vissza a főoldalra

 2011.04.22. 

CSUKÁS ISTVÁN 75
Mesehősök derűből és napsugárból

Ez a könyv olyan, mint egy Petőfi-vers. A János vitéz első tíz sorából megtudjuk, hol történik János vitéz és Iluska találkozása, a Tisza-parton, az ég magasságában a hatalmas nap ontja sugarait, lent a parton Jancsi és Iluska, ahol megjelenik a gonosz mostoha. Mindent tudunk az első tíz sorból: hol vagyunk, kikkel találkozunk. Talán csak a francia király hiányzik a felsorolásból, mint László Gyula könyvéből Hunfalvy, aki ideológiai alapon foglalkozott az osztrákok akaratában a magyarok őstörténetével.

László Gyula nem szentel tíz sort Hunfalvynak, mindössze két sorral intézi el elegánsan a korszak furcsa ideológusát. A Góg és Magóg népe című könyv bevezetőjében minden ott van. Ott vannak az őseink, azok földje, és a történelem minden fontos szereplője. A magyarok őstörténetének minden nagysága.

László Gyula tanár úr rögtön a bevezetőben leszögezi:

„Szcitiával szomszédos keleti tájon pedig ott voltak Góg és Magóg nemzetei, akiket Nagy Sándor elzárt a világtól… Az embereket, akik rajta laknak, közönségesen dentű-mogyereknek nevezik a mai napig, és soha semmiféle uralkodó hatalmának az igáját nem viselték… Szcitiának első királya Magóg volt, a Jáfet fia, és az a nemzet Magóg királyról nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király… Hosszú idő múlva ugyanazon Magóg király ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottjai…”

Majd így folytatja a nagyszerű tanár, a kiváló régész a talentumos festő, gondolatsorát:

„Az írásbeliség nélküli népek szájhagyománya pedig nem lebecsülendő történeti forrás (hét ősük számontartása stb.). Az is igaz, hogy a középkori krónikásaink egyházi emberek voltak, és a történelmet úgy tekintették, hogy az a teremtő és a teremtés munkájának folytatása, tehát alapját a Bibliában kell keresni. Talán így magyarázhatjuk, hogy az eredeti totemisztikus származásmondát egyesítették a Noé-fiak történetével. Akárhogyan is történt, az Árpádház ősapja a Turul volt és maradt. Attila pajzsát is turulmadár ékesítette.”

A történelem és régészet című írásban olvassuk a fontos mondatot:

„Tisztában kell lennünk azzal is, hogy az avar időkben legalább 8-10 fajta népesség élt hazánkban.”

És rögtön hozzálát László tanár úr régészeti kutatásaihoz. A települések és a falvak kutatásáról beszél.

„Felvetődött az a gondolat, hogy a település és a hozzá tartozó temető közt patak folyt, vagy a temető szigeten volt, de mindenképpen víz választotta el a kettőt. A másvilág – úgy látszik – vízen túl volt, akárcsak a régi görögöknél és sok más népnél. Nagyon kevés azonban még az erre vonatkozó megfigyelés (a Mezőföld onogurjainál Rozner Gyula vette ezt először észre). E megfigyelések gyarapítása, erősítése vagy tagadása a jövendő régészek feladata. Az élő és a halott falu (település és temető) kérdése ilyen szempontból régebben fel sem merült. Az avar és a magyar települések kutatását hosszú ideig úgyszólván fiatalságunkig – gátolta az a hiedelem, hogy ilyenekre nem is találhatunk, mert a nomád népeknek nincsen állandó szállása, márpedig mind az avarok, mind pedig a magyarok „lovas nomádok” voltak. Papp László, Szabó Kálmán és Méri István alföldi ásatásai törték át ezt a balhitet. A felgyői ásatás egyszeriben megváltoztatta a magyar faluról korábban kialakult kezdetleges képet. Ebbe az újonnan kialakult képbe jól beleillik a sok malomtöredék és a gabonamagvak vallomása, továbbá az, hogy a nagyemlősök mellett lakóinak a baromfi és disznótartása volt.”

