vissza a főoldalra

 2011.04.01. 

20 éve halt meg Csengey Dénes

Blaskó Balázs színművész - rendező, az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatója 1953-ban született Budapesten. 1976-ban végzett a Színház és Filmművészeti Főiskolán. Színészi pályafutását a debreceni Csokonai Színházban kezdte, majd a Miskolci Nemzeti Színházban töltött egy évadot. 1978-tól 1981-ig a Kecskeméti Katona József, 1981-től 1984-ig a veszprémi Petőfi, 1984-től 1986-ig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban, majd 1986–1988 között ismét Kecskeméten játszott. 1988 óta az egri Gárdonyi Géza Színház tagja. Fontosabb szerepei: Illyés: Fáklyaláng – Szemere Bertalan,Móricz: Úri muri – Lekenczey Muki, Kismadár –Bíró, Hegedűs Géza: A calais-i polgárok – Ambroise le Fort,Szakonyi: Kardok és kalodák – Szerdahelyi László, Musset. Lorenzaccio – Medici herceg, Molnár Ferenc: Olympia – Kovács kapitány, Darvas Ferenc: Részeg eső – Balla Géza, Anouilh: Euridike – Idegen úr, Halál, Shakespeare: A velencei kalmár – Lorenzo,Szentivánéji álom – Oberon, Theseus, Miller: A salemi boszorkányok – Danforth, Erdman: A mandátum – Ivan Ivanovics Sironkin, Leigh-Wasserman: La Mancha lovagja – Sancho, – Don Quiote, Presser-Sztevanovity-Horváth: A Padlás – T. Müller, Caragiale: Az elveszett levél – Tipatescu, Görgey: Komámasszony, hol a stukker?: – K. Müller, Békés: New Buda – Pulszky Ferenc, Wittlinger: Ismeri a Tejutat? – Ember, Tennessee Williams: A vágy villamosa – Stanley, Schisgal: Szerelem, ó! – Milt,  Háy Gyula: A ló – Caligula, Tolcsvay-Müller-Müller P.Sz.: Mária Evangéliuma: Heródes, Bornemisza Péter: Magyar Elektra – Aegistus, Madách: Az ember tragédiája – Lucifer, Moliere: A Fösvény  – Harpagon, Gárdonyi-Várkonyi-Béres: Egri csillagok musical Szolimán szultán, Reginald Rose: 12 dühös ember – 3. esküdt, Rendezések: Márai Sándor: Kaland, Albee: Nem félünk a farkastól, Ibsen: Kísértetek, Kaló Flórián - Aldobolyi  Nagy György: Egyedül, Jókai: Az aranyember,  Kertész Lilly - Fábri Péter: Látogatók

 – Február 1-jétől igazgatja a Gárdonyi Géza Színházat. Kinevezéséhez utólag is fogadja gratulációnkat! Ön megválasztásakor azt mondta, hogy a remény színházát szeretné megfogalmazni. Népszínházról, polgári, vagy modern színházakról már hallottunk, de milyen is a remény színháza?

 – A remény esetünkben nem jelent mást, mint amit egész Magyarország e fogalom alatt ért ebben a társadalmi és politikai helyzetben. Ki kell törni abból a nihilista, elerőtlenedett világlátásból, ami a 2002 és 2010 közötti érának a filozófiai terméke. Ebben kell reménykedni. S ennek a reménynek kellene megjelennie a színpadon is. Hiszen a színház az az első jelrendszert használó művészeti ág, amely a legközvetlenebbül képes szólni a közönséghez, a polgárokhoz. Ebben a kontextusban tudja a legjobban és legintenzívebben felmutatni azokat az értékeket, melyek leginkább hiányoznak a társadalomból. Így a szeretetet, a megértést, a másokhoz és az önmagunkhoz való türelmet kéne a színháznak sugározni egyrészt a darabválasztással, megjelenésével, formájával, s mindazzal, amelyet kiválthat a nézőből. A legfontosabb az, hogy egy előadás után milyen gondolatokkal távozik a néző. A reményt szeretném „útravalónak” adni és azt a kisugárzást, amelyről azt gondolom, alapfeladata a színháznak, hogy megfogalmazza a mindennapok megélésének lehetőségét. Fel kell mutatni a társadalmunk hibáit, rá kell világítani a problémákra, de emellett a megoldást is be kell mutatni. Tehát a színház tud felelni mai világunk alapkérdéseire. Klasszikus, nemzeti népszínházat szeretnék Egerben létrehozni.

