vissza a főoldalra

 2011.04.08. 

Döbröcömbe nyomtatá Mihály Török 1563.
Károlyi Gáspár a gönci prédikátor

Nagyon keveset tudunk Károlyi Gáspárról, a gönci prédikátorról. Annyit igen, hogy ő fordította le a teljes bibliát magyar nyelvre, ő ültette át az ószövetség és az újszövetség iratait a nép számára is érthető nyelvezetre. Ez sem egészen így volt, mert a biblia könyveit öten vagy hatan – prédikátorok – egymás között felosztották, majd ki-ki a maga fejezetét lefordította, ezeket Károlyi Gáspár kézbe vette, átfésülte, javította, az egyes fejezetek elé összefoglalót írt, majd aztán Vizsolyban a teljes fordítást a nyomdába küldték.

Károlyi Gáspár a kicsi, mérges öregúr, a nagytudású prédikátor nem is Károlyi Gáspár volt, hanem Radics Gáspárnak nevezték. Nagykárolyiban született mezővárosi polgár családból, valamikor 1530 táján, majd később szülőhelyéről Caroliusnak írta magát. E név korabeli kiejtése Károlyi volt, ezért használják a későbbi utódok ezt a névalakot, nem pedig a bibliakiadások címlapján rögződött „Károlit”.

Feltehetőleg otthon, a város iskolájában kezdte tanulását, majd tehetsége bizonyítékaként 1549-ben Brassóban tűnt fel, beiratkozván az ottani híres iskola magasabb tagozatára. Ezután hét évvel, 1556. március 11-én már a wittenbergi egyetem anyakönyvébe írták be a nevét. Luther s annak humanista műveltségű társa Melanchton egyetemén ekkortájt ugrásszerűen megnövekedett a magyar nemzetiségű hallgatók száma, annyira, hogy éppen az előző évben, 1555-ben alapították meg társaságukat, a magyar Bursát, vagy más néven Coetust. S noha ekkor még szervezetileg nem vált el egymástól Magyarországon a lutheri és a helvét egyház, érdekes módon a Bursa első öt évében éppen a svájci teológusok nyomdokain haladó egyház később vezető személyiségei gyűltek Wittenbergbe össze: Thury Farkas Pál, Ceglédi Ferenc, Hevesi Mihály, Szegedi Gergely, Mélius Péter, Szikszai Fabricius Balázs és Károlyi Gáspár. Ők lettek az első nemzedék, amely nem kis küzdelmek árán megszervezte a rajta is túllépő Szentháromság-tagadók, antitrinitáriusok térhódítása ellenében, és megvédte a későbbi református egyházat a Tiszántúlon és a Tiszán innen az 1560-as években. Közülük hárman értek meg igen magas kort, Ceglédi, Hevesi és Károlyi, de csak Károlyinak sikerült az, hogy beteljesítve az egész magyarországi reformáció művét, kiadhassa a teljes magyar bibliát.

Ez csak később következik be, előtte a mi prédikátorunk, Károlyi Gáspár rengeteget írt, például a Két könyvet. A most ismertetendő: Károlyi Gáspár, A gönci prédikátor című könyvben ezt a Két könyvet ismerjük meg. Prédikációk ezek és elmélkedések. Az egyik Izrael történetének istenhitét és istentagadását elemzi, a másik a világ vége ügyével foglalkozik.

A két könyv a reformáció és ezen belül a magyar reformáció történelemszemléletének első prózai összefoglalása, s mint ilyen, nem jelentéktelen helyet foglal el a magyar irodalom és eszmetörténetben. Műfaja mégsem értekezés (a második könyv hajlik csak arrafelé), inkább a prédikációhoz hasonlít, s elsődleges célja, hogy az olvasót megtérésre, bűnbánatra buzdítsa. Az első könyv végén az imádságok még jobban aláhúzzák ezt a formai hasonlóságot, mely egyébként a kor hazai tudati állapotára is rámutat: a történelem és a történelemszemlélet a „teológia szolgálóleánya”.