Lovas nomádok voltak a magyarok ősei. Aligha. Máig él ez a balhiedelem Magyarországon, meg az ehhez a balhithez kapcsolódó egyéb marhaság. Például hogy az ősmagyarok nyereg alatt puhították a húst fogyasztásra. Nem is olyan régen, a rendszerváltás után a külkereskedelmi főiskolára invitálták a rendszerváltás utáni pártok elnökeit. Ott voltak valahányan, akik a parlamentben ültek. Ott volt Kovács László, Kuncze Gábor, meg Csurka István is. Itt találta mondani Kuncze Gábor, a liberális pártfőnök, aki a haladást dicsérte, hogy ha a múltba nézünk, ott tartanánk, mint az egykori magyarok, akik nyereg alatt puhították a húst. Az üzemmérnök Kuncze Gábor honnan tudhatta volna, hogy azt nem étkezésre szánták, hanem a ló kisebesedett hátának gyógyítására. Na, hagyjuk a balhiedelmeket, majd még szó esik ezekről, most csak a lovas nomádok említése kapcsán hoztuk szóba.

László Gyula a nagy régész és történész, mondom kiváló pedagógus volt. Így magyarázza a magyaráznivalót:

„Képzeljenek el egy 800x400 méteres, hatalmas korai oklevelet, amelyben egy falu élete részletekbe menő pontossággal le van írva. Ám ezt az oklevelet föld borítja, és a földet csak itt-ott kis területen sikerült eltakarítani az oklevél szövege felől. Olyan lenne ez; mintha egy tényleges oklevelet takaró lapból itt-ott ablakot vágnánk, s előtűnne egy-egy félmondat, egy-egy szó, rag vagy képző, és ezekből az összefüggéstelen szövegtöredékekből kellene beszámolnunk az oklevél tartalmáról. Lehetetlenség!

Nos, így vagyunk mi is a szórványos ásatásokból megrajzolható képpel. Ezért is tekintem régészeti módszereim alapvető jellemzőinek a „termékeny bizonytalanságot”, amely ahelyett hogy azt mondatná a szerzővel, hogy „így volt”, örvend, ha eljut addig, hogy azt mondja „így lehetett”.”

A tudomány magatartás – tartja az igaz mondás. László Gyula magatartása néhány szóval jellemezhető: mérhetetlen alázat és pontosság.

Azt írja a régészet nagymestere, az Élet és a régészet című tanulmányában:

„A juh tenyésztését elsősorban a tej, a hús, a gyapjú és az irha indokolta. A juhokat tavasszal, a bárányokat nyáron nyírták. A bőr pedig kikészítve, a ködmönnek, szűrnek, szőrével kifelé vagy befelé fordítva védett hidegtől-melegtől. Más jellegű bőrruháink is nevezetesek voltak, egészen a középkorig, akkor szorítja ki őket a vászon, a kelme. A báránybőr volt legtöbbször dudáink bőrzsákja, dudáinkról a késő avar-onogur leletek vallanak, kettős sípjuk dudasíp volt. Az avar muzsikusok nyilván átélték a hatalom bukását, régi népüknek és új uraiknak muzsikáltak. A finomabb hasi bőrből vágták ki a rátétes mintákat, amelyeket színezve bélhúrral vagy lenfonallal varrtak rá az alapanyagra. A hullott jószág bőrét is megbecsülték, s belekből kiváló húrok készültek…

Feltehetjük, hogy juhállományukat is tervszerű kiválasztással nemesítették, gyapjújukat és húsukat illetően. Az erdő közelében a juhokat télen makkoltatásra a bükkösbe hajtották. Az Alföldön más volt a legeltetés, a teleltetés üteme. Amikor a száraz hőségben a rétek legelői leromlottak, éppen akkor húzódott le a kora nyári árvíz az árterületekről, és adta át helyét a kitűnő legelőit nyújtó üde, zöld fűnek. Télen viszont az erősebben nedves rétek örökzöld mezők voltak, alkalmasak a legelésre.”