 – Olvasom: nemes egri színházi hagyományok mentén szeretne haladni. Mely korra kell visszatekinteni?

 – Sok periódusa volt az egri színjátszásnak. Maga a színházépület, amelyben most is beszélünk, 1904-ben épült. Volt, mikor önálló társulata volt, máskor befogadó színházként működött. 1986-ban végül hosszabb szünet után újra saját társulat kezdett épülni. Gali László alapító-igazgató irányításával kezdődött az új periódusa a színháznak. 1986-ban indult el a szervezés és 1987 októberében volt az első bemutató, Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja. Ez a darab megalapozta, megadta az irányát a színház útkeresésének. Egy olyan népszínházi irányról beszélhetünk, amelyben minden műfaj –a dráma, a középfajú dráma, a világirodalmi és magyar klasszikusok, a vígjáték, a klasszikus operett, a musical – képviseltetve volt. Működött a stúdiószínház, s a közönség minden rétegét megszólították. Egy év alatt sikerült társulatot szervezni, színészházat létesíteni és a háttérműhelyeket kialakítani. Az 1987/88-as még egy „kísérleti” évad volt, s azt követően indult be teljes társulattal a munka. 1988-ban szerződtem én is ide, feleségemmel Saárossy Kinga színművésznővel. Alapozó, értékes, lényegi időszak volt. A közönség rajongott a színházért. A népszínházi küldetés azt jelenti, hogy nem egy adott réteghez szólunk. Budapesten kialakulhatott , hogy egy adott színház egy bizonyos körnek játszik. A kétmilliós fővárosban könnyű ezt végigvinni. Nálunk, egy 57 ezres észak-magyarországi kisváros, sőt egész Heves megye egyedüli kőszínházában viszont alaposan meg kell fontolni a műsorpolitikát. A könnyed műfajokra ugyanúgy szükség van, mint a kortárs művekre. Heves megye kisebb-nagyobb településeibe is el szeretnénk jutni előadásainkkal. Küldetésünk a megye „színházzal való ellátása”. Fel kell térképeznünk a környék játszóhelyeit, s ezek színpadtechnikai adottságai, és a nézői igény alapján döntünk arról, hová milyen darabbal érkezünk. Eger városán belül is több helyen szeretnénk megjelenni. Meg tudnánk azt oldani, hogy amíg a kőszínházban egy klasszikus dráma megy, addig egy másik játszóhelyen, mondjuk az Uránia Mozi erre kiválóan alkalmas, hangulatos nagytermében pl. egy kabarét adunk elő. Így párhuzamosan is ki tudnánk elégíteni a nézői igényeket.

 – Azt veszem észre, hogy egyesek azért támadják az ön műsortervét, mert attól tartanak: nem lesz helye az ún. kísérletező színháznak. Egy kísérlet viszont sosem biztos, hogy sikeres. Szerintem nagyszínpadon anyagilag kockázatos kísérletezni. De kisebb nézőszámú helyen már nem annyira. Lesznek –e a jövőben kísérleti darabok?

 – Ahogy a tudományok területén, úgy a művészetekben is sok minden múlik a kísérletek sikerén. Az alternatív színházak eredményeit már beépítették az idők során a professzionális kőszínházuk a maguk kínálatába, eszköztárába. Így nálunk is lesznek kísérleti előadások a Stúdióban és olyan alternatív játszóhelyeken, melyeknek ezt a speciális küldetést szánjuk. Elképzelésünk szerint egy olyan stúdióprogramot is meg kellene valósítani, amelynek az Iskola a színházban, színház az iskolában munkacímet adtuk. A kultúrával, így a színjátszással és a színházzal kapcsolatos ismeretek átadásának már gyermekkorban meg kell kezdődnie. Sajnos a 21. századi tömegkultúra nem kedvez a klasszikus színházi értékek bemutatásának. El szeretnénk jutni a különböző fokozatú képzést nyújtó iskolákba. Drámapedagógusok bevonásával, rendezők irányításával szeretnénk úgy az alsó tagozatosokat, mint a főiskolásokat megszólítani. Terveink szerint lesznek olyan színészkollegák, akik kifejezetten a fiatalokkal foglalkoznak. Különböző szórakoztató alkalmazásokon keresztül népszerűsíteni kell a gyerekek, fiatalok körében a színházat. Miért mi megyünk az iskolákba? Mert a gyerekek a saját miliőjükben jobban megszólíthatók. A színházban az előadás élménye kell, hogy meghatározó legyen. Az a mód, ahogyan a korábbi években a fiatal korosztállyal való kapcsolattartás történt, gátolta a színház napi működését. S nem tartom jó ötletnek, hogy a bemutatók előtt, a főpróbahétre felfutva, szervezetten tömegnyi még felkészítetlen fiatalt engedjünk rá a készülő produkcióra.  

– Ön 1988 óta tagja a színháznak. Mikor is történt az elszakadás a hagyományoktól?

 – Mi, azon kívül, hogy erős kötődésünk van Egerhez, azért szerződtünk ide, mert az itteni műsorpolitika a magyar klasszikus drámairodalom alapjaira épült. A magyar színházi ízlés hagyományait kívánták továbbéltetni azzal a rendezői körrel, amit Gali László igazgató-főrendező foglalkoztatott. Abban az időszakban rendezett nálunk Sík Ferenc, de Valló Péter is. E nevekből következtethetünk arra, hogy a klasszikus és a modern vonulat is képviseltetve volt. A következő korszak 1996-tól 2001-ig tartott, amit Beke Sándor neve fémjelez. Ő a magyar nemzeti színjátszás hagyományát a határon túli értékekkel egészítette ki. Akkor szerződtek hozzánk felvidéki, erdélyi, vajdasági színészek és rendezők is. Tehát a szellemi irány megmaradt. Beke Sándor idején jött a színházhoz Dér András, aki a vallásos szemléletű irányvonalat képviselte, nevét pl. Paul Claudel Angyali üdvözletének színrevitele fémjelezte. Nálunk megrendezte többek között a Tizenkét dühös embert. 2001-től tíz éven át Csizmadia Tibor állt a színház élén. Ő alapvetően más beállítottságú színházi szakember, mint elődei. A színház szándékai a divatos irányzatoknak megfelelően egyre inkább eltolódtak a rétegigények kielégítése felé, s természetesen a műsorpolitika is az ő általa fontosnak tartott szakmai szempontokat szolgálta.

 – Tehát inkább a kritikusoknak játszottak, az ún. szakma képviselőinek, melyek a „kaposváriasságot” tekintik mindenben alfának és omegának?

 – Úgy gondolom, igen. Nem a közönségnek játszottak a színészek, hanem egy „szűk elit”szakmai elvárásainak kellett megfelelniük. Ez a tendencia leginkább az utóbbi három évben erősödött fel. Persze természetesen ebben a tíz évben is akadt a közönségnek tetsző előadás, s ennek a tíz évnek is megvannak a maga eredményei és sikerei is. Ezeket nem akarom csorbítani. Szakmán belül komoly eredmények születtek, így pl. a POSZT-on, s a nyíregyházi Vidor-fesztiválon is. Több kritikusi díjat is hazavittek kollegáim, és a szakmai lapok menedzselték a színházat. Ennek viszont nagy ára volt: a jelentős nézőszám-vesztés. Sokan elpártoltak a színháztól, és a fővárosi, szolnoki, miskolci előadásokat tekintették meg. S különösen a „pillér”-, a szakma által nagyra értékelt előadások nézettségén volt ez tetten érhető.

 – Az egyik mondatát kiragadták a megyei közgyűlés ellenzéki képviselői, miszerint „felelős, demokratikusan előkészített diktatúrára van szükség a cselekvésben”. Milyen is a demokratikusan előkészített diktatúra?

 – A színházi világban alapszlogen, s elfogadott tény: a színház nem demokratikus intézmény. Ezért furcsállom azt: rajtam éppen azt kérik számon, hogy demokratikusabbá akarom tenni a működést a szakmai berkekben elfogadottaknál. A műsorstruktúra kitalálásáig helye van a demokráciának. Ezért is szeretném működtetni a Művészeti Tanácsot. Mire ez az interjú megjelenik, már megtörtént ennek a grémiumnak az első ülése. Tizenkét tagú testületről van jelenleg szó, amit a jövőben fiatal kollegákkal szeretnénk bővíteni. Hogy kik lesznek ezek? Több mint ötven színész jelentkezett hozzánk, s az előttünk ismeretlenebbek számára egyfajta meghallgatást tartunk április elején. Ezen részt vesz a Művészeti Tanács és a majdani rendezői kar. Így közös döntések alapján bővítjük ki társulatunkat, ahogy együtt pontosítjuk a műsortervet is. Ehhez igazgatóként alapot kínálok számukra, de mindenképpen figyelembe veszem tanácsaikat. A közösen meghatározott feladatokat viszont az egyszemélyi felelős vezetőnek kell végrehajtani és végrehajtatni. Ezt értem én a demokratikus kitalálás és a diktatórikus végrehajtás alatt.

