vissza a főoldalra

 2011.08.12. 

Kabaré a színházi pályáztatási rendszer

Straub Dezső színművész 1952-ben született Budapesten. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1977-ben végezte el operett-musical szakot. 1975–1982 között a József Attila Színház művésze, 1981-től a Vidám Színpad, majd a Budaörsi Játékszín tagja lett. Rendszeresen fellépett a Karinthy Színházban, a Mikroszkóp Színpadon, mint konferanszié. Jelenleg a Békés Megyei Jókai Színházban játssza a Csárdáskirálynő Miska főpincérét. Jó humorú, jól éneklő és táncoló tehetséges komikus, aki gyakorta kirándul az operett területére és több színmű rendezése kötődik a nevéhez.

Színpadi szerepei (a teljesség igénye nélkül): Goldoni: A hazug – Flondrio; Szerb Antal: Éjféli lovas – Osborne; Paso: Ön is lehet gyilkos –Enrique; Coleman-Steward: Szeretem a feleségem–Alvin; Vaszary Gábor–Fényes Szabolcs–Szenes Iván: Az ördög nem alszik –Ronald, Ludwig: Vegyespáros –Max, titkár; Noel Coward: Akt hegedűvel – Sebastian Lacreolle, komornyik; Heltai Jenő: Bernát (...aki szalma) –Tunkó Béla; Ilja Katajev: Bolond vasárnap – Zürcsev Oszkár, anyagbeszerző; Conney: Család ellen nincs orvosság – Dr. Hubert Bonney; Eisemann Mihály–Egri-Halász Imre: Egy csók és más semmi – Dr. Sáfrány; Heltai Jenő: Az édes teher – Hathársy Miksa; Georges Feydeau: Fel is út, le is út – Bouzin költő és közjegyző; Lope de Vega: A furfangos menyasszony – Hernando, szolga; Bencsik Imre: Kölcsönlakás – Csatai, képviselő; M. Parker: A szerelmes nagykövet – Harry Douglas, az USA angliai nagykövete; Georges Feydeau: Az úr vadászni jár – Moricet; Kálmán Imre: A csárdáskirálynő – Miska.

Tévéfilmek: Bajuszverseny (1973), Nyúlkenyér (1977), Családi kör (1980-1981), Szeszélyes évszakok (1981), A filozófus (1981), Fürkész történetei (1983), Jégapó (1984), Charley nénje (1986), A fantasztikus nagynéni 1-2. (1986), Hölgyek és urak (1991), Francia négyes (1998), Kabarémúzeum (2006).

1986-ban Jászai Mari-díjat kapott.

 –Próbáltam utánajárni, mikor és hol lépsz föl, s meglepett, mikor olvastam: június végén a Szarvasi Vízi Színházban kedvenc verseidet szavaltad el. Ez két okból meglepő: egyik, hogy nem versmondó színészként ismernek, a másik, hogy van még igény arra valahol ebben az országban, hogy nyáron, szabadtéren verseket hallgassanak.

 –Egy fantasztikus vízi színpadot építettek Szarvason. Maga a színpad a vízre épült és előtte a parton pedig amfiteátrum –alakú a nézőtér. Ezen a csodás helyen augusztus 6-án és 7-én adjuk elő a békéscsabai színház produkcióját, a Csárdáskirálynőt. Eleinte csak egy estéről volt szó, de a nagy érdeklődésre való tekintettel másnap is ezt a sikerdarabot játsszuk. A vízi színpad nyitó gáláján pedig a színház zenés darabjaiból, így ebből az operettből is adtunk elő részleteket. A színházban ősszel mutattuk be nagy sikerrel a Csárdáskirálynőt, Fodor Zsókával a főszerepben; ő játssza Cecíliát és pedig Miskát. Hihetetlen jókat röhögtünk drága Zsókával a próbák során, és ezt átmentettük az előadásra is. Mivel Miskának a darabban csak egy dala van, a gálán én inkább elbeszélgettem, elmókáztam a közönséggel. Kollegáim erre azt mondták: de jó volt ez a stand up! Hát megtudtam, hogy én is stand up-os vagyok…De nem feledtem el a kérdésedet. Beindult Szarvason egy sorozat, Versek a víz fölött címmel, és én voltam az első vendég. Nagyon kellemes volt ez az est.