    Irodalmi szempontból ugyancsak figyelemre méltó a Két könyv, elsősorban azért, mert szövegének többségét bibliai idézetek alkotják. A legszebb helyeken ezek az idézetek, amelyek sokkal magyarosabbak és kötetlenebbek, mint majd a vizsolyi biblia szövege lesz, egybeolvadnak a Károlyi által fogalmazott mondatokkal, mintegy megemelve azok stílusát. Valóságos bibliafordítási előgyakorlat az egész könyv, előrevetíti a majd 25 év múlva elkészülő nagy munkát.

Szabó András nevű úr méltatja így Károlyi Gáspár tevékenységét, munkáját és személyiségét. Gönc és Vizsoly. Manapság e két kicsiny falu valamikor a török hódoltság idején a protestáns magyar szellemi élet központja volt.

Akadékoskodással is természetesen szembe kellett néznie Károlyi Gáspárnak, akiről manapság jószerivel csak annyit tudunk, hogy róla nevezték el Budapesten a református teológiát és az első magyar nyelvű fordítású bibliát.

Mondom, kis mérges öregúr volt Károlyi Gáspár. E könyvben olvasunk egy feljelentő szöveget. Azt hiszem Tállyán valakik egy kertből almát loptak. Károlyi Gáspár követelte az almatolvajok megbüntetését. Erre az illetékesek nem voltak hajlandók. Nem maradt rest a gönci prédikátor, és a faluban egy álló hónapon keresztül nem szolgáltatták ki a szentségeket, nem kereszteltek, de nem is prédikáltak a prédikátorok. Na emiatt született a feljelentés. De ez csak egy köznapi história Károlyi Gáspár, a gönci prédikátor életéből. Nézzük a lényeget, a Két könyvet.

A jó Isten adta a kezembe ezt az olvasmányt pontosan most, a nagyböjt idején, mert a Két könyv elmélyülésre készteti az embert. Elmélyülésre bűnbánat ügyében és a hit ügyében. Alapos, különösen szép munka ez a Két könyv. Hadd idézzek rögtön a könyv első lapjairól.

„Írtam mostan az több szorgalmatosságim között két kis könyvecskét. Egyiket arrul, micsoda legyen országoknak és királyoknak jószerencséjeknek, vagy gonosz szerencséjeknek oka, amelyből az ember eszébe veheti az Magyarországnak is szerencsétlenségének okát. Másikat írtam arrul, micsoda jegyekből esmeri meg ember, hogy az Istennek ítéleti felette igen közel vagyon. Mindaz kettőt azért írtam, hogy az népet inteném penitenciára, azaz életének jobbítására, mert mind ez mi országunknak romlása, mind penig az Istennek ítéletinek közel való volta int minket vigyázatra.”

És elmerülünk akkor mindezek után Izrael történetében. De miközben a 6000 éves nép történetét megismerjük, rájövünk ara, hogy a szerző, Károlyi Gáspár folyton-folyvást Magyarországra gondol. Magyarországra, melyet három részre szaggatott a történelem, illetve nem is a történelem, hanem a magyarság bűne. Büntetésül jutott nekünk osztályrészül mindenfajta szörnyűség és pusztulás. És ha olvassuk a könyvet, rögtön az elmúlt magyar száz évre gondolunk, Trianonra, a második világháborúra, az azt követő korszakra, az Isten-tagadásra, templomok rombolására, papok gyilkolására, és a nép kifosztására. Igen, gondolunk az elmúlt 20 évre, amikor is istenfélelem helyett az istentelenség uralkodott el az ország vezetésében, a szolgálat helyett a tolvajlás és a hazudozás ülte torát. Mert erre kell gondolnunk, miként Izrael történetére, ahol sok furcsaság történt abban az időben, mert Mózes kihozta népet Egyiptomból, de a nép bálványimádóvá vált, bűnben élt és megtagadta Istenét, meg a vele kötött szövetséget.

Azt mondja Károlyi Gáspár:

„A jótanácsosok igen használnak az országnak, kiváltképpen, ha az tanácsosok istenfélők. Mint Egyiptomban az fáraó tanácsosa az József, Saul királyé az Sámuel, Dávidé az Nátán, Joás királyé az jámbor Jojádá pap, Nabukodonozoré és Cirusé az Dániel, ki ifjúságában vitette vala Babilóniába. Azért erre is gondja legyen az királynak, kiváltképpen ha az király ifjú, hogy istenfélő tanácsosokat tartson. A tanácsosok pedig ne legyenek ifjak, hanem vénemberek, kik sokat láttak, hallottak, olvastak, sok dolgokban forgottak, és sok dolgokban kísértést vöttek. Mert az királ gyakorta szinte olyan kárt vall az ifjú tanácsával, mint az Roboám, ki mikor a vénemberek tanácsát nem fogadta volna, kik azt hagyják vala tanácsul, hogy az községhez kegyelmes legyen, hanem az ifjak tanácsát vötte volna be, kik azt mondják vala, hogy semmit ne kedvezzen, hanem ha Salamon ostorral ostorozza őket, ő skorpióval marassa. Az község meghasonlék, kettészakada az ország, csak két nemzetség marada Roboámmal, az több sokaság választva más királyt az Jeroboámot.”

Érdekes, hogy ezeknél a soroknál Károlyi Gáspár Ézsaiásra, Máté evangélistára, Plutarkhoszra és Szent Pálra hivatkozva. A prédikátor az összes hiteles forrást összegyűjti, mondandójának alátámasztására. Azt mondja írásában Károlyi:

„Hitekkel is nem kell játszaniok, mert az Istennek második és nyolcadik parancsolatja ellen vétkeznek, amelyekben azt mondja az Isten: Istennek nevét hiába ne vegyed, hamis tanú ne légy, és az ilyeneknek magzatjok szerencsés ez világon nem leszen. Miképpen Pausanias mondja, hogy az macedóniai Fülöp király fia azért estek sok nyomorúságba és szerencsétlenségbe, mert az atyjok állhatatlan volt fogadásában, ígéretiben és esküvésében.”

És vétettek másféleképpen is a zsidók Istene ellen. Megírja Károlyi Gáspár:

„Az zsidóknak penig birodalmok vagy fejedelemségek három rendben volt Mózestől fogva az Babilónia beli fogságig.

Az első volt Mózestől fogva az Saul királnak birodalmáig. Az másik volt Saultól fogva Citkijjáig. Az harmadik volt Jeroboámtul fogva Hóséa királig. Az két első rendbéli fejedelmek szerencséjekről és szerencsétlenségekről, mind penig ő idejekben az ország békességben vagy háborúságban volt, szóltunk. Mostan immár szólunk az harmadik rendről, azaz Izrael birodalmának királirul, amelyből jobban megtetszik, hogy nem mint az felső példákból, hogy az Isten az országot és az királokat az bálványimádásért megrontja és elveszti.

Jeroboám volt az első királ Izraelben. Ez ada okot nagy bálványimádásra, mert öntete két barom képet, hogy Izrael azt imádná. Az egyiket felemelteté Bétel nevű városban, az másikat Dán nevű városban. Megátkozá az próféta az bálvány oltárát, de semmit azzal nem gondolá az királ.”

Bizony bizony, Bétel és Dán, a bűnös városok. A katolikusoknál – ezt nem Károlyi Gáspár mondja, hanem a könyv ismertető szerzője – a nagyheti liturgia egyik legszívbemarkolóbb része a Jeremiás próféta siralmai. Nagyhét csütörtökén, pénteken és szombaton a kora reggeli órákban a pap és a kántor meg a hívek felváltva éneklik Jeremiás próféta siralmait, zokogását és figyelmeztetéseit. Szívbemarkoló az egész liturgia. S mindig visszatér a gondolat, „Jeruzsálem, Jeruzsálem, te megölöd a prófétákat”. Mint ahogyan meg is ölték.