 –Említette, hogy ötvenen jelentkeztek a színházhoz.

 – Így van, vidéki és határon túli színházaktól jelentkeztek hozzánk. Mindenkit szeretnénk megismerni, s  megadjuk a lehetőséget arra, hogy elmondják, miért is szeretnének velünk együtt dolgozni.

 – Öntől idézek: „a társulat tehetséges és sokra hivatott, ám sokan perifériára szorultak, míg a fiatalok olyan mélyvízbe kerültek, amit nehezen bírtak”. Most felkarolja azokat, akik a perifériára szorultak?

 – Amikor 2001-ben megtörtént az irányváltás a színházban, akkor az a társulati mag, amire az alapító igazgató, majd Beke Sándor épített, gyakorlatilag a „kispadra” került. Egy fiatal generáció tört elő. Történt, hogy egy akkor frissen végzett főiskolai Máté Gábor-osztályt szerződtettek le, s ezeknek a színészeknek adtak minden nagy szerepet. Máté Gábor ezzel a társasággal évente egy-két előadást rendezett. S mikor ez a generáció irányt váltott, máshova szerződött, egy újabb Máté Gábor-osztály jött le, amit kiegészítettek két, Budapestről elvágyódó, a középgenerációhoz tartozó színésszel. A régi színészgarnitúra egy része időközben megöregedett, tagjaik közt sok a viszonylag fiatalon szakmai nyugdíjba kényszerített is. A régiek derékhadára támaszkodva  egy egészséges társulati hierarchiát szeretnék felépíteni. Jól tudjuk, hogy a Színművészeti Egyetemről természetesen nem minden tekintetben kész színészek kerülnek ki. Beépülésük egy társulatba, egy tehetség-érték és életkor szerint tagozódó közösségbe évekig tart. Ennek a pályakezdőkre is üdvös hatását én is megtapasztaltam, mikor friss diplomásként Cseke Péterrel és O. Szabó Istvánnal együtt egy jól működő társulathoz szerződtünk Debrecenbe. Az egri színház volt az egyedüli, amely 2001-től lemondott egy ott játszó egész generációról. Most pedig a Csizmadia-érában sokat foglalkoztatott, minden tekintetben, így anyagiakban is túlszeretett csoport tagjai támadnak engem.

 – Tehát pozícióféltésről van szó?

 – Minden bizonnyal ez az egyik fő motívum. Nyilvánvaló, hogy az a fajta kiemelt foglalkoztatás, amihez hozzászoktak, megszűnne. Évadonként nem öt-hat, hanem maximum három szerep jutna. Az is lényeges, hogy nem olyan darabokban, s olyan rendezői koncepciók alapján kellene játszaniuk, amikhez őket már a főiskolán hozzászoktatták. Alkalmazkodniuk kellene másfajta stílushoz, igényekhez. A szakma más oldalát kellene előtérbe helyezni. Akik elmennek, azok bizonyára attól is tartanak, nehezen felelnek meg ezeknek az elvárásoknak.

 – Az egyik távozó színész, Ötvös András, aki az egyik balliberális hetilapnak azt nyilatkozta: „amit a szakmával és a vidéki színházakkal csinálnak, az bűn, és akik csinálják, szellemi bűnözők. Látjuk, hogy hogyan kapnak emberek színházakat ebben az országban: joggal félünk, hogy ami tíz év alatt felépült Egerben, azt fél pillanat alatt, egy tollvonással el lehet intézni.” Nos, akkor most egy szellemi bűnözővel beszélgetek?

 –Hát, bizony ez a kitétel meglehetősen nevetséges…

 – Nem csak önről van szó, hanem a soproni, a győri, a szolnoki, a zalaegerszegi, a kecskeméti, a veszprémi színház vezetőiről.  

– Több vidéki városban olyan szellemiség felmutatására nyílt lehetőség, amely eddig, a népszínházi küldetés direkte háttérbeszorítása miatt hiányzott. Ezekben a városokban a nézők szolgálata mellett tette le a voksát a színházi szakma. S ez örvendetes. Nem szégyellnek teltházak előtt játszani, s a néző szereti a színházát azért, amit általa kap. Ezért pártolja színházát. A néző szolgálata az alapszempont.