 –Eléggé csodabogárnak nézik azt, ha valaki a tömött metrón verseket olvas….Sőt már az is egy „idegen bolygóról” jött, aki valami komolyabb napilapot vesz elő a táskájából.

 –Valóban, azt hihetik, hogy beteg az illető, no de mégis 250 embert érdekelt ez a produkció. Ez egy sorozat. Szarvas nagy város, és nagyon drukkolok nekik, ha ennyi versszerető embert meg tudnak szólítani, az nagy dolog, hiszen ez még Budapesten is merész vállalkozás lenne.

 –Említetted a stand up-ot. Úgy tudom, hogy nem kedveled ezt a műfajt, és a Mikroszkóp színpad igazgatói székére is csak azért nyújtottad be a pályázatodat, mert úgy hallottad, hogy stand-up-os különítmények pályáznak a színházra.

 –Azt nem mondtam soha, hogy nem szeretem a stand up-ot, hiszen ez szinte minden komikus műfaj alapja. Mi ennek a lényege? Álljon ki valaki és tartsa szóval a közönséget. Ha ez sikerül, akkor az illető valóban színpadra alkalmas a humor kategóriájában.

 –Tehát egy konferanszié is stand up-os?

 – Természetesen! Kellér Dezső, Kabos László, Bodrogi Gyula, Forgács Gábor, Hofi Géza - és még sorolhatnám hajnalig - is ebben az értelemben remek stand up-os voltak. Ma sokan zászlójukra tűzik azt, hogy térjünk vissza az eredetekhez, vegyük le a sallangot. Azt viszont kevesen veszik észre, hogy azokat a “sallangokat”, melyeket évszázadok tapasztalata épített a dolgokra, úgy hívják: kultúra. Étkezési kultúra, szexuális kultúra, színpadi kultúra. Attól, hogy mindent kanállal eszünk, még nem lettünk nagyon eredetiek. Amikor egy műfajt sallangmentesítünk, akkor az ott marad csupaszon, de egyben árulkodóan is. Mert mi is történik egy stand up-ossal? Hozzávetőlegesen 10- 15 percen keresztül mondja a magáét. Többet a műfaj nem bír el. Aztán egy szellemes:„köszönöm a figyelmet” fordulattal távozik. Ha színpadi ember, és kicsit gondolkodik, rájön, hogy akkor maradhat tovább a színen, ha műfajt vált. Például énekel egyet. Aztán folytathatja a stand up-ot egy másik sztorival újabb tíz percig. És ha a fellépőnek még az is eszébe jut, hogy ezután lehetne bővíteni a színpadi jelenlétet mondjuk egy páros jelenettel, akkor hipp - hopp mit csinált? „Feltalálta” a kabarét! A régi rendőr viccátdolgozásával: mindenki stand up-osnak születik, csak van, aki tovább tanul. Nem rossz dolog a stand up, mert kibukkan belőle a tehetség, vannak közöttük odafigyelésre érdemes figurák is, ők azok, akik gondolati egységekkel bírnak. Aki csak vicceket mond, az nulla. Kevés előadónak vannak eredeti gondolatai a világról. Amennyiben a világról kialakult véleményt valaki viccekbe és történetekbe tudja burkolni, akkor stand up-osként is elérheti a Kellér Dezső-i szintet.

 –Július 25-én a Kanizsai Nyári Színházban adtátok elő Bencsik Imre – Straub Dezső vígjátékát, a Nejcserés támadást. Szereplők: Gregor Bernadett, Sáfár Anikó, Harsányi Gábor, Cseke Katinka, Némedi-Varga Tímea, Gergely Róbert. S te vagy az előadás rