vissza a főoldalra

 2011.04.01. 

Gaetano Donizetti: Don Pasquale
(Magyar Állami Operaház)

Az igen szegény családba, 5. gyermekként született Domenico Gaetano Maria Donizetti számára csupán 50 évet mért ki a Teremtő: Bergamóban látta meg a napvilágot 1797-ben és súlyos elmebetegség következtében ugyanott halt meg 1848-ban. E röpke idő alatt is teljes életművet hagyott hátra: 71 operája mellett oratóriumokat, kantátákat, himnuszokat, egyházzenei műveket, szimfóniákat, vonósnégyeseket is írt. Vígoperákat is szerzett, azaz „opera buffát”, ilyen például a Don Pasquale és tragikus tartalmúakat, azaz „opera seriát”, mint a Lammermoori Lucia. A zenetörténet úgy tartja őt számon, mint aki a nápolyi „bel canto”, vagyis a virtuóz énektudást igénylő, dallamgazdag muzsikába új életet lehelt, de ezt ötvözte nem csak a párizsi nagyoperák, a „grand opéra” drámaiságával, pátoszával, hanem még a német énekesjáték, az áriákat prózai szövegekkel összekötő, könnyed „Singspiellel” is. A Don Pasquale alkotói korszakának kései szakaszában keletkezett, ősbemutatóját Párizsban, a Théátre Italienben tartották 1843. január 3-án. Magyarországra már 3 év múlva megérkezett, először 1846 márciusában Kolozsvárott, majd fél év múlva Pesten, a Nemzeti Színházban játszották. Operaházunkban 1885-ben volt a premierje. Azóta kétszer újították fel, az először 1931-ben, a másodszor 1949-ben. Ez utóbbit Nádasdy Kálmán rendezte, pazar díszleteit Fülöp Zoltán, szemet gyönyörködtető jelmezeit pedig a legendás Márk Tivadar tervezte. Ez a produkció egészen 2008-ig ment, azóta nem, és most ebben az évben, február 19-től 3 szereposztásban, 8 előadás erejéig dalszínházunk újra műsorára tűzte. A címszerepet a spanyol világsztár, Juan Pons meg a híres-neves olasz basszbariton, Luciano di Pasquale, valamint Szüle Tamás énekelte.

Don Pasquale a javakorabeli uraság hallani sem akar arról, hogy unokaöccse, Ernesto elvegye szerelmét, a gyönyörű Norinát. A 7. X-ét jóval túllépő, vagyonos öregúr ellenben úgy véli, neki kéne asszonyt hozni a házhoz. Bizalmasa, Malatesta doktor egyből talál neki megfelelő jelöltet, méghozzá saját húgát, aki nem más, mint Norina, de ezt a felajzott kérő nem tudja. A testvérek elhatározzák, megleckéztetik a lelki szemei előtt maga körül már több bambinót látó idős férfiút. A tervük szerint Norina eljátssza a két szót mondani alig tudó, zárdában nevelkedett leányzót, miután megkötik a házasságot, akkor rögtön kimutatja majd a foga fehérjét, olyan teljesíthetetlen kívánságokkal áll elő, hogy a boldogtalan férj könyörögni fog a megváltásért. Így is történik minden, a pilláit szűziesen lesütő ártatlanság szempillantás alatt követelődző fúriává válik, két kézzel szórja a pénzt, ráadásul megcsalja hites urát. Don Pasquale szörnyen érzi magát, még Ernestónak Norinával kötendő házasságába is beleegyezik, csak elviselhetetlen nejétől valahogy szabaduljon meg. A fiatalok bevallják, hogy kelepcébe csalták, térden állva kérik bocsánatát, amit nagylelkűen meg is ad nekik, és ezzel szent lesz a béke.

A március 13-ai előadásban a vérmes reményeket tápláló, majd ezekből fokozatosan kiábránduló Don Pasqualét Luciano di Pasquale énekelte. Mintha Donizetti neki írta volna ezt a szerepet, és az Isten is őt teremtette volna erre! Hangjának telten zengő, ugyanakkor lágy tónusával, olaszos temperamentumú, érzékletes, széles gesztusú színészi játékával elkápráztatta a közönséget. Nem csoda, hogy a tomboló taps hatására a 3. felvonás duettjét megismételték a Malatesta doktort megszemélyesítő, a szintén baritonista Molnár Leventével, aki teljesen egyenrangú partnere volt az Itáliából érkezett baritonnak. A nevekkel való szójátékuk pedig igencsak magával ragadta és újabb viharos tetszésnyilvánításra késztette a publikumot. Váradi Zita az okos és ügyes, eleinte szende, majd kibírhatatlan Norinának kölcsönözte szépen csengő, a mind a magas és mind a mélyebb regisztereket tisztán vivő szopránját. Karcsú alakjával, színészi kifejezőerejével operaszínpadunk elbűvölő jelensége. Horváth István a szerelmes Ernestót alakította. Finom árnyalatokat sejtető tenorjával és míves játékával belesimult az együttesbe. Az Operaház zenekarát Török Géza precízen vezényelte, az elejétől a végéig kézben tartotta a zenekart, az énekeseket és a kórust. Az operarajongók csak sajnálni tudják, hogy dalszínházunk csupán 8 alkalommal adta ezt a kedves vígoperát. A rohanó, a napi robotból ki sem látszó embereknek óriási felüdülést jelentett, hogy ilyen, kifogástalan teljesítményt nyújtó énekesi-színészi játékban láthatták-hallhatták Donizetti édes, a lelkük ráncait kisimító, megnyugtató zenéjét.