Azt írja az öreg prédikátor, a gönci lelkész:

„Az Istennek nagy kegyelmessége volt ez az zsidó nemzetséghez, hogy minden időben adott nékijek prófétákat, mint az Sámuelt, Nátánt, Ézsaiást, Jeremiást, Illést, Elizeust, kik által szintelen hívta őket penitenciára és az szövetség mellé, melyet Isten velök tött vala, de az népnek viszontag nagy hálaadatlansága volt ez, hogy nem hallgatták az prófétáknak szavokat, nem böcsöllötték őket, hanem inkább csúfolták, meg is ölték.

…Bocsát vala az Isten minden nap prófétákat, kik által inti vala szorgalmatosan. De ők megcsúfolták az Istennek beszédét, és az ő prófétáik azért az Istennek haragja felgerjedt rájok.”

A nagy reformata prédikátor sokat szólt a bálványimádásról.

„De az Szentírás emlékezik több nagy vétekről is, melyek között igen nevezetes az kegyetlenség és az telhetetlenség. Az írás az Manesséról azt mondja, hogy ártatlan vért felette sokat ontott, mígnem megtelnék Jeruzsálem mindig torkig.”

De a bűn és a büntetés együtt jár. A zsoltárok könyvéből tudjuk:

„Az Isten megőrzi az jövevényeket az árvát és az özvegyet hozzáfogadja az hitetlenekét utokat elveszti. Továbbá az próféták az zsidóknak veszedelmeknek okai között nevezik a kevélységet is. Azért mondja Ézsaiás: az kevélyeknek szemek megaláztatnak, s az férfiaknak magasságok meggyaláztatik, az Istennek bosszúálló napja vagyon minden kevélyeken és felfuvalkodott embereken és megrontatnak. Így szól az próféta az jeruzsálemi asszonyállatoknak az kevélységekről. Mivelhogy az Sionnak lányai felfuvalkodtak, és felemelt nyakkal és szemmel járnak, és nagy kevélyen lépnek, annak okáért az Isten megkopasztja az Sion leányainak fejeiket, elveszi az Isten az ő ékességeket, szép szárnyokat, kapcsokat, aranyláncokat, kösöntyűket, aranypereceket, szép gyűrőket, főkötőket, fátyolokat, drágaköveket, inneplő ruhákat, pézsmájokat, és leszen az jó illat helyébe büdösség, és az szép ragyogó hajáért kopaszság, és az szép ingért fekete cilicium, és az szép ifjak szablya miá vesznek.”

Hát így az ószövetség maga írta meg ezt mind, és ennek nyomait ma is látjuk a zsidó hitvilágban, az ortodoxiában, meg szerte széjjel a szétszóratásban.

Károlyi Gáspár másik könyve a nagy kérdést tárgyalja. Az ószövetség idején a feltámadás felől különbözőféleképpen vélekedtek.

„De az testnek feltámadása felől eleitől fogva csuda vélekedések voltanak. Mert voltak olyak, kik azt mondták, hogy semmi feltámadás nincsen, hanem az emberek mint az oktalan állatok elvesznek, mind testestől lelkestől. Ilyenek voltak az epikureusok, az szaddúceusok, és sztoikusok, kikről Szent Lukács emlékezik. Némelyek azt mondták, hogy vagyon feltámadás, de lelki, mely immár megölött, akkor tudniillik, amikor az bűnből feltámadtunk. Ilyenek voltak az Hümenaiosz és Filétosz, akikről az Szent Pál emlékezik. Némelyek azt mondták, hogy az lélek megmarad, ez halálnak utána, de az test soha fel nem támad. Voltak olyanok, akik azt mondták, hogy az lélek az testtel együtt meghal, de az testtel együtt esmét feltámada. Ezek közül az kik azt mondották, hogy nincsen feltámadás, az Istennek ítéleteit is tagadták, mert az ki tagadja az feltámadást, tagadja az ítéletit is.”

Nagy viták folytak ebben az időben – nem az ószövetség, hanem az újszövetség idején – a feltámadás lényegéről. Itt van mindjárt a jobb lator példája. Néki a keresztfán azt mondta Jézus: bizony mondom nekem, még ma velem leszel a paradicsomban. Ez nem egészen így lehetett, elmélkednek korabeli őseink, hisz Jézust is, meg a latrokat is eltemették, tehát a test a földben nyugodott, a lélek meg vagy a mennyországba szállt, vagy a pokolba, mint ahogy oda kerülhetett a bal lator lelke is.

Harcos hitvalló volt Károlyi Gáspár. Ismét Magyarországról beszél.

„Ugyanis amikor már csaknem az egész királyságban hosszú küzdelmek árán megerősödött a legszebb egyetértés a keresztény vallás minden hittételéről, a sátán megirigyelvén Krisztustól és egyházától ezt a boldogságot, újra élesztette a pokolból az állatok igen jól ismert istentelen és gonosz Blandrata által Arius, Sabellius, Photinus, és mások vélekedéseit, mert ez az ember már ezer formára változtatta magát. Csatlakozott hozzá néhány hagymázas és szédelgő lélek, elsősorban pedig Dávid Ferenc, a kolozsvári egyház első papja, királyi prédikátor, aki nem annyira tanult, mint inkább merészecske. Néhányszor ugyan már megcáfoltattak és teljesen megszégyenültek, mégsem hagyják abba a káromlást, mert a fejedelem inkább akarja tűrni az egyház, mint saját testi egészségen kárvallását. Krisztusnak és a Szentléleknek istenségét tagadják és cáfolják; csak azért tartják Krisztust istennek, mert a Szentlélektől fogantatott, nem mérték szerint kapta az adományokat, s mert az isteni ígéretek benne és általa teljesedtek be. Ezen kívül azt tanítják, hogy Krisztusnak az feltámadáskor meg kell aláznia magát, hogy olyan legyen, mint egy a kiválasztottak közül. S ezek bizony Magyarország belsőbb részei tudniillik Erdélyben tárgyalják.”

Igen, az antitrinitárusok, az unitáriusok Erdélyben terjeszkedtek. Dávid Ferenc egyházat alapított, s időközben Magyarországon is a két egyház, a helvét hitű, tehát Kálvin hitű egyház külön ment a Luther hitűtől. És tovább terjengett a reformáció Közép- és Kelet-Európában, Dávid Ferenc sem úszta meg. Erdélyben ellene tört egy Mathiász Vehe Grilius nevű hitújító. Ő Dávid Ferenc hittételével sem elégedett meg. Ment tovább az útján, és a források szerint egészen Ukrajnáig terjesztette az ő hittételeit, majd Mathiász Vehe Grilius eltűnt a történelemben. Ő már nem alapított új protestáns egyházat.

Károlyi Gáspár gönci prédikátor emlékei ott Gönc és Vizsoly tájékán fellelhetők, szobra is van. Bibliájából 50 vagy 60 darab maradt meg a világon, ebből több mint 10 Magyarországon lelhető fel. Legutoljára éppen a vizsolyi templomban kiállított Károlyi bibliát lopták el, mert nagy az értéke. Szerencsére a szent irat megkerült.

Ha tehetik, lapozzanak bele Károlyi Gáspár, a gönci prédikátor elmélkedéseibe.

 (Károlyi Gáspár a gönci prédikátor, kiadta a Magvető Kiadó 1984-ben.)

Győri Béla