Az életről és a régészetről beszél László Gyula. Ezer és ezernyi megfigyelés eredményeként vonta le következtetéseit. Ahogy írta ez a csodálatos, nagy ember,

„Értelmi életem régészeti munkásságomban teljesedett ki.”

Megemlékezik a tanár úr a juhászat eszközeiről. Ezek az eszközök zömében az ásatások során kerültek a XX. század során a felszínre. Beszél a szerző:

„a körülkerített kertről (esztena), amelybe éjjel terelték a juhokat a farkas ellen, meg hogy szét ne széledjen. A juhnyíró olló, a kampós pásztorbot (ezzel kapták el a kiválasztott juh lábát) elmaradhatatlan munkaeszköze volt a juhásznak, akárcsak a fejőedény. Cserépüstjeikről van szó.”

Az esztena – maga a szó már csak Erdélyben használatos, a magas hegyi legelőkön. Erdélyi útjaink során mi is megcsodálhattuk az esztenákat és a benne folytatott életmódot. Azt mondja László Gyula:

„A nagy családi juhtenyésztést a magyar nép palóc ágánál figyelte meg egyik néprajzkutató. Például a négy felnőtt férfit számláló nagycsalád állatállománya 1762-es évben: 10 ökör, 30 ló, 6 tehén, 8 borjú, 25 disznó és juh. A nagycsalád feje vezette a juhtenyésztést, ő gondoskodott legelőről és fedélről. A szaporítás időpontja is az ő dolga volt, hogy az ellés kedvező időben következzék be. Az öreg gazda gondoskodott a juhok gyógyításáról is, mert ő ismerte legjobban a gyógyfüvek természetét. Az asszonynép gondja volt a tej feldolgozása. A felnövő fiatalságra elsősorban a nyájak őrzését bízták, a fiúk végezték az ivartalanítást, a herélést foggal hajtották végre.”

Ezt a gyakorlatot még a múlt század végén is megfigyelhettük Pankota környékén vagy a Hortobágyon. Ez ősi módszer.

„A finnugor népek nyelvi rokonsága kétségtelen. Nyelvtudományunk megállapításai támadhatatlanok, csak az előbbi két régészeti negatívum nyomán felmerül a kérdés: hogyan jött létre ez a nyelvi rokonság? Mert a rokonság csak nyelvi. Érdekes megfigyelnünk, hogy a megbízható módszertani alapokra épülő népzenekutatás milyen eredményekre jutott: „mint ahogyan ma nem létezik egységes finnugor alapnyelv, ugyanúgy hiábavaló kísérlet lenne valamiféle rekonstruált egységbe erőltetni a finnugorok mai zenéjét. Finnugor nyelv nincs, csak különböző finnugor nyelvek vannak, bennünk több-kevesebb rokonság. Kimondottan finnugor zene nincs, de minden finnugor nyelvű népnek van saját zenei hagyománya…”

De ugyanígy nincs közös finnugor régészeti alapréteg, vagy néprajzi, népművészeti alapréteg. Min-degyik finnugor népnek megvan a maga sajátos népi műveltsége, csak a nyelv teremt közöttük kapcsolatokat.”

Majd így folytatja a szerző a gondolatát:

„Természetesen ez a feltevés egyúttal azt a következtetést is magába foglalja, hogy egykor ezek a népek különböző nyelveken beszéltek, és a közös finnugor szókészlet jövevény náluk. Tudom, hogy ez a feltevés váratlan, de az alábbiakban megkísérlem valószínűsíteni. Ismétlem: ez nem nyelvészeti, hanem történeti kérdés. Egyáltalán nem érinti a nyelvész kollégák szép eredményeit.”

Igaza állításához a régész a növénytan tudományát hívja segítségül.

„Nyelvünk ősi, közös szókészletében a lomboserdők néhány fája mellé a cirbolya fenyőre vonatkozó kifejezés is társult, világos tehát, gondolták –, hogy őshazánk is olyan vidéken terült el, amelyen e két erdőfajta találkozik. Így került a sor a Káma mentére, mert ott a Ural hegység átnyúlik a cirbolyafenyő területére, és találkozik a közép-európai lomboserdőkkel.”

