|
 2011.04.22.
CSUKÁS ISTVÁN 75
Mesehősök derűből és
napsugárból
„Egymillió
gyermeket neveltem fel” – jegyezte meg egyszer tréfálkozva
Csukás István író, költő, és ebben nincs semmi túlzás,
hiszen mára ennél sokkal többre tehető azoknak a száma,
akiknek fontos és örömteli gyermekkori élménye az alkotó
mesevilágával való találkozás.
Szerencsésnek
mondhatom magam, hogy boldog gyermekéveim egybeesnek a hazai
meseirodalom egyik aranykorának számító időszakkal. A meseírás
a hatvanas évektől egzisztenciális kérdést jelentett, ez volt
az a terület, ahol a pártállam által ellehetetlenített vagy
száműzött írók és költők otthonra leltek. Nagynevű szerzők
törték a fejüket korgó gyomorral, egy-egy szimpla mellett a
Hungária Kávéházban vagy másutt a gyerekeknek szóló történeteken.
A meseírás sokak számára jelentett egzisztenciális menedéket,
ám leginkább azok lettek gazdagabbak tőle, akiknek szüleik
vagy nagyszüleik megvették az újdonsült műveket. (Az akkori könyvárak
nevetségesen alacsonyak voltak a maiakhoz képest.) Ebbe a pezsgő
szellemi közegbe robbant bele a hatvanas évek közepén Csukás
István, akinek már a megjelenése is olyan, mintha mesehős
lenne.
Vágott szem,
vastag bajusz, hamiskás mosoly, derűre meg vidámságra késztető
gesztusok, játékos jókedv árad mozdulataiból és szavaiból.
Mintha születésétől fogva művészalkat lenne, holott 75 évvel
ezelőtt Kisújszálláson látta meg a napvilágot egy nehéz
sorsú kovácsmester idősebb fiaként. Könyvük alig volt, kettő
azért akadt. A két legfontosabb, ami minden tisztességes háznál
előfordult. Egy kalendárium és egy Petőfi-kötet. Hamar böngészni
kezdte ezeket, hiszen mire elérkezett az ideje, hogy az elemi
iskolába beírassák, már tudott írni-olvasni.
Vonzotta a betűk
világa, a mesék, a hősök, a csodák univerzuma. Leginkább
azok a történetek kerültek közel a szívéhez, amelyeknek hősei
ugyanúgy beszéltek, mint a mindennapi emberek a kovácsműhelyben
vagy másutt közvetlen környezetében. Egyszerre kezdte
felfedezni a képzeletbeli és a valódi világot. Utóbbi bizony
nem a szebbik arcát mutatta, amikor Csukás István fiatal volt.
Ám miután a mesék és a legendák birodalmában otthonra lelt,
megtanulta hogyan kell a tragikumot átfordítani, megszépíteni,
megváltani. Ugyanúgy nézte a világot, mint a többiek, de nem
ugyanolyannak látta. A többség a rosszat veszi észre maga körül,
nem a jót. Kevesen merik felismerni, miként lehetne a rosszat jóvá
tenni, sokan el sem hiszik, hogy a rosszban el van rejtve a jó.
Csukás István
megéli ennek a varázslatnak a misztériumát, szinte minden hőse
ebből az átlényegítő szándékból táplálkozik. Jókedvből
teremti mulatságos és szeretetreméltó alakjait, akárcsak az
ellenpontjaikat. Az ő világában a teremtő és a teremtmény
egyaránt vidám, és játékból születik minden körülöttük.
Hűséges olvasói
talán nem is tudják, hogy hegedűművész akart lenni, zeneiskolába
jelentkezett, érettségi után tanulhatott volna tovább a
Zeneakadémián, ám akkor már nem a muzsika vonzotta, hanem a szépirodalom.
Bölcsész tanulmányai félbemaradtak 1956 után, egyetem helyett
kávéházba járt, megjelentek a lapokban a versei, és amikor
meglátta a nevét kinyomtatva,
sorsa végleg eldőlt, a mérleg nyelve végérvényesen a költészet
felé billent.
A kiváló költő,
Kormos István biztatására és hívására fordult a
gyermekirodalom felé, később az íróasztalát is megörökölte
a Móra Kiadóban, még mielőtt szabadfoglalkozású író lett
volna. Verseskötetei mellett egyre-másra írta a gyermekregényeit,
mesekönyveit, verses meséit és ifjúsági történeteit.
Megteremtette Mirr Murrt, a Kiscsacsit, Süsüt, Süsükét, Pom
Pomot, A nagy Ho-ho-ho-horgászt, Sebaj Tóbiást, Sünit, akik
mellé álmodott számos játszótársat, nehogy egyedül érezzék
magukat vagy rossz kedvük legyen.
Csukás István
világában ugyanis a rosszkedvnek nincs maradása. Mindig a
napsugár az úr. Mindennek jóra kell fordulnia, ezért jó felnőttként
is visszatérni az általa teremtett mesebirodalomba. Ma ugyanúgy
otthonra lelünk figurái között, mint gyerekként, akkor is, ha
gyerekeink vagy majd az unokáink révén kalandozunk újra velük.
Csukás István ugyanis csak azt hiszi, hogy egymillió gyermeket
nevelt, sokkal többen vagyunk és közöttünk ő a legna-gyobb
gyermek. Még akkor is, ha április 2-án töltötte be a hetvenötödik
életévét. Isten éltesse! – sokunk nevében.
Borbély László
|
