vissza a főoldalra

 2011.04.22. 

Húsvét előtt, kereszténység után

Bolond lyukból bolond szél fúj, és ezt a bolond lyukat jó negyven éve így nevezik: USA. Még öt évvel ezelőtt olvastam a Magyar Nemzetben Molnár Tamás egy figyelmeztetését: - „Véleményem szerint az európaiak teljesen hibásan gondolják együttműködésnek az Amerika – Európa kapcsolat alapját. Azt hiszik, hogy megismétlődik ugyanaz, ami már megtörtént az első és második világháború kirobbanása után. Európa azt hiszi, hogy ha valami nagy baj érné, akkor Amerika most is megvédené.” (MN 2006. jún. 3.). Ezt követően a professzor kifejti, hogy Európában nem szövetségest lát az USA, hanem egy mindennap jelentéktelenebbé váló, „már felszámolt riválist”. Aztán kifejti azt is, hogy ezen buzgólkodás mentén, az Egyesült Államok diplomáciája miért áll teljes vállszélességgel a szabad demokrata párt mögött. (Ez utóbbi párt, a Spitz-Ságvári-hagyományoknak megfelelően – („32 nevem volt” – tavaly nevet váltott.)

Kereszténység még nem is volt, csupán közeli bekövetkezésének hírét – a názáreti Jézus megszületését - neszelték meg Heródes papjai, mikor már megtörtént az első véres keresztényüldözés: „apró szentek”. Aztán a kereszténység első századai a keresztényüldözés századai lettek. Csakhogy érdekes módon, ezekben a kezdeti időkben – egy kétezeréves folyamat első 400 éve tekinthető kezdeti időnek – az üldözés sokkal inkább erősítette és acélozta az evangéliumokban hívők hitét, egyházaik létét, semmint gyengítette volna. Hogy a kereszténység meddig fog tartani, természetesen nem tudom, de abban eléggé biztos vagyok, hogy már jócskán benne vagyunk az utolsó 400 évben, amelynek kezdetét hajlamos vagyok a XIX. századtól számolni.

A már idézett Molnár Tamás 1990-ben Michiganben  adta ki jelentős egyháztörténeti summázatát: Az Egyház, évszázadok zarándoka címen. A könyv hét évvel később magyarul is megjelent. A katolikus filozófus bámulatos kitartással és türelemmel próbálta számba venni azon lékek, sérülések mennyiségét és nagyságát, melyek miatt a keresztény egyházak – főleg vezérhajójuk, a katolikusság – drámai ütemben süllyed. A keresztények hitvesztése oly fokú, hogy nincs az a pénzügyi infláció, amelyik felvehetné vele a versenyt: sajnos nemcsak az elkóborló bárányok, de már a pásztorok hite is deficites. Mindez alapvetően a liberális eszmerendszer, a „liberális hegemónia” erőfeszítéseinek eredményeként jött létre: „az Egyház és a hit, a hit, melyet tanított, képviselt, s melyen Szent Pál óta egész létezése nyugodott – fokozatosan elveszítette hihetőségét”. (38. old.) – Az általános deszakralizációs folyamat annyira eredményes, hogy 2011-ben újra ott tartunk, ahol a Tiberius korabeli római polgárok tartottak: jót derülünk és fölényesen gúnyolódunk a keresztény hitvilág tanításain. Igaz, valamivel eredményesebben tesszük, mint Tiberiusék álmodhatták volna, hiszen ők nem rendelkeztek internettel, Google-val, e-maillel és hangot, képet, szöveget egyként továbbító mobiltelefonnal, melyet ma már minden tízéves gyerek magával hordoz iskolatáskájában a vajas kenyér mellett. Talán éppen ezért van az, hogy végül Róma tudta legyőzni a kereszténységet, és ezért, hogy korunk liberálisai legyőzték.

Molnár Tamás könyve megjelenésének idején az USA-ban már tombolt a II. Vatikáni Zsinat (1962-65) által gerjesztett destrukció: a megfélemlített, a társadalmi – azaz világi(!) – elvárásoknak megfelelni akaró amerikai püspökök az egyre erősödő feminista mozgalom és nő-lobby követelésére elrendelik, hogy ezentúl oltári szolgálatra leányok is mehetnek. Mindez persze édeskevés, mivel a feministák a cölibátus eltörlése mellett a nők pappá szentelését tűzték ki következő célnak. „Az Egyház ellen indított modern támadás a magas egyházi körökben megnyilvánuló hitfogyatkozásban jut tetőpontra.” (40. old.).  Egy Bouyer nevű teológus nemes egyszerűséggel így fogalmaz: „Az Istentől jövő megváltás puszta fogalma olyan sértés a világ számára, melyet a modern ember nem tud elfogadni”. (41. old.).

Pedig, mikor szegény Molnár Tamás mindezeket papírra vetette, nem is sejtette, hogy még az ő életében a katolikus berkeken belül kitör a pedofilőrület, amely a jelek szerint maga alá fogja temetni Krisztus kétezeréves egyházát. Mint minden nagyszerű dolog, ez is Amerikából indult ki, az ókontinens csak onnan importálta, de hamar megkedvelte az új módit: ha valaki katolikus lelkipásztor, úgy az pedofil is, hiszen cölibátusban él, tehát aberrált. Mindenképpen gyanús. A katolikus papok, tanárok, hitoktatók pedofíliával vádolása a tömeghisztéria szintjére emelkedett. Sajtóhírek szerint vannak olyan az anyagi csőd szélére sodródott egyházmegyék az USA-ban, melyek az elmúlt években több tízmilliárd dollár kártérítést fizettek ki azon egykori – azóta már pocakot eresztett – gyermekeknek, akik 30-40 év elteltével bátorodtak csak odáig, hogy felidézzék megrázó emlékeiket: a pap megsimogatta fejüket vagy arcukat. Vagy ki tudja mit csinált vagy nem csinált velük, hiszen – az általános jogszokásokkal ellentétben, papi pedofíliánál – tanú, bizonyíték nem szükséges, elég a puszta emlékezés néhány soros rögzítése egy bírósági feljelentésen. És már árad is az amerikai bőségszaru, ezúttal, mint egyházi kárpótlás. Érdekes módon elévülés sem áll fenn ezen ügyeknél, sőt, minél régibb, annál hitelesebbé tehető, mivel az érintett pap, a tényleges vádlott már rég halott, tehát tiltakozni sem tud szegény. De mintha maga a katolikus egyház, a Vatikán is részese lenne ennek az összeesküvésnek: nem tiltakozik, nem cáfol, nem követel bizonyítékokat, viszont lépten-nyomon bocsánatot kér, bűnbánatot tart és fizet és fizet és fizet. Már csak a nyilvánvaló bolond nem látja: nemcsak a pénzét, de történelmi létét is rá fogja fizetni erre a társadalmi őrületre.

Megdöbbentett a Népszabadság beszámolója a bajorországi katolikusok példátlanul nagyszámú, tömeges egyház-elhagyásai miatt. És a kilépések, „a tiltakozás és undor” oka mindig egy és ugyanaz: pedofília. 2010-ben 180.000 hívő lépett ki ősei egyházából, 2009-ben pedig 129.000. Magyarul: az elmúlt két évben, csupán Bajorországban – annak ellenére, hogy német a pápa! – 309.000 katolikus fordított hátat a katolicizmusnak. Ez az adat magáért beszél, további információt nem igényel, viszont tanulságos összevetni a cunami-mód terjedő iszlám népszerűségével, vitalitásával, a buddhizmus és zend vallások, valamint az elképesztő választékot nyújtó szekták és kisegyházak eldorádójával. Miközben a katolikus misék üres templomokban zajlanak.

Ha ezt Tibérius megérhette volna, nyilván irigykedik, de azért legkegyelmesebb császári elismerésében részesíti a liberálisokat. „Világ haladói, egyesüljetek!”

Szőcs Zoltán