|
 2011.04.08.
Állandó akció
A villamosból
naponta látom az óriási betűkkel a kirakatra kiírt örömhírt:
„Állandó akció!” És naponta nem unok meg gondolkozni azon
– utazzam bár hányszor is aznap –, hogy ilyen bődületes ökörséget
rejtő felirat, ha már egyszer az utcára került, milyen békés,
bántatlan, hosszú öregkor elé nézhet Budapest legforgalmasabb
körútján. Nincs ugyanis egyetlen járókelő sem, aki észre
venné, aki rosszallóan felkapná a fejét, és elmondaná az üzlet
tulajdonosának: ez képtelenség, hiszen, ha állandó, akkor nem
akció. Ha mégis akad egy-egy a legidősebb korosztályok képviselői
közül, aki ezt észreveszi, az már csak fáradtan legyint,
hiszen megszokta szegény, hogy hosszú élete alatt – (amely
ugyancsak egy állandó akció lehetett) –, ennél sokkal fajsúlyosabb
butaságot is kénytelen volt szó nélkül hagyni hazánk szép fővárosában.
Na azért nem kell
azt gondolni, hogy nagy itt a csend. Egyáltalán nem, ugyanis szünet
nélkül rikácsolnak a bukott baloldaliak és a bukott liberálisok.
Természetesen nem az utcai feliratok nyelvhelyessége
foglalkoztatja őket, hanem a Fidesz-kormány által gúzsba kötött,
reménytelen helyzetű, fojtogatott média agóniája. Gyanítom:
ez az ő állandó akciójuk. A magyarországi média – sajnos a
közmédia is – már régen megszűnt a magyar érdekvédelem szócsöve
lenni, zsidó és nem zsidó, de minden körülmények között
idegen, nem magyar akaratok, célok és szempontok mozgatják. Áll
ez minden értelemben, úgy ideológiailag, politikailag, gazdaságilag,
pénzügyileg, mint kulturálisan. Ha tehát a Fidesz kormányzata
ezen állapot megszűnése érdekében bármit is tesz, az jogos
önvédelem. Nemzeti önvédelem, amit csak üdvözölni tudok, és
sok sikert kívánni hozzá. Mégis-mégis, vannak rossz érzéseim.
Tapasztalatom
szerint a kultúrában, a nevelésben, de valójában még a
gazdasági életben is eredménytelen taktika a korlátozás, a
tiltás, a szankció. Egyrészt kivált egy „csak azért is”
ellenállást, másrészt nincs benne semmi meggyőző útmutatás.
A tiltásnál – amely esetenként néha jogilag sem áll meg –
sokkal hatékonyabb paradigmaváltást, korszellemváltozást képes
létrehozni, a kívánt és helyénvaló ideológia, szellem, értékrend
bő áradású megjelenítése. Ezt viszont nem látom a
Fidesznél – miként Antallnál, vagy 1998-2002 között az előző
Fidesz-kormánynál sem láttam –, ugyanis nemzeti kormányaink
a jelek szerint vagy képtelenek rá, vagy ódzkodnak tőle, hogy
saját sajtóbirodalmat építsenek ki, saját országos tévét,
saját napisajtót, amelyben csakis az általuk képviselt igazságok
hangzanak el, semmi más, és amelyre majd szépen átnyergelnek a
ma még idegen eszmék csecsein élők is. Ez jogilag olyan hófehér
lenne, mint a frissen esett hó, és legalább annyira ki is fehérítené
az erősen besározódott magyar szellemi tájat. „Nyugat ellen
nyugatot hozz!” – ezt Ady javasolta kortársainak, ennek a
mintáján felbátorodva javaslom a kormánynak: média ellen médiát
hozz, mert annál nincs hatékonyabb védekezés, az internet, a
blogozás, a semmiféle határt nem ismerő és tisztelő, globális
információáramlás világában. A XXI. században már sem korlátozni,
sem szankcionálni nem lehet eredményesen – (valójában nem
lehetett azt már a XVIII.-ban sem) –, viszont unalmassá, érdektelenné,
öreggé, divatjamúlttá akármelyik felkapott hírközlő
csatorna válhat ma is, mert ez a dolgok ősi rendje.
Ha végigtekintünk
az európai szellemtörténet lépcsőfokain, jól érzékelhető,
hogy a bizáncias merevséget felváltó reneszánsz, az őt felváltó
felvilágosodás illetve a barokk, aztán a rokokó, még később
a biedermeier és a szecesszió kivétel nélkül egymás ellenhatásaiként
jöttek létre, de nem tiltással, hanem áradó, hatalmas lendületű,
a tömegeket lenyűgöző alkotásokkal. A reneszánsz nem
tiltotta be sem az ikonokat, sem Giotto festményeit, egyszerűen
megjelent és festeni kezdett Michelangelo, Raffaello, Leonardo és
mind a többiek. Az ő átütő erejük nem a tiltásban volt,
hanem az új és igaz kínálatában. A barokk sem tiltotta be a
reneszánszot – (számos barokk templom legféltettebb kincse
egy-egy reneszánsz szentkép) –, a rokokó sem a barokkot, és
a szecesszió hihetetlen elterjedtsége száz év múltán nem attól
lett, hogy tiltólistára kerültek volna Watteau rokokós
idilljei. Azok egyszerűen kimentek a divatból. Olyan ez, mint a
tavasz: nem tiltja be és nem korlátozza a telet, egyszerűen
elfoglalja a helyét.
Nos, szeretném végre
látni a Fidesz-média nemzetileg elkötelezett vezérkarát és
megismerni hosszú távú terveiket a nyomtatott sajtó, a tévézés
és az internetezés területén.
Dolgozom a Szabó
Dezső enciklopédián, és sok érdekes apróság kerül elő a
feledés rétegeiből. 1942-ben a háborús papírhiány miatt a Kállay-kormány
életbe léptette az ún. „ponyvarendeletet”, ami megtiltotta
– pontosabban szólva: miniszterelnökségi engedélyhez kötötte
– a 3 pengőnél olcsóbb kiadványok nyomtatását. A dolog
Szabó Dezső, immár 8. évfolyamában lévő híres Ludas Mátyás
Füzeteit is érintette. A tiltás a Mesterre akkora hatással
volt, hogy megbetegedett, soha nem tette túl magát a Füzetek
elvesztésén, és valójában élete végéig búskomor maradt.
Dr. Bary Zoltán főügyész – a híres-neves Bary József fia
– azonnal üzent is neki: ő maga személyesen garantálja, hogy
ezentúl is minden Füzet megjelenhet, csak pro forma méltóztassék
nyomdába adás előtt a kéziratokat beküldeni a hivatalba, hogy
az engedélyezési pecsétekkel el lehessen látni őket. Szabó
Dezső ezt a procedúrát, hogy az ő írásai engedélyhez kötöttekké
váljanak, annyira sértőnek tekintette, hogy inkább lemondott a
Füzetekről. Amikor pedig tudomására jutott, hogy a ’42 őszén
rendezett lillafüredi írótalálkozó résztvevői valami
hivatalos protekciót próbálnak kijárni neki a ponyvarendelet
kapcsán, mérhetetlenül felbőszült: „Nekem semmiféle
hivatalos segítséget ne adjanak. Nekem csak azt adják meg, ami
megillet!”
Árulkodó mondat.
Vajon mai magyar társadalmunkban, az elvonások és államadósság-visszafizetések
korában, hányan lehetnek olyanok, akik ilyen XIX. századi önérzettel
és valóságos átéléssel gondolhatják azt, hogy őket ebben a
világban, ebben a korban bármi is megilleti egyáltalán? Valójában
már szüleim sem hitték soha, hogy megilleti őket bármi is,
nagyszüleim sem. Ha végigtekintek paraszti elődeim során,
joggal gondolom, hogy az utolsó, aki önérzetesen hihette, hogy
megilleti valami, az valamelyik 150-160 évvel ezelőtt élt jobbágy
ősöm lehetett: őt kétség nélkül megillette a jobbágytelek.
De mi illeti meg
ma a magyart, az állandó akciókon kívül?
Szőcs Zoltán
|
