vissza a főoldalra

 2011.04.22. 

Hit, tudás, hazaszeretet

Nyolcvanadik születésnapját ünnepli idén az esztergomi ferences gimnázium. 1928-ban a rendház falai között középiskolás internátus létesült, s rá három évre ez az intézmény nyilvános jogú gimnáziummal bővült. P. Tokár Jánost, a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium igazgatóját arra kértem, hogy a múlt felidézése után beszéljen az iskola nevelési koncepciójáról és a cigány fiatalok felzárkóztatásáról.

 – A ferences nem egy tanító rend. Miért érezték anno fontosnak az atyák, hogy gimnáziumot létesítsenek?

 – Az egyik cél az volt, hogy minél magasabb – minimum érettségizett –emberek jelentkezzenek a közösségbe. Azok számára, akiket pappá szenteltek, az itteni gimnáziumi képzés szolgált alapul. A másik fontos ok a hivatásgondozás volt. Úgy gondolták: ha katolikus szellemű, jó családból származó hívő ember gyermekeit tanítják, akkor nagy az esélye annak, hogy több diáknak megtetszik az itt élő szerzetesek élete. Tehát többen jelentkeznek a rendbe.

 – Mennyire igazolta a jövő ezt a feltételezést?

 – Az elképzelés helyes voltát igazolja, hogy – mai számadatokkal igazolva – a magyar provincia tagjainak több mint a fele ebből az iskolából került ki. A ’30-as években is sokan jelentkeztek a rendbe. Volt olyan diák, aki már a gimnáziumi évek közepén a ferences hivatást választotta, s ezután már mint jelölt, szerzetesi ruhába beöltözve a szerzetesi kollégiumban lakott.

 – Az internátusban – gondolom– szegény családok gyermekeivel foglalkoztak. 1931-ben, a gimnáziumban is főleg ebből a társadalmi rétegből kerültek ki a növendékek?

 – Nem csak onnan. Ezt az intézményt annak idején nyaraló- és üdülőiskolaként hirdették meg. Az üdülés esetünkben nem azt jelenti, hogy a diákoknak nem kellett tanulniuk, hanem az egészséges életmódon volt a hangsúly. Ebben a jó levegőjű városban a rend tulajdonában volt egy háromhektáros park, amit a gyerekek rendszeresen használhattak. A Dunán csónakázni lehetett, a Pilisben kirándulni és a Strázsa-hegyen telente síelni. Tehát szellemi és testi felüdülést kínáltak a fővárosi szülők gyermekeinek az esztergomi atyák. Ez ma sincs másként. A délutáni szakkörök, a szabadidős tevékenységek, a sportkörök, valamint a túrák, kirándulások lehetőséget adnak a közösségi rekreációs programok számára. Rendszeresen járunk színházba, kirándulunk a Pilisbe, a Börzsönybe, és a Gerecsébe.

 – Miért pont a budapestiek felé nyitottak az iskola alapításakor?

 – Az alapításkor Serédi Jusztinián hercegprímás csupán annyit kötött ki, hogy ne Esztergomból kerüljenek ki a gimnázium növendékei, erre a célra megfelelők és elegendők a bencések és a nővérek akkori középiskolái. Budapesten és más vidéki városban több templomot is működtettek a ferencesek, és ezekről a helyekről toboroztak diákokat. Kezdetben tehát csak kollégisták lehettek a gimnázium növendékei.

 – A többi, nagymúltú tanítórend nem volt féltékeny az esztergomi ferencesek gimnáziumára?

 – Szerintem nem, mert minden egyházi iskola érdeke, hogy minél több ilyen jellegű intézmény működjön. Nem az a cél, hogy egymással versenyezve, egymástól csábítsuk el a gyerekeket, hanem, hogy vonzóvá tegyük a katolikus nevelést. Ma már a katolikus iskola is missziós terület, ezért fel kell vállalni, hogy olyan gyerekek is bekerüljenek hozzánk, akiket otthon nem, vagy kevésbé részesítettek vallásos nevelésben.

 – Az 1948-as államosításkor mi lett az épület sorsa?

 – 1946 és 48 között már működött a falak között a dolgozók gimnáziuma, 1949-50-ben pedig testnevelési gimnáziumot helyeztek el az épületben. Így államosították a hálótermeket, tantermeket, szertárakat, tornatermet – kivéve a rendházat, ahol a tanárok laktak. A mi diákjainkat egy másik kollégium tanulóival „csapták össze”.

 – 1950-ben történt a szerzetesrendek feloszlatása, viszont még az évben visszakapták a ferencesek az esztergomi iskolájukat.

 – A szerzetesek elhurcolása júniusban kezdődött, de már szeptemberben aláírták a paktumot az egyház és a kormány képviselői, ami által négy szerzetesrend működési engedélyt kapott. Változást jelentett, hogy az addigi kettő helyett csak egy rendtartományunk lehetett, s a provinciák tanárai az esztergomi és a szentendrei ferences gimnáziumban taníthattak. Rajtuk kívül több olyan szerzetestanárt is felvettek, akik, mivel rendjük nem működhetett Magyarországon, máshol nem tudtak elhelyezkedni.

 – Igaz az a legenda, hogy ezt Balogh páternek köszönheti? Egyes írások szerint ő győzte meg Rákosit azzal, hogy a ferencesek szegények, és szinte kommunisztikus elveket vallanak.

 – Ez nem legenda, hanem a valóság.

 – A páter hálás is volt a ferenceseknek?

 – Igen, mert amikor politikai tevékenysége miatt Hamvas Endre, csanádi püspök visszavonulásra szólította fel, Budapesten csak a ferencesek fogadták be. Ő szólt Rákosinak a rend érdekében: „Ott vannak a barátok, azoknak nem volt vagyonuk, nem sírják vissza a múltat.” Rákosi maga is megindokolta: „…a ferenceseknek, miután szegényszaguk volt és népiesek voltak, az egyház és a kormányzat szisztematikusan kiirtotta… Egy indok, hogyha őket a régi arisztokrácia ennyire nyomta, akkor mi egy kicsit támogassuk.”

 – Mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy a Rákosi-rendszerben egy szülő a ferencesekhez írassa a gyerekét. Nem volt ez rossz ajánlólevél a továbbtanuláshoz?

 – Ehhez semmilyen bátorságra nem volt szükség, mert rá voltak kényszerülve az osztályidegennek tekintett szülők, hogy a még működő egyházi gimnáziumokba küldjék gyermekeiket. Hamar tudomást szereztek a hajdani nagybirtokosok, tisztek és köztisztviselők, hogy mi felvesszük fiaikat. Ők, az érettségi után természetesen rögtön nem kerülhettek be egyetemekre, csak ha előtte fizikai munkát végeztek.

 – A párt, a belügyi szervek figyeltették ezt az iskolát?

 – Ugyanúgy, mint a többi egyházi iskolát; nem voltunk kivételezett helyzetben. Ennek az időnek a történeti dokumentációjával egyik rendtársunk foglalkozik. Ő tudja, hogy kik voltak akkor a beépített emberek, kik jelentettek. De itt differenciálni kell, mert nem mindenki volt annyira aktív együttműködő, hogy olyanról is jelentsen, amiről nem is kérdezték.

 – Ferences öregdiákként emlékszem, hogy 1990-ig nem lehetett egyenesen telefonálni Esztergomból más településre, hanem meg kellett rendelni a vo-nalat. A „keresztény” várost büntették ezzel?

 – Pontosan, tudni akarták ki kivel érintkezik. Esztergom múltja most is kötelez bennünket, ennek megfelelően kell élni hétköznapjainkat.

 – Úgy tudom, hogy az 1970-es években nagyon kevesen jártak önökhöz, majd a ’80-as évek végétől egyre többen jelentkeztek az esztergomi ferences gimnáziumba. Ez azért történt, mert egyre kevésbé féltek az emberek, vagy érezték: jön a rendszerváltás, és tán jó pont lesz, ha katolikus iskolába jár a gyermekünk?

 – Mindenki egy eufórikus állapotot élt át, és úgy gondolták még az egyszerű párttagok is, hogy most szabadon élhetnek, s ha lehet, gyakorolhatják hitüket. Valószínűleg arra is gondolhattak egyesek, egy új rendszerben előny lehet, ha egyházi iskolába jár a gyermekük.

 – Aztán a ’90-es évek közepén ez a nagy lelkesedés alábbhagyott.

 – Egy természetes visszarendeződés következett be. Újra a család múltja, lelkisége, hite lett a motiváció. Azok a diákok viszont, akik a vallásosságban csak a külsőségekig jutottak el, csupán azt vitték tovább.  

– Önök régóta kérnek plébánosi ajánlást a jelentkezőktől. A mi időnkben külön felvételi is volt. Ez megszűnt.  

– Mi a felvételi ügyében betartjuk a minisztérium rendelkezéseit. Ott kell külön helyi felvételt bonyolítani, ahol magas a jelentkezők száma a meghirdetett helyekhez képest. Mi jelenleg nem ebbe a kategóriába tartozunk. A gyermek általános iskolai tanulmányi eredményei és a személyes elbeszélgetés – melynek során megtudjuk pl. a jelentkező tanulási stílusát, kedvenc tantárgyát, érdeklődési körét– során látjuk, ki az, akiknél nem jelent gondot az iskolai, a kollégiumi beilleszkedés.

 – Mi a fontosabb, az hogy valaki jeles tanuló, vagy, hogy hitét gyakorló család sarja?

 – Nem szoktunk ilyen sorrendet állítani, és olyan diákot is befogadunk, aki nem hitét gyakorló családból származik. Magyarország missziós területté vált, így azoknak a szülőknek a fiait is szívesen látjuk, akiket érdekel a vallásos nevelés. Nekünk most fontos nyitni minden olyan ember felé, akit érdekelnek az iskola pedagógiai programjában lefektetett értékek.

 – Még arra is volt példa, hogy itt a templomban keresztelték meg diákjukat?

 – Keresztelésre és elsőáldozásra is volt példa. Azt kérjük a szülőktől, hogy ezután a keresztény, katolikus normák szerint éljenek.

 – Az esztergomi ferences gimnáziumnak jó a híre a középiskolák között. A diákok tanulmányi versenyeket nyernek, de mégsem beszélhetünk egy ún. zseniképző intézményről, inkább tehetséggondozóról.

 – Azt szeretnénk, ha a diák stressz, lelki feszültség nélkül hozza a napvilágra a benne rejlő tudást. Olyan kiegyensúlyozott személyiség legyen, aki elfogadja a Jóistentől kapott szellemi, lelki talentumokat, s mindezt bontakoztassa is ki. Ne legyen lusta, de tudja, hol vannak teljesítőképességének határai. A személyiség harmonikus kinevelése jóval fontosabb számunkra, mint az, hogy géniuszokat oktassunk. Az utóbbi sosem volt az iskola célja.

 – Több helyen olvasni, hogy hazaszeretetre is nevelik a diákokat. Ezt lehet direkt módon művelni?

 – Igen, azzal, hogy tiszteletben tartjuk a nemzet, az ország jelképeit. A magyar történelmet úgy tanítjuk, hogy a diák szeresse meg és tudjon benne a későbbiekben tájékozódni. Úgy tanítjuk, hogy nemzetünk hőseit – társadalmi rangtól függetlenül – tanulónk ismerje és becsülje meg, s ha más ország diákjaival találkozik, fel tudja sorolni értékeinket, a hungarikumokat. Az a célunk, hogy tanítványaink vegyenek részt azokon az ünnepségeken, melyek fontos történelmi eseményeket elevenítenek föl. Minél több olyan magyar költeményt ismerjenek, melyek a hazaszeretet érzését erősítik bennük. Ismerkedjenek meg olyan mai magyar államférfiakkal, politikusokkal – ebből a célból több rendezvényt tartunk –, akik a nemzet érdekeit képesek megfogalmazni és annak mentén politizálnak. Az is a hazafias nevelés része, hogy diákjainkat osztálykirándulások keretében elvisszük az elcsatolt területekre. Megismerik egy-egy elszakított országrész táji, építészeti, művészeti emlékeit, és találkoznak ottani magyar gyerekekkel, barátságok is születnek.

 – Nem románozzák le az erdélyi magyarokat.

 – Tőlünk megkapja azt a nevelést, miután nem mond ilyet.

 – Megtanítják-e arra a diákokat, hogy miként válaszoljanak a kor nagy kihívásaira? Arra, hogy mit feleljenek a szekták, az újsütetű keresztény gyülekezetek vád, vagy az erősödő antiklerikális megnyilvánulásokra?

 – Tanítjuk őket erre, de nem csak rajtunk múlik az eredmény. Azt teljes mértékben nem tudhatjuk, hogy ki miként válaszol érettségizett felnőttként vallási kérdésekre. Szeretnénk, ha diákjainkból őszinte, becsületes hitvallók lennének. Igyekezzenek a saját hitükben úgy elmélyülni, hogy ezt rajtuk számon kérik. Ennek érdekében mi mindent megteszünk, de „hozott anyagból dolgozunk”, tehát fontos milyen értékeket valló család sarja a gyerek. Természetesen a nálunk eltöltött évek élményaga kitörölhetetlen. Él az öregdiákokban a közösségi élmény, s az, hogy az életben csak szorgalommal érhetjük el céljainkat. A vallásos nevelés kérdésében viszont a gyerek személyiségét tolakodó módon nem változtathatjuk meg, nekünk példát kell mutatni az életünkkel.

 – Emlékszem, a mi osztályunkban az ország összes megyéjéből voltak diákok, hiszen csak nyolc egyházi iskola működött. Ma a szülők inkább azt nézik, hogy közelebb legyen az iskola hozzájuk? Ha van egy katolikus gimnázium Kaposváron, akkor egy mosdósi gyereket inkább oda küldenének el, mint Esztergomba?

 – Ez az egyik oka annak, hogy kevesebb tanuló jelentkezik hozzánk, míg a másik demográfiai. Egyre kevesebb gyerek születik, így többfelé és valóságos tartalommal kell „reklámoznunk” az iskolánkat, értékeinket.

 – Emlékszem, hogy mikor az 1990-es évek elején egy akkori öregdiák megnézte a házirendünket, és látta a szünidők hosszát, azt mondta: bezzeg a mi időnkben ilyen nem volt. Ha most megtekintem csupán az éves hazamenetelek idejét, ugyanezt mondhatom. Miért volt szükség a változásokra?

 – Minden kornak megvan a maga nevelési stílusa, ezeket nem szabad összehasonlítani egymással. Most azt vesszük figyelembe, hogy a szülők érezni szeretnék, gyermekük nem távolodott el tőlük. A tanulók is szeretnek családtagjaikkal, otthoni barátaikkal találkozni, így nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak lesznek. Ez az oka annak, hogy havonta egyszer egy hétvégére hazaengedjük őket.

 – Hatosztályos gimnázium az önöké. Nehéz beszoktatni a 12 éves gyerekeket?

 – Őket a legkönnyebb. Egy 12 éves gyerek érzelmileg jóval stabilabb, mint egy 14 éves kamasz, így könnyebben beilleszkedik. Egy kamaszfiú egyrészt érzelmileg független szeretne lenni szüleitől, ugyanakkor hiányzik is neki az otthona, ilyenkor elsírja magát, de szégyelli a könnyeket. Tehát sok belső vívódással küszködik.

 – Mit gondol, miért van az, hogy még a hajdan gyengébb tanulók is szívesen emlékeznek vissza a „Frankában” töltött évekre?

 – Nem csak arról van szó, hogy egy fiúközösségben jól lehet „bandázni” – hiszen nálunk nincsenek koedukált osztályok –, hanem arról is: a fiúk nálunk egymás iránt sokkal szolidárisabbak, mint egy heterogén osztályban. Az utóbbira a lányok iránti érdeklődésen, vonzalmakon alapuló rivalizálások tapasztalhatók. Nálunk egy erős fiú/férfi közösség tagjai nem csak egymással szolidárisak, hanem az iskolájukhoz is ragaszkodnak.

 – Beszélgetésünk végén ejtsünk szót arról, hogy egy roma felzárkóztatási program keretén belül Bajnán esti, gimnáziumi képzést tartanak cigányok számára. Ki kereste fel önöket?

 – A cigány önkormányzat vezetője, a polgármester és a plébános kérésére indítottuk el ezt a képzést, amit nagyon szívesen végzünk. A munka során mi is sokat tanultunk, hivatásunkban megerősödtünk. Megtanultuk, hogyan lehet a szegény, egyszerű embereket megszólítani. Felnőttképzésről van szó, ami során tegeződünk a diákokkal. Ez nem jelenti azt, hogy nem kérnénk számon a tananyagot, de látják, nem felettük állunk, hanem segíteni szeretnénk nekik. A bennük lévő jót akarjuk továbbfejleszteni. Nem a hibáikra hívjuk fel a figyelmüket, mert az mindenkinek fáj. A ferences és világi tanárok törekvéseikért szeretetet, figyelmességet, teljes elfogadást, őszinteséget kapnak viszonzásul a diákoktól.

Medveczky Attila