A nonfigurativitás igen távol áll tőlem.

 –Amikor egy történelmi hős megmintázására kap felkérést, elolvassa az adott személy életútját.

 –Természetesen, akkor, ha számomra ismeretlen az illető. Az sem mindegy, hogy milyenek a korabeli ábrázolások. Ha nincsenek ilyen konkrét ábrázolások, akkor tanulmányoznom kell annak a kornak az emberét, amiben az illető élt.

 –Beszéljünk pályájáról. Kisgyermekként Kunlapos egyik tanyasi kollégium  iskolájába járt.

 –Karcagon születtem, s a település Berettyó-menti oldalát hívják Kunlaposnak. Apám ott csikósként dolgozott. Több mint 300 lóval bánt, így éltünk, az állatok közt, a természetben. Fantasztikus gyermekkorunk volt, s ez nem csak rám, hanem családom többi tagjára is kihatott. Felmenőink szelleme megérintett  bennünket : Sándor bátyám is szobrász, nővérem pedig keramikus.

 –Ez a vidék nagy hatással lehetett önre, ha csak a kunhegyesi Kun emlékműre és a berekfürdői Turul madárra gondolunk.

 –„Hazajöttem” Püspökladányba, mert Karcagra már nem jöhettem: a kisebbik fiúnak mindig tovább kell állnia. Így életemet Hajdú-Bihar megye határozza meg, itt értem szobrásszá, szinte minden második településen áll egy szobrom. Mindemellett Berekfürdő volt az a település, ami engem Karcaghoz köt. Berekfürdőt nevezem második szülőfalumnak, s nagyon jó kapcsolatot ápolok a községgel. Ha egy kis településre állítok 2-3 szobrot, akkor máris a „szobrok falujává” változik. Berekfürdőn található a legjobb hazai fürdő, s az egyetlen, ahol szoborból árad a víz. Körmendi Lajos írónak volt az ötlete, hogy Berekfürdőből egy kultúrtelepülést kell kreálni, de igazi magyart, s nem olyat, mint Szentendre, ami eléggé művi.

 –Már gyerekkorában eldöntötte, hogy a képzőművészet útjára lép?

 –Így van. Hatodikos koromban eltört a jobb kezem, s így bal kézzel kezdtem el rajzolni. Ennek a balesetnek köszönhetem, hogy szimmetrikusak a portréim, mert bal kézzel is tudok mintázni. Később fölvettek a budapesti Képző és Iparművészeti Szakközépiskolába. Előbb üveggyári rajzoló voltam, mert akkor még működött a berekfürdői üveggyár. Egy félév után átjelentkeztem szobrász szakra, s azóta ezzel foglalkozom.

 –1978-ban érettségizett, de csak három év múlva lett a Képzőművészeti hallgatója.

 –Pontosítok: nappali szakos hallgatója, mert két évig a főiskola esti tagozatára jártam, s akkor Rátonyi József volt a mesterem. Ezután jött egy éves katonaság, majd 1981-ben a főiskolán Borsos Miklós osztályába kerültem. Mesteremtől egy olyan szellemiséget kaptam, ami nélkül nem lettem volna szobrász.

 –Borsos Miklós mondta: a szobrászat is költészet. Milyen tanár volt?

 –Ő a szellemiséget adta át nekünk. A gyakorlati tudásra rakódott rá a tőle kapott művészi felkészítés mediterrán szellemisége és humánuma. Ünnepként éltük meg, amikor bejött hozzánk, sokat mesélt a legendás mesterekről. Tiszteltük, felnéztünk rá. Nem másoltuk munkáit, ha valaki a munkásságomat megfigyeli, láthatja, nem vagyok Borsos-epigon. 2010-ben az erdélyi Libánban készítettem egy Petőfi-domborművet. Ez a település azon Gyergyócsomafalva mellett található, ahol Borsos gyermekkorát töltötte. Ádám fiam már Libánban vezet művésztelepet. Tehát nagyban meghatározza egy művész életét egy olyan szellemi mester, mint Borsos Miklós. Egyszer Aczél magához hívatta Borsost. Nem voltak jóban, már csak az 1956-os események megítélése miatt sem. Bejött hozzánk Borsos, s közölte, 10 órára mennie kell Aczélhoz. Mi tudtuk, hogy szeret hegedülni és Vivaldi Tavasza az egyik kedvence. Elrejtettünk a szekrény mögött egy lemezjátszót, s mikor indulni akart Aczélhoz, feltettük a Tavaszt. Borsos némán állt néhány másodpercig az ajtóban, majd úgy döntött: Aczél helyett a művészetet választja. Ő mindent feladott a művészetért.

 –Borsosnál már színre lépett a fluxus és a nonfigurativizmus divatja?

 –Borsos Miklós nem volt nonfiguratív, attól függetlenül, hogy néha elvonatkoztatott, és szimbólumrendszert is használt, viszont az absztrakció távol állt tőle. Ennek oka, hogy akkortájt a művészeten nem volt ilyen nagy liberális nyomás. A mai művészet meg akar szabadítani a nemzeti öntudatunktól, identitásunktól. Azt hirdetik, hogy aki klasszikus értelemben figurális, akkor nem igazi művész.  

–Ha ezek a liberális alkotók szétnéznének a műtermében, még múzeumi művészettel, múltba nézéssel is megvádolnák.

 –Nem igazán érdekel az, amit mondanak. Vannak, akik képtelenek figurálist alkotni, ezért kitalálnak egy filozófiát, és a könnyebb utat, az absztrakciót választják. A főiskolán is azokból lettek absztraktok, akik nem voltak jó rajzolók. És vannak elvont gondolkodásmódú emberek, akik saját ideáljukat festik, vagy mintázzák meg. Mi is a művészet? Borsos így magyarázta el: „ha a parasztember szántás közben talál egy kis fémdarabkát, azt legfeljebb elviszi a hulladéktelepre, de ha egy szobornak a lábszárát, akkor elmegy vele a közjegyzőhöz, mert tudja: értékes dologra bukkant. Ő is tudja, a részben van az egész.” Ma, ha végignézünk a világon, látjuk, visszatér a figuralitás. Még Picasso is visszatért a természethez. Egyetlen egy megújulási pont létezik: a természet.

 –Mit gondol: mennyien tudják azt, hogy kik alkották a településükön álló szobrokat?

 –Az érzékenyebbek, azok, akik nyitottak a világra, tudják. Ma sajnos nem úgy nevelik a diákokat, hogy mindez érdekelje őket. 1990 előtt, a Kádár-érában csak keveseknek lehetett köztéri szobrot alkotni. Vidékünkön Kossuthon kívül a magyar történelem nagyjait nem ábrázolták. A „rendszerváltás” után a hiánypótlás korszakába értünk. Meg lehetett emlékezni a II. világháború magyar hőseiről. Az igényes településvezetők pedig valódi művészeket kértek föl az emlékművek megalkotására. 1996-ban a honfoglalás, 1998-ban a ’48-as forradalom, 2000-ben a millennium, 2006-ban az 56-os forradalom volt a téma. Tehát ezek mind hiánypótlások voltak. A levert szobrokat is újra kellett mintázni. Születtek olyan szobrok, díszkutak is, melyek meghatározhatják a fiatalok életét. Egy-egy emlékmű, szobor  találkozási hely lehet.

 –Említette, hogy az igényes megrendelők valódi művészeket foglalkoztatnak. Beszélhetünk-e Magyarországon nemzeti giccsről, arról , hogy egyesek úgy alkotnak, hogy nincs mögöttük tudás?

 –A profi művész mindig tudja a dolgát, „pentatonban” beszél. Az amatőr közelít a témához, de nem éri el a tudás megfelelő szintjét. Dilettánsból pedig nagyon sok van ebben az országban. Szörnyű, hogy egyes önkormányzatok dilettánsokkal állítatnak szobrot,s ez nem csak anyagi, hanem ízlésbeli kérdés is. Borsos Miklós szerint: „mindenkinek van apja, anyja, csak a dilettánsnak nincs.” Egy profi mindig visszatér valakihez, szükségesek az alapok, a stílusok ismerete, hogy egyéniséggé váljon. Egy profi nem szégyell tanulni. A mester abban különbözik az amatőrtől, hogy soha nem mutatja meg azt, amit nem tud.

 –Mikor kristályosodott ki önben, hogy a magyar szellemiséget fogja bronzba önteni?

 –Már nagyon korán. Miután elvégeztem a főiskolát kétszer is elutasítottam felkérést egy Lenin-szoborra. Azt mondtam: erre vannak kijelölt szobrászok. Olyan témát vállalok el, ami identitásomhoz, szellemiségemnek megfelel. Meggyőződésem: csak gyökereinkből, múltunkból táplálkozva tudunk csak előrelépni.

–Mit készített hamarabb: köztéri szobrot, érmet, domborművet, vagy kisplasztikát?

 –Nem tudok sorrendiséget mondani, mert mindezek együtt robbantak be életembe. Tanyasi kisfiúként a porba rajzoltam, s közben a végtelen szabadság érintett meg. A rajz a képzőművészet ábécéje. Annak elsajátítása nélkül nem sikerül tovább lépni.

 –Egyik ismert munkája az 56-os pesti srác a Corvin-közben. Négy évvel később született a forradalom után. Szülei beszéltek önnek az októberi fényes napokról?

 –Nagyon keveset, mert a félelemmel telített nemzedékhez tartoztak. Apámnak a II. világháború idején az oroszok elvitték a lovait, s életveszélyesen megfenyegették. Ugyanez történt 1956-ban. Tehát nem mertek ezekről az eseményekről beszélni. Az 56-os pesti srác munkát Pongrátz Gergelytől kaptam, az engedélyezést pedig az Országgyűlés akkori alelnökasszonya, G. Nagyné Maczó Ágnes intézte. A szobor nyolc nap alatt készült el, de Horn Gyula fegyveresei kezdetben mégsem engedték, hogy az alkotást bevigyük a térre. Végül a tömeg nyomására engedtek. Emlékszem egy nyomozóra, aki azt mondta nekem: „vigyázzon, mert megjegyeztem az arcát”. Erre azt feleltem: „inkább maga vigyázzon, mert én a magáét le is tudom rajzolni.” Valóban, ma is emlékszem az arcára. A már említett felvidéki Szent István-szobor mellett ez volt az, aminél kordont álltak a magyarellenes hatalom emberei.

 – Beszélhetünk-e politikai alapon szerveződött szekértáborokról a képzőművészetben?  

–Minden nagy pártnak megvannak a kijelölt művészei. Aki egy párthoz közelebb áll, az kapja a nagy pénzt, a nagy megbízást. Léteznek olyan művészek is, akik „hintáznak” a két oldal között. Ugyanakkor vannak olyan szellemi csoportok, akik nemzeti, polgári, vagy liberális szellemiségűek, de pártokhoz, konkrétan nem köthetők.

 –Szent Istvántól eljutottunk gróf Tisza Istvánig. Idén májusban avatták fel Debrecenben a Tisza István-domborművét.  

–2010. májusának végén a mártír miniszterelnök domborművét avatták fel a Debreceni Református Kollégiumban. Tisza István is a kollégium diákja volt. Örültem a felkérésnek, mert nagyon tisztelem Tisza István személyét és politikáját. Károlyi megmintázását már nem vállalnám el. Szerencsém volt, hiszen a Tisza-szobrot, ami a Klinikák előtt van, én restauráltam, én hoztam helyre. Mondhatni Magyarország egyik legszebb figurális szobra, amit Kisfaludy mester csinált. Ezt a szobrot az ’50-es években a Magyar Fájdalommal együtt eltüntették Debrecenből, s egy múzeum pincéjében tárolták fejjel lefele, szurokkal beborítva. Mindkét szobrot mi állítottuk fel Debrecenben.

 –Nem támadták még Tisza István és a Trianon-emlékművek miatt kollegák, műítészek?

 –Hallottam ilyen hangokat is, de túlzottan nem érdekel. Még Szent István-szobraimat is „megtámadták” magyar nyelven beszélő emberek.

 –Ha tehát Kádár Jánost nem is formálná meg, de megtette ezt Kádár-vitézzel.

 –Kádár vitéz II. Rákóczi György katonája volt és Berettyóújfalu közelében védte a malomgátat a tatárok ellen. A túlerő győzött, s Kádár vitézt a fején találta két nyílvessző. Már a XVII. század végén megszületett a róla szóló ballada. „Készíttessék költői beszély, melynek hőse valamely, a nép ajkán élő történeti személy, például Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. Forma és szellem népies legyen” – így szólt a Kisfaludy Társaság pályázata, melyet végül Arany János nyert 1848-ban a Toldival. A berettyóújfalui író, Kocsis Csaba pedig 2001-ben kisregényt adott ki róla, Kádár vitéz útja címen. Kocsis Csabát pedig felkereste Kádár vitéz egyik leszármazottja, Kádár Gyula, aki felkért a lovas-szobor megalkotására. A mű még nem készült el, de bizonnyal fel lesz állítva. Kádár vitéz nemzeti hős volt, s úgy gondolom, ennek a kornak egyre több példaképre van szüksége.

 –A lengyelországi Zatorból pedig felkérést kapott egy Chopin-szoborra.

 –Ez még egy folyamatban lévő ügy. Decemberben kiállítást rendeznek műveimből Zatorban, s akkor mutatnám be a terveket. Ha a tervem megnyeri a megrendelő tetszését, akkor megbízás lesz belőle. Általában az a tapasztalatom, hogy amikor elkészítek egy tervet, nagyobbrészt megbízást is kapok. 2010: Chopin-év, Berekfürdőnek pedig Zator a testvérvárosa. Szeptember 25-én pedig mindkét településen ugyanabban az időben Chopin-melódiákat fognak játszani.

 –Lengyelországban jobban ismerik, tisztelik az ősöket, mint nálunk?

 –Ott nem gond, ha valaki nemzeti öntudattal rendelkezik. Még a baloldaliak is hazafiak. Nem beszélhetünk akkora széthúzásról, mint nálunk. Ha végignézzük a történelmünket, láthatjuk: azért vesztettünk csatát az idegenek ellen, mert egymással hadakoztunk.

 Névjegy:

Győrfi Lajos szobrászművész 1960-ban született Karcagon. A budapesti Képző és Iparművészeti Szakközépiskola növendéke volt 1974 és 1978 között. 1981-től a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanult, ott diplomázott 1985-ben. Mesterei :Borsos Miklós, Rátonyi József. Tagságok : Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (1985), Magyar Képző és Iparművészek Szövetsége (1991). Díjak: Hajdú-Bihar megyei Őszi Tárlat nívódíja (1986), Holló László Díj (1989), Pro Urbe Díj Püspökladány (1994), XV. Debreceni Országos Nyári Tárlat kiemelt díja (1998), Kölcsei Ferenc-díj (2000), Püspökladány Város Díszpolgára (2001), A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkereszt kitüntetése (2004), Berekfürdőért –díj (2009, Magyar Örökség –díj (2009). Részt vett a Nemzetközi Szobrász Művésztelep Tokaj (1987), a Nemzetközi Szobrász Művésztelep Mátészalka (1988) munkájában, s a Nemzetközi Kőszobrász Szimpózion Püspökladány művészeti vezetője. Eddig több mint 50 hazai egyéni kiállítása volt, részt vett számos országos tárlaton. Jelentős külföldi kiállításai: Ausztria , Fischamend (1992), Hollandia , Hattem (1995), Dánia, Odense (1996), Olaszország, Firenze (1997), Erdély , Székelyszentistván (1999), Németország, Ehringshausen Elké's Galeria (1999). Alkotásai – a teljesség igénye nélkül – : Életfa (Jászkarajenő, 1977), Feltámadás (Bp., Szent István kápolna, 1985), Kun emlékmű (Kunhegyes, 1988), II. világháború áldozatainak emlékműve (Földes, református templomkert, 1990), II. világháború áldozatainak emlékműve (Püspökladány, 1991), Szent Flórián (Püspökladány, 1991), A XX. század áldozatainak emlékműve (Kunhegyes, 1993), II. világháború áldozatainak emlékműve (Hattem, Hollandia, 1995), ’56-os „pesti srác” (Bp., Corvin köz, 1996), 56-os emlékkő (Püspökladány, 1996), Petőfi Sándor (Debrecen, Bem tér, 1997), Millenniumi dombormű (Debrecen, Megyeháza, 2000), Bocskai István fejedelem (Ópusztaszeri emlékpark, 2001), Mátyás király-díszkút (Létavértes, 2002), Mária Terézia királynő, Nagy Lajos király (Rév-Komárom, Európa Udvar, 2004), Teknősbékás vízköpő (Berekfürdő, Termálfürdő, 2007), Dr. Petri Pál (Püspökladány, 2008), A Párkányi Csata Emlékműve (III. Sobieski János lovas szobra, Párkány, 2008), Tóth Ilona- emléktábla (Pécs, 2009, Árpád-házi Szent István király lovas szobra (Rév-Komárom, 2009), Trianon-emlékmű (Nána, 2010), Trianon –emlékmű (Országzászló) (Püspökladány, 2010), Andrzej Przewoźnik emlékkő, Lengyel menekültek emlékköve (Párkány, 2010.)

Medveczky Attila