|
 2011.04.01.
Mitől magyar a magyar?
A kérdés csak látszólag
bugyuta, viszont ősibb, mint hinnénk: gyakorlatilag egyidős
nemzetünkkel. A magyarság legnagyobbjai számára is a kérdések
kérdése volt a Mi a magyar?, egyáltalán nem véletlen, hogy
1939-ben Szekfű Gyula e címen állította össze azóta
klasszikussá nemesedett tanulmánykötetét, melyben a feltett kérdésre
rajta kívül Babits, Kodály, Ravasz püspök, és még egy tucat
kiváló magyar szellem igyekezett a lehető legautentikusabb választ
megadni. De akkoriban annyira a levegőben volt a magyar entitás
megragadásának igénye, hogy számos olyan kiválóság is közreadta
a maga Mi a magyar-ját, aki a Szekfű-féle válogatásból
kimaradt: Szabó Dezső, Illyés Gyula, Keresztury Dezső stb.
Egytől egyig mind nagyon sok okosat és fontosat mondtak, nyilván
közelebb is vitték olvasóikat a kérdés megválaszolásához,
de – ha lehetek őszinte – valójában ma sem tudom, mitől
magyar a magyar, mi az az ezerszer áldott, láthatatlan, de
minden porcikánkban ott lévő égi permet, amely magyarrá teszi
a magyart, megáldva-verve ezáltal egy olyan sajátos, kín-lódó,
heroikus és altruisztikus sorssal, amelyet egyetlen más európai
nép sem képes felmutatni. Értelemszerűen felfogni sem. Mécs László
telibe talált, amikor így fogalmazott: „Magyarország a népek
Krisztusa”.
2011-ben a híreket
hallgatva, a beszélgetésekre figyelve az ember azt hihetné,
hogy a dokumentummal igazolható állampolgárságtól magyar a
magyar. Meggyőzőnek tűnik a dolog, hogy a nemzethez tartozás
és az állampolgárság közé egyenlőségjelet tegyünk, mert
ez így magától értetődő, olyanképpen, mint ahogyan összetartozik
a zebra a csík. Igaz, kevesen szoktak beleütközni a kérdésbe,
hogy ha valami – külső vagy genetikai – okból zebra mama újszülöttje
nem csíkos, akkor tekinthető-e zebrának? Hogy zebra mama zebrának
tekinti utódját, ahhoz nem férhet kétség, de ha a kétkedők
erre nem hajlandók, akkor viszont minek tekintik? Az elszakított
részeken élő, állampolgárság nélküli magyarok milliói
voltak eddig a csík nélküli zebrák, de velük kapcsolatban egy
pillanatig sem volt kérdéses, hogy ki csodák, mi csodák, hova
tartoznak. Most viszont, hogy átvehetik magyar állampolgárságuk
hivatalos dokumentumait is, mindenki számára nyilvánvalóvá vált
besorolásuk. A kettős állampolgárság intézményesítésével
csak egyetérteni lehet, de bizony még abban is igaza van a kormánynak,
hogy ezen státusz igénylése, az állampolgári eskük letevése
nagymértékben erősíti, összefogja, egységesíti a magyarságot,
stabilizálja a nemzetet.
Amivel nem tudok
egyetérteni, az az, hogy az állampolgárság megadása csak
akkor teljes, csak az által válik befejezetté, ha vele együtt
megadják a szavazati jogot is. Mielőtt automatikusan bólintanánk
erre az első pillanatban oly demokratikus és méltányos tervre,
érdemes lenne elgondolkozni néhány részleten. Először is Széchenyi
meglátásán, mely szerint a pártoskodás tette tönkre a hont,
másodszor pedig Szabó Dezsőn, aki azt nyilatkozta száz évvel
Széchenyi után egy brassói lapnak, hogy a politika tette tönkre
Magyarországot. Nem vagyok fanatikus rajongó, azt el tudom képzelni,
hogy Széchenyi tévedett, azt is, hogy Szabó Dezső tévedett,
de hogy mindketten tévedtek volna egyugyanazon dolog megítélésében,
azt már nem tudom elképzelni. Ha pedig nem tévedtek, ez a következőt
jelenti:
Ha kiterjesztjük
a választási jogot az elszakított részek magyarságára, ezzel
gyakorlatilag felszólítottuk őket – kvázi hazafiúi kötelességükké
tettük -, hogy vegyenek részt, foglaljanak állást a magyarországi
pártpolitikában. Márpedig ez a pártpolitika a legnagyobb
megosztó erő, ami létezik. Az állampolgárság megadásával
életre próbálunk hívni egy egységes, összetartozó, történelmi
nemzetet, viszont a pártpolitizálásba való betereléssel
azonnal meg is osztjuk azt? Mi értelme ennek? Mi értelme,
haszna, nemzeti hozadéka lesz annak, ha Kézdivásárhelyen az a
néhány tucatnyi magyar, aki kiváltotta állampolgárságát, a
honi pártviszályok cezúrája mentén fog beszélni vagy nem
beszélni egymással? Közöttük is lesznek fanatikus MSZP-sek,
fideszesek, jobbikosok, netén LMP-sek is? Ha így lesz, akkor
bizony ez a „cseppben a tenger” legkárosabb megnyilvánulása
lesz, és joggal tehető fel a kérdés: ezért adtuk meg, és ők
ezért vették fel az állampolgárságot?
Hogy mitől magyar
a magyar, természetesen nem tudom definiálni: nálamnál sokkal
fényesebb szellemek sem tudták. Azt viszont – mióta a Fidesz
szorgalmazza az elszakított részek magyarságának is megadni a
választójogot, vagyis beerőszakolni őket a hazai politikába
– tudom, hogy mitől nem magyar a magyar: a pártpolitikától
nem az. A nemzetet életveszélyesen, végletesen és véglegesen
megosztó pártpolitikától.
Vannak helyzetek,
amikor történelmi hivatás és kötelesség a politizálás: az
odamondás a hazudozónak, az odacsapás a tolvajnak, a melléállás
az üldözöttnek, a kiállás az arra méltó ügyek mellett,
vagy a tiltakozás az ártani akarók miatt. De vannak helyzetek
– meglátásom szerint ilyen a határon túli magyarság
helyzete is –, amikor történelmi hivatás és kötelesség nem
politizálni! Ami a T. Ház patkójában történik, noha érinti
őket is, nem rájuk tartozik, azt befolyásolni nem az ő dolguk,
legkevésbé a kötelességük, mert ha ezzel próbálkoznak,
nyerhetnek ugyan itt-ott egy kevés pártelőnyt, de elveszíthetik
legfőbb kincsüket, a tiszta, stabil, feltétel nélküli,
eredendő és megőrzött magyarságukat. Ugyanis anélkül, hogy
észrevennék már nem magyarok, hanem MSZP-sek, fideszesek,
jobbikosok és LMP-sek lesznek ők maguk is, és a másikban is
ugyanezt fogják látni.
Szörnyű ár ez a
választójogért cserébe. Higygyék el, nem éri meg.
Szőcs Zoltán
|
