|
 2011.04.03.
Elhunyt Hollay Bertalan
Mély fájdalommal
tudatjuk, hogy Hollay Hercik Bertalan életműdíjas, Köztársasági
Arany Érdemrendkereszttel kitüntetett előadóművész, magyarnóta-énekes
2011. március 11-én, életének 81 évében elhunyt.
Felejthetetlen
hallottunktól 2011. április 4-én, 16 órakor a Szent
Gellért –templomban (Bp. XI., Bartók Béla út 149.) veszünk
végső búcsút a református egyház szertartása szerint. (A
templomban lévő urnatemetőben csak egy szál virág elhelyezésére
van lehetőség.)
Hollay Bertalan 2008-ban nyilatkozott a Magyar Fórum
hetilapnak. Ebből az interjúból közlünk most egy részletet a
híres nótaénekesre emlékezve.
– Mikor határozta el, hogy színész lesz?
– Amikor Jávor
Pált megláttam életemben először a mozivásznon. Tízéves
lehettem ekkor. Az 1940-es évek elején hozták létre a községben
a mozit, s én megnéztem az összes akkori magyar filmet. A mozigépész
a sógorom volt, s ő megengedte, hogy a gépházból nézzem végig
a filmeket. Így volt olyan film, amit már kívülről tudtam. Jávor
volt a példaképem. Nem csak színészként, hanem magyarnóta-énekesként
is.
– Egyik hanglemezén Magyari Imre dalai csendülnek fel. Jávor sokat
nótázott a legendás prímással.
– A különbség
az, hogy én az ifjú Magyari Imre dalait éneklem, míg a
filmcsillag az apjáét. Idősebb Magyari több filmen is
szerepel, ő kíséri Jávort mulatozásai közben. A prímás
mindenütt jelen volt, ahol nagy cigányzenészmulatságot
tartottak a Gellértben, az Astoriában, s még sorolhatnám. Fia
kezdetben komolyzenét játszott, de beleszeretett édesapja műfajába.
– Hogyan került a Déryné Színházhoz?
– Igen, de ez
egy különös történet volt. A próbaterem bejárati ajtajánál
rengeteg színész várt meghallgatásra. Én nem, hanem elkísértem
egyik barátomat, hogy beolvassam Haynau szerepét a Baradlay Jenőt
elítélő jelenetben. A vége az lett, hogy barátomat nem vették
fel akkor, de nekem azt mondta Ascher Oszkár: „Fiam, ott áll a
titkárnőm, menj oda hozzá, s írd alá a szerződést”. Másnap
már megkaptam a Móricz Zsigmond Pillangó c. kisregényéből írt
csodálatos darab főszerepét, Darabos Jóskát. A Déryné Színház
főleg vidéken tájolt, s elég széles repertoárt játszottunk.
A Pillangó rendezője Gyökössy Zsolt volt, aki úgy szerette a
darabot, hogy minden szavát, minden rezzenését a lelkembe véste.
Olyan nagy sikerrel játszottuk, hogy a darab 114 előadást ért
meg. Zalaszentgróton felvételt készített a Magyar Rádió. Közben
észrevették, hogy géphiba miatt az első felvonás lemaradt a
felvételről. Kérte a rendező, hogy mivel az előadás után
megismételjük a lemaradt részt, maradjanak ott néhányan a közönség
soraiból. Akkorra már az állóhelyek is megteltek emberekkel.
Boldogság volt ott játszani. Majd két-három személyes darabok
következtek és a nagy kihívás: Baradlay Jenő. Zenés vígjátékok,
prózai darabok után megkaptam a Dankó Pista főszerepét. A
rendező, Csongrádi Mária úgy engedett játszani, ahogy a
lelkemnek tetszett. Kétszázötven előadást tartottunk ebből a
darabból. A sok ének és tánc egyáltalán nem fárasztott
engem, s alig vártam, hogy felmenjen a függöny. Ezért nem is bántam
soha, hogy nagy fővárosi színházakban nem léphettem fel.
Nagyon szerettem a falut, s küldetésként fogtam fel azt, hogy a
vidék közönségének játsszak. Azért szeretett annyira a közönség,
mert tudták, hogy falusi vagyok, s nem nézem le őket.
– A Dankó Pistában énekelt először?
– Nem, mert már
a Pillangóban is két népdalt énekeltem. Eredetileg nem én
kaptam volna a főszerepet. Azért is kedveltem ezt a darabot,
mert példaképemnek ez volt a legcsodálatosabb szerepe. 1978 óta
vagyok szabadfoglalkozású művész, akkor még nem hagytam el
teljesen a teátrumot, hiszen rám bízták a műsorok szervezését.
Ezzel együtt a magyarnótaesteket is megszerveztem. Bécsbe is
meghívtak minket miután Ausztriában is bemutattuk a Dankó Pistát.
– Amikor elkezdett énekelni, akkor is főleg az idősebbeket és vidékieket
érdekelte a magyar nóta?
– Akkoriban ez
nem volt jellemző. Minden nótaműsorból helyenként két előadást
kellett szervezni. Délután a fiataloknak, s este az idősebbeknek.
Ez még a ’70-es években történt. Majd a rock- és a popzene
bűvkörébe került az ifjúság, de úgy, hogy nem ismerik a
magyar nótát. A magyar zenei kultúránk több évszázados múltra
tekinthet vissza. A magyar nóta is a magyar nemzet egyik legtisztább
kincse, mert a legőszintébb hangon szól a magyar ember öröméről
és bánatáról, a szerelemről és az elmúlásról. A dalnak
mindenkor közösségmegtartó ereje volt, és van ma is. Ha
elhanyagoljuk, egész kultúránk, nemzeti sajátosságaink kerülnek
veszélybe, ha felkaroljuk, akkor nem idegen, hanem magyar dallal,
nótával, verssel formáljuk a magyar fiatalok ízlését.
M.A.
|
