vissza a főoldalra

 2011.04.22. 

Mikor veri újra az ördög a feleségét?
Beszélgetés András Ferenc filmrendezővel

Veri az ördög a feleségét, Dögkeselyű, A nagy generáció, a Vadon – hogy csak a legnépszerűbbnek és örökérvényűnek tekinthető filmeket említsük a 68 éves András Fe-renc életművéből. A filmrendező amolyan „utolsó mohikánná” válva, felszámolta budapesti otthonát és elköltözött a Balaton-felvidékre. Ez a táj legalább békével tölti el, ez a szűkebb pátriája. Több filmjének volt a helyszíne, napjainkban azonban legfeljebb a tervezgetésé és az álmodozásé. Hiába szeretne, évek óta nem forgat filmet. Asztalán egyre csak gyűlnek a megvalósulatlan forgatókönyvek.

 – Hogyan érzi magát napjainkban a bőrében „a nagy generáció”, az a korosztály, amelynek boldogult úrfikora a hatvanas évek második felében zajlott, a magyar beat-korszak idején, a francia és a csehszlovák politikai megmozdulások korában?

 – Elkeseredett nagypapákká váltunk, akikre még nyugdíjas éveik előtt rázúdult a kapitalizmus összes ártalma, így sokkal kellemetlenebb, kegyetlenebb, rosszabb az életünk, mint a 80-as évek derekán, mikor A nagy generáció forgatókönyve készült. A filmben elhangzik, hogy Magyarországot hamarosan ki fogják fosztani mindenféle alakok. Sokan kérdezték később, hogy honnan tudtuk ezt huszonöt évvel ezelőtt. Egyrészt megéreztük, másrészt sajnos már akkor voltak arra utaló jegyek, hogy az ügyeskedők, a seftelők, a mutyizók – akik mindig tudják, mi az a három dolog, ami hiányzik ebből az országból, mint azt Nyikita megjegyzi a filmben –, kiárusítanak mindent, még azt is eladják, ami nem is az övék.

 – A különböző filmfesztiválok révén sokat utazhatott. Milyen benyomásokat szerzett az alkotók megbecsüléséről nyugaton, illetve az Egyesült Államokban járva?

 – A filmesek megéltek a hivatásuk gyakorlásából meg a különböző jogdíjakból. Ez nálunk a mai napig nem valósult meg, ráadásul folyamatosan be is csaptak bennünket. Nekünk járt az úgynevezett gyártási pótlék, a kis összegű fizetésünket úgy egészítettük ki, hogy valamelyik produkcióban asszisztensként vagy másképpen vettünk részt, a pótlékot azonban nem adták hozzá a nyugdíjalapunkhoz. Vannak kollégáim, akik egészen minimális nyugdíjakat, negyven-ötvenezer forintot kapnak, és nagyon sokan éheznek. A legtöbbjüket az őrölte fel, hogy háttérbe szorultak és nem kaptak pénzt a filmjeikre. Nemrégiben a filmgyárban volt valami elintéznivalóm, mikor be akartam menni a főépületbe, ahol egykor a stúdiók voltak, a portás elkapta a karomat és azt mondta: „Eszébe ne jusson bemenni!” „Miért?” – kérdeztem. „Nem tudja, hogy maga az egyetlen, aki életben van a társaságból?” A korábbi meghatározó filmes műhelyek vezetői közül a Dialóg Stúdió egykori vezetőjeként már csak én élek. A többiek, akik a Hunniát, a Hétfői Mű-helyt vagy a Budapest Filmstúdiót vezették, de még a helyetteseik is a nyugdíjkorhatár elérése előtt kihaltak. Az idegrendszerük, a gyomruk vagy a szívük tönkrement, nem az íróasztaluk elvesztésébe rokkantak bele, hanem abba, hogy a szemük láttára megy végbe a magyar filmgyártás felszámolása. Tíz évig, míg stúdióvezető voltam, minden héten értekezletre jártam, ahol elmondták, hogyan kell privatizálni, ami tulajdonképpen a mai napig nem történt meg, a filmgyártásra fordítható pénz azonban rohamosan csökkent, akadt olyan, aki ki tudott ebből ügyeskedni magának valamennyit, mások viszont semmit. Vannak kiváló kollégáim, mint például Gazdag Gyula vagy Sára Sándor, akik hosszú ideje nem csináltak filmet, holott nem szenvednek alkotói válságban. Sajnos arról sohasem beszél senki, hogy milyen ígéretesnek látszó filmek maradtak az asztalfiókban és ebbe hányan pusztultak bele az alkotók közül. Gaál István úgy huszonöt évig nem rendezhetett, aztán szépen, csendben belehalt.

– A Szent Lőrinc folyó lazacai című filmjét 2002-ben forgatta. Azóta miért nem készült újabb András Ferenc- játékfilm?

 – Körülbelül négy-öt olyan forgatókönyvvel próbálkoztam, amelyet indoklás nélkül utasítottak el a filmes szakma részére kiírt pályázatokon. Érdekes módon sokáig ugyanaz az ember volt a játékfilm-kollégiumnak az elnöke, aki az „átkosban” a filmfőigazgató volt, őt még a pártközpontból tették oda. Felhívott és gratulált a jó forgatókönyvünkhöz, majd sajnálattal hozzátette, hogy sajnos a többiek leszavazták. Úgy érzem, hogy a Dobai Péter azonos című regénye alapján készült Vadon bemutatásával vette kezdetét a „kirekesztésem”. Ennek a történelmi filmnek az a lényege, hogy aki a magyar szabadságot tűzi a zászlajára, annak az írmagját is el kell taposni. Erre a témára az illetékesek közül jó páran húzogatták a szájukat, ez nem tetszett nekik, a filmszemle előtt egyenesen megbuktatták. De a  mozibemutatón 1989. március 15-én este, tehát azon a napon, amikor az ellenzéki tüntetésen Csengey Dénes jelképesen lefoglalta számunkra a televíziót, hatalmas közönségsikert aratott. Ezután a Csengey Dénessel közösen írott Az utolsó nyáron című film egyértelművé tette, hogy teljesen másképpen gondolkozom a nemzeti ügyekről, mint az a liberális érdekcsoport, melynek több tagja alapembernek számított az SZDSZ-ben és meghatározó befolyásuk volt a kulturális élet történéseiben. Később még elkészítettem a Törvénytelen című filmet, mely arról szólt, hogyan válnak a volt munkásőrök és pártfunkcionáriusok másokat kifosztva kapitalista milliárdosokká és bűnözőkké, de ez már valószínűleg az utolsó csepp lehetett a pohárban. Olasz kezdeményezésre olasz pénzből ugyan még megrendeztem A Szent Lőrinc folyó lazacait, de Magyarországon néhány tévéfilmet leszámítva, mint amilyen például a Csáth Gézáról szóló Morfium volt, azóta sem rúghatok labdába.

 – Korábban is volt rá példa, hogy négy-öt évig nem forgathatott, amikor első nagy sikere a Veri az ördög a feleségét című film bemutatása utána aláírta a Csehszlovákia 1968-as megszállását követő lelki és fizikai megtorlások ellen tiltakozó Charta 77-et.

–Igen, de én csak később tudtam meg, hogy az aláírás miatt kerültem átmenetileg lapátra. Makk Károly beszélt rá, hogy írjam alá, azt mondta, annyi neves ember aláírta már, hogy az elvtársakra fog visszaütni, ha elkezdenek piszkálódni. A kormány Pozsgay Imre kultuszminisztert bízta meg az ügy kivizsgálásával. Mindenkinek el kellett mondania az indítékát, hogy miért írta alá. Én szakmai és érzelmi indokokra egyaránt hivatkoztam. Amikor a Veri az ördöggel Karlovy Varyba utaztam, odajött hozzám gratulálni a cseh filmművészet krémje, Jirí Menzel és mások is, akikre addig bálványként néztem fel. Szerettem volna filmet készíteni a cseh kommunisták által feketelistára tett Vladimir Páral A százszázalékos nő című regényéből, és nagyon megrázott a szerzővel való személyes találkozás, amikor szembesülnöm kellett azzal, mennyire megkeseredett, depressziós embert csinált az egyik legkiválóbb kortárs íróból a diktatórikus hatalom. A koprodukciót egyébként hivatalosan a prágai televízió elnöke tiltotta le. Ezeket mind elmondtam Pozsgaynak, aki végig nagyon korrekten viselkedett velünk, miután mindenkit meghallgatott, részéről lezártnak tekintette az ügyet. A filmgyárban azonban más volt a helyzet, bármilyen forgatókönyvet adtam be, mindenre azt mondták, hogy most nem aktuális. A rendszerváltás után felhívott egy hölgy a Történelmi Igazságtétel Bizottságtól és megkérdezte, hogy milyen kárpótlást szeretnék, amiért nem rendezhettem évekig. A 34 és 39 éves korom közötti évekről volt szó, amikor a legfrissebb voltam, tele energiával és ambícióval, úgy-hogy megmondtam, hogy engem azokért az évekért nem lehet kárpótolni. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy bármilyen kárpótlás megillet az aláírás miatt, utólag sem tartom hősies vagy forradalmi tettnek. Ennyiben maradtunk.

 – Tegyük fel, hogy holnap szabad kezet kap. Hogyan állítaná talpra a magyar filmgyártást?

 – A stúdiórendszert kellene visszaállítani. Ha az Egyesült Államokban ez a struktúra a mozgófilm elterjedése óta működőképes, akkor nálunk sem mondana csődöt. A Jávor Pál-filmek ugyanúgy stúdiórendszerben készültek, mint a második világháború utáni forgatott klasszikusok. Ebben a szerkezetben mindenkinek megvolt a helye a forgatókönyvíróktól kezdve a műszakig, számos rendezőt, színészt, operatőrt, hangmérnököt foglalkoztatott és folyamatosan gondoskodott az utánpótlásról is minden műfajban. Nemeskürty Istvánnak a Budapest Film élén az volt az elgondolása, hogy minden évben kell csinálni két-három olyan filmet, ami nagy közönségsiker, az eltart két-három közepes nézettségű filmet, valamint egy művészfilmet. A magyar játékfilmek állandóan jelen voltak a nemzetközi fesztiválokon és sikerrel szerepeltek. Rangot jelentett filmrendezőnek lenni, három sikeres film kellett ahhoz, hogy valaki valóban azzá is váljon. Nagyon ritka volt az, ha valaki már az első filmjével kiérdemelte ezt a címet, mint például Huszárik Zoltán vagy én. 80 filmrendezőből, 20-25 forgatott rendszeresen. Ma ennek a többszöröse tartja magát filmrendezőnek meg producernek. Most az a filmrendező, aki össze tudja gründolni magának a pénzt, a többi nem számít, lehet az illető egy lelkes dilettáns vagy akárki. Azt mondják, ez azért jó így, mert nyugaton is így van. Na ez hazugság. Oda sem kerülhet a stáb közelébe az, akinek hiányzik a minimális szakmai előképzettsége, évekig kell bizonyítani és letenni az asztalra különféle munkákat ahhoz, hogy megfeleljen valaki. A stúdiórendszer idején összeült egy művészeti tanács és megvitatta a forgatókönyvet, melynek színvonala döntő fontosságú szempont volt az első körben. Ha elfogadták, akkor pénz is jutott rá. Ma mindenféle kuratóriumokhoz kell pályázni forgatókönyvírásra, majd gyártása, ha sikerül is támogatást nyerni, az csak töredéke egy játékfilmnek. A stúdiórendszer létrehozását a magyar államnak kellene kezdeményeznie, magánbefektetőkkel együttműködve. Nem igaz, hogy az állam rossz tulajdonosa a magyar filmgyártásnak. A film nagyon költséges, de bevételt is termel. A hazai közönség rajongva szereti a magyar színészt és azt a filmet is, amiben játszik.

 –Arra nem gondolt, hogy színházban rendezzen?

 –Elsősorban a mozgókép vonzott mindig is, mikor a MAFILM színtársulatát vezettem, rendeztem darabot. A közelmúltban újra felmerült, mi lenne, ha rendeznék színházban. Veszprémből kerestek meg az ötlettel, én ezen fellelkesülve Páskándi Géza, illetve Csurka István művei közül szerettem volna választani. Csurkától régi kedvencem a Deficit, de nagyon tetszik az új történelmi darabja, A hatodik koporsó is. Na-gyon tisztelem őt a bátorságáért, amiért elsőként keményen és nyersen kezdett beszélni olyan összefüggésekről, melyekről mások nemhogy hallgattak, hanem gondolni sem mertek rá, ha egyáltalán átlátták mi történt velünk az elmúlt évtizedekben a kulisszák mögött. Aztán semmi nem lett az egészből, mert közölték velem, hogy tizenöt százalékkal csökkentették a színház költségvetését.

 – A sok elutasítás dacára nem tűnik se keserű, se csalódott embernek. Honnan ered ez a kivételes természete?

 – Áldatlan időkben úgy viselkedem, mint a nagyapám. Tőle örököltem a tartásomat, fantasztikus alkat volt. Tengerészként szolgált az első világháború alatt, a Monarchia összes nyelvét beszélte. Mikor felszámolták a hadiflottát is, mozdonyvezető lett az Orient-expresszen, Horthy Miklós jóvoltából, akinek szívügye volt, hogy minden szélnek eresztett tengerészről gondoskodjon. Ötvenéves korában nyugdíjba ment, majd visszatért a nagyanyámmal együtt a szülőföldjére Sümegre, ahol volt egy kis öröksége, 5- 6 hold föld, néhány sor szőlő, zöldségeket termeltek, állatokat tenyésztettek. Sok időt töltöttem vele gyermekkoromban, rengeteget mesélt, imádtam hallgatni a kalandos történeteit. Vidám, derűs alkat volt, nem úgy, mint édesapám, akinek katonatisztként, a második világháború után, harmincöt éves korában tönkretették az életét.

 – Mikor veri újra az ördög a feleségét?

 – Nem rajtunk múlik. Munkácsi Miklóssal megírtuk a folytatást, de azt a pályázatunkat is elutasították. Több visszadobott szinopszis, filmnovella és forgatókönyv után most arra látok esélyt, hogy talán Kincses Elemér Soha című regényének a közeljövőben elkészíthetem a filmváltozatát. A forgatókönyv kész, néhány millió forint állami támogatás is rendelkezésre áll már, de azt az összeget előkészítésre nem használhatjuk fel, úgyhogy folyamatosan kilincselek és arra várok, hogy valaki teljes mellszélességgel áldását adja erre a koprodukcióra. Kincses Elemér könyve elsősorban önéletrajzi jellegű: az író első szerelmének történetét ismerhetjük meg belőle, emellett az 50-es 60-as évek színmagyar Marosvásárhelyének hétköznapjait a Ceausescu-diktatúrában.

Borbély László