Elképesztő, mennyi tudományágra kell figyelnie a régésznek, legalábbis mennyi tudományra figyelt és mennyi tudományról tájékozódott László Gyula. A történelem, a nyelvészet, a növénytan, a pollenkutatás, a szerológia, a meteorológia, a geológia és ki tudja még mi minden. De akkor még nem szóltunk a zenetudományról és a hit világáról. Igen, a hit világa, amelyik tisztábbá teszi a gondolkodást.

Hirtelen a székelyekkel találkozunk a Baráti vita a székelyek eredetéről című cikkben.

„A helynév anyagot kibővítette Balázs Gábor, aki három székely nemzetségeinek neveit is térképre vetette. Kettejük munkája nemes és neves elődök kutatásait folytatta, akik közül a sor elején álló Nagy Géza a sort záró Győrfi György kiemelkedő munkásságát kell említenünk. De úgyszólván minden magyar nyelvész és történész hozzászólt a kérdéshez. Voltaképpen Hunfalvy Pál tette először vitássá a krónikák egyértelmű vallomását. Most azzal a felfogással foglalkozunk, amelyet a nagytekintélyű Benkő Lóránt fogalmazott meg, mintegy előzetes tájékoztatást adott elmélyült munkájáról, amelynek megjelenését nagy érdeklődéssel várjuk. Székelyföldön három egymástól élesen elkülöníthető nyelvjárást különböztetünk meg; 1. Marosszék nyelvjárása (Marosvásárhely és környéke); 2. Udvarhelyszék, Székelyudvarhely és környéke, pontosabban volt Telegdi szék nyelvjárása. E két nyelvcsoportot belső székely nyelvjárásoknak is lehet nevezni, mivel a székely nyelvjárás területnek Erdély belseje felé eső részein találhatók; 3. külső székely csoportok: Sepsi-, Orbai-, Kézdiszék, Kászon, Alcsík, Felcsík, Gyergyó nyelvjárásai.”

Egyszóval Hunfalvy itt is mellényúlt, de hagyjuk őt téveszméi között. Korábban azt terjesztették, hogy a székelyeket egyszerűen oda telepítették, ahol most vannak, a határőrvidék őrzésére. László Gyuláék igazolták: nem telepítettek senkit sehova, a székelyek már évszázadok óta ott éltek.

Könyvismertetőnkben már említettük, hogy páratlan talentumú pedagógus volt László Gyula. Érzékletesen mutatott rá tudományának, a régészetnek a lényegére. Egy Zürichben megjelenő tanulmányában írja 1984-ben. Itt emlékezik meg majd később kiváló tanítványairól is. Idézem a szerzőt:

„Hallgatóimat az egyetemen óvtam, ne tévesszék össze a múltat azzal, ami megmaradt belőle. A múlt nem lelet volt, nem fazekak, lakógödrök vagy övveretek, zablák, szablyák, és mindenféle más, hanem teljes élet. Hogy közelebb kerüljön a dolgok megértéséhez, magamat szoktam példának felhozni, de kérem önöket, hogy amit mondok, mindenki saját magán is gondolja végig.

Tehát: ember voltam, magatehetetlennek születtem, aztán növekedtem, tanultam, tanítottam, házasodtam, családom volt, hol jókedvű voltam, hol magamat-emésztő, a gondolatok váltóárama járta át ismereteimet, érzelmi viharok és csendek alakították belső hangomat. Mármost: tegyük fel, hogy ebben a pillanatban meghalok és eltemetnek. Mi marad az egykor élt gazdagságomból? Szétmálló csontváz, fogtömés vagy betét a szájban, aranygyűrű a jobbkéz gyűrűsujján, talán egy-két zsebben felejtett forint, netán karórám? Hát ez voltam én? Fogtömés, óra, gyűrű s néhány krajcár? Pontosan az maradt meg belőlem, ami nem én voltam, hanem a kor.”

Ki-ki végiggondolhatja László tanár úr elgondolkodásra késztető mondatait. Aztán a tanítványok.

„1950-től kisebb megszakításokkal magam neveltem az új nemzedéket, s oly kiváló kutatók nőttek ki ez idő alatt, hogy amint nagyon komolyan mondom – rám semmi szükség nincsen, elvégzik ők a munka dandárját. Közben kutatási területünk két irányban bővült: Szőke Béla igyekezett rendet teremteni az úgynevezett halántékkarikás csoportban, aminek feltűnése a X. század közepétől keltezhető, és elkülönítette benne a magyar köznép temetkezéseit. Munkáját többen, például Mesterházy Károly, Tettamanti Sarolta folytatja. Másrészt megfontolandó adatok alapján felmerült a munkásságomban a kettős honfoglalás feltevése, ami a VII. század végéig tágította a magyar nép tömeges betelepedésének lehetőségét (ún. griffes-indás csoport). Újabb ásatások és más megfigyelések bővítik és szilárdítják feltevésemet.”

Mi történhetett Magyarországon, hogy László Gyula iskolája nem terebélyesedett halála után, nem lehetett követője? Ám úgy alakult a sors Magyarországon, hogy más tartalom nélküli iskolák vették át a régészet szerepét, s ezeknek az iskoláknak távolról sem volt semmi köze a László Gyula által kikutatott alapvető igazságokhoz. Magyarul: az Aczél-i kultúrhatalom idején nem nőtt fű ezen a vidéken.

Istenhívő ember volt László Gyula. Olvasom könyvében:

„Máig is emlékezetes maradt számomra Kolozsvár-Zápolya utcai honfoglaláskori ásatásom. Éppen feltártunk egy sírt, amikor az oda látogatóba jövő katolikus főpap letérdelt a sír lábához, és imát mondott, csak azután ereszkedett szóba velünk. Ekkor elszégyelltem magamat, s ez a szégyenérzet mind a mai napig kísért: ami nekünk egy csontváz feltárásának megszokott, szinte lélektelen munkája volt, abban ő a hajdani embert látta meg, és imádkozott a lelki üdvéért. Igen, régészetünk egyik alapvető kérdését fogalmazta meg öntudatlan tudattal.”

László Gyula arról panaszkodik, hogy a régészetből a nemzeti érzés kihalt volna. Mintha a régészeti munkák csak azért folynának, mert máshol is csinálják.

„Emlékszem például, hogy az egyik vidéki egyetemünk professzora milyen diadalmas gúnnyal mutatott rá faluásatásaink putrijaira: íme a magyar kultúrfölény. Nem tudván azt, hogy a földházak – putrik – elterjedése nem fedi a magyarság vándorlásának és letelepedésének területét.”

És még egy téma: a táltosok világa. Manapság hazánkban újra születtek a táltosok, annyian vannak, mint égen a csillag. Az ismeretanyag hiánya szaporította őket. László Gyula eligazít bennünket.

„Az egyház nem küzdött a vajákosasszonyok gyógyító, oldó-kötő, szerelmi vágyat keltő főztjei ellen, tehát semmi ellen, ami az orvoslást, gyógyítást vagy a varázserőt szolgálta. Hiszen ez nem tartozott a valláshoz, akárcsak a mai orvostudományunk!

Sokan azt vallják, azt tanítják, hogy ősvallásunk a sámánhit, a táltoshit volt. Ennek szentelte tudományos és adatgyűjtő munkáját Diószegi Miklós, a magyar néprajz vértanúja is, azt vélvén, hogy a magyar táltos a keleti sámán változata. Ezt a kérdést külön dolgozatban tárgyaltam, most röviden csak annyit, hogy táltosaink nem sokban különböztek vajákosasszonyainktól.”

A Góg és Magóg népe c. könyv tisztelgés a tudomány és a tudomány művelői előtt. Milyen szépen is ír László Gyula tanár úr Rudnai Gyuláról, a festőről, aki tanított csakúgy, mint László Gyula.

 (László Gyula: Góg és Magóg népe, Kiadta az Örökségünk 1996-ban.)

Győri Béla