 – De közben nevelni is kéne a nézőt.

 – Nem kiszolgálásról, hanem szolgálatról van szó. Ha csak kiszolgálnánk, akkor azt tennénk, mint a legtöbb kereskedelmi médium. Hamlet színházról szóló monológjának „tükröt tartson mintegy a természetnek” sorát folytatni kell azzal, „hogy felmutassa az erénynek önábrázatát.” Olyan katartikus élményt szeretnénk nyújtani a nézőnek, amely egyrészt esztétikum, másrészt erkölcs, mert a morális iránymutatás is feladatunk.

 – Tudjuk, hogy más színházat szeretne, mint eddig volt, s azt is, milyent. Ehhez mekkora költségvetési támogatást biztosít a közgyűlés?

 – A mi színházunkat önkormányzati szinten fele-fele arányban támogatja a városi és a fenntartó, a megyei önkormányzat. Ez a korábbi években 130 millió forint volt összesen, s a 2011-es gazdasági évben sajnos 103 millióra csökken, amit esetleg a város kiegészít egy egyszeri 7 millió forintos többlettámogatással, amelyet a tánctagozati működés biztosítására szán.

 –Tehát megmarad a tánctagozat? Az egyik távozó rendező éppen azt rója föl önnek, hogy megszünteti azt, s tánckarrá minősíti.

 –Persze, hogy megmarad. Annak pedig semmilyen valóságtartalma nincs, hogy tánckarrá degradálnám. Egy ilyen kijelentés csupán a zavartkeltést szolgálja. Színházunknak az alapító okiratban meghatározott kötelezettségei között szerepel a tánctagozat működtetése, amely az Előadó-művészeti törvény alapján többletforrásra jogosult. Jelenleg tizenegy közalkalmazotti státuszt fed le a tánctagozatunk és alapvetően táncművészekből áll. Eszemben sincs pusztán tánckarként szerepeltetni őket, hiszen önálló produkcióik is voltak és lesznek. Az viszont igaz, hogy a tánctagozat vezetésén változtatni szeretnék. A közeljövőben bemutatom a művészeknek azt az elismert személyt, akit a tagozat élére szánok. Annyit már most elárulok, hogy egy nemzetközi hírű táncművészről, koreográfusról van szó. Ez után eldönthetik a táncművészeink, hogy vállalják-e a vele való együttműködést, s az is kiderül, kik azok, akiket pótolni kell.

 –Számított ekkora támadásra?

 –Támadásra igen, eddigi kollégáim egy részének övön aluli, csúsztatásokkal, valótlansággal teli nyilatkozataira nem. S arra sem, hogy számomra nem lesz egy nyugodt, átmeneti időszak, amely alatt felépíthetem a következő évadot. Ahogy megválasztottak, azonnal munkába kellett állnom, s átvennem a színház egyszemélyi felelős vezetését.  Sokan úgy hiszik, én akartam azt, hogy azonmód eltávolítsák Csizmadia Tibort. Ez őrültség, hiszen ez a jelenlegi helyzet nekem a legrosszabb. Optimális esetben Csizmadia Tibornak végig kellett volna vinnie ezt az évadot, melyet ő tervezett úgy művészi, mint gazdasági szempontból, én pedig február 1-jétől koncentráltan tudtam volna a következő szezont szervezni és a szerződtetéseket lebonyolítani.

 –Azt hallani, hogy kinevezése politikai döntés volt. De ha az volt, akkor tudnia kellett volna, megsúgták volna önnek, hogy Csizmadia urat azonnal felállítják az igazgatói székből.

 –Minden korszakban minden igazgató megválasztása politikai döntés, hiszen a végső szót az önkormányzat – kivéve az állami színházaknál –, tehát politikai testület mondja ki. Jó esetben azonban - mint hál’Istennek esetemben is történt – ez a szakmai grémiumok egyetértésével történik. Azt tudtam, hogy komoly vizsgálat zajlott színházunkban 2010. szeptembere és novembere között. Többek közt éppen a tánctagozat és a színház vezetése közti gazdasági kapcsolatot  vizsgálták. Színházon belül úgy hírlett, sok a szabálytalanság, s a belső vizsgálat felvetette a korábbi direktor felelősségét, tehát várható volt a fenntartó irányából valamilyen lépés, de konkrétumokkal a megválasztásom után szembesültem. Az igen súlyos likviditási gondokkal is. Jelenleg a színháznak 50 millió forint számlatartozása van. Ez természetesen felveti az előző vezetés felelősségét.

 –Egy színház nem tud csak jegybevételből megélni. Szükséges a fenntartó támogatása és a szponzoroké is. Nem tart attól, hogy néhány szponzor veszi a kalapját?

 –Nem, sőt azt hiszem, hogyha látják a nézőszám emelkedését, akkor még többen támogatják majd színházunkat. Azt is figyelembe kell venni, hogy a szponzoroktól befogadható támogatás az Előadó-művészeti törvény értelmében a jegybevétel 80%-ig engedélyezett.

 –Több művész panaszkodik, hogy számlaadó kisiparossá vált, mert megszűntek a társulatok. Egerben is ez a helyzet?

 –Nálunk most 124 közalkalmazott dolgozik. Egynegyedük a művész, a többiek háttérmunkások, irodai dolgozók.

 –Olvasom a sajtóban: kétséges, hogy az egri színház részt vesz a POSZT-on.

 –A Máté Gábor által rendezett Prolik c. előadást – eredetileg Ingyenélők a címe Csiky Gergely művének – hívták meg a pécsi színházi találkozóra. Ennek, színházigazgatóként egyfelől örülök, mert fontos a nyilvánosság előtti megjelenés minden formája. Másrészt viszont tudni kell, hogy ez az előadás nálunk már lefutott. Ráadásul az egyik főszerepet játszó Mészáros Sára anyai örömök elé néz, így ha a POSZT-on meg szeretnénk jelenni a produkcióval, akkor helyébe keresni kell valakit, s az új szereplőt beillesztve újrapróbálni a darabot. Ez színházunk jelenlegi anyagi helyzetében megoldhatatlan feladatnak látszik. Súlyosbító körülmény az is, hogy a darabban szereplők többsége számlaadó. Rövidesen készítünk az ügyben egy költségvetést, s felvesszük a kapcsolatot az országos találkozó szervezőivel, bízva segítségükben. Szó sincs arról, hogy én ezt a darabot bojkottálni akarom.

 – Azt nyilatkozta egyszer, hogy együttműködne a kelet-magyarországi teátrumokkal. Vendégjátékokról van szó?

 – Nem feltétlenül művészeti együttműködésre gondolok, hanem gazdaságira. Tudjuk, hogy a díszletek bekerülési költségei igen drágák. Ha meg tudnánk oldani, hogy egy bizonyos darabot egy évadon, de különböző időintervallumon belül játszanának az együttműködő színházak, akkor osztozni lehetne a költségekben. Nem csak a díszletekről van szó, hanem a jogdíjakról is, hiszen azok pl. musicalek, vagy  Molnár Ferenc-darabok esetén igen magasak. Önerőből egy vidéki színház nagyon nehezen mutatna be mondjuk egy Broadway-musicalt, de ha összefognánk, akkor lenne rá mód.

 –Milyen darabokat láthatnak a színházkedvelők a következő évadban Egerben?

 –Nem titok: magyar évadot tervezek. A magyar színházi és drámairodalmi értékekből táplálkozunk, ezért kötelességünk ápolni azt. A Gárdonyi Géza Színházban ősszel kerül színpadra Sütő András Káin és Ábel - e, amit én rendezek. Ezt követően Móricz Zsigmond Rokonokját Csiszár Imre, míg Magyar Elemér. Keresd a nagypapát! munkacímű darabját Radoslav Milenkovic tárja közönség elé.. Operettként a tervek szerint Huszka Mária főhadnagyát állítja színpadra Moravetz Levente, Beke Sándor pedig a Stúdióban egy Márai-, vagy egy Németh László-darabot rendez. 2012-ben, a nagypéntek előtti pénteken lenne a bemutatója a Dér András által rendezett Csíksomlyói passiónak. Egy Bartók-estet is tervezünk. Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára c. operája mellett egy balettet, a Csodálatos mandarint, vagy a Fából faragott királyfit szeretnénk bemutatni. Ami azt illeti, szándékomban áll, hogy a jövőben műsorra tűzzük Csurka István egyik darabját is. Még a ’80-as évek elején Veszprémben játszottam a Pethes György által rendezett Házmestersiratóban, s hatalmas élményt jelentett számomra.  Remélem, hogy már a következő évad végére közös erőből elérjük azt, hogy a színház visszaadja a szavak eredeti jelentését, a tettek valódi jelentőségét és a kimondott gondolatok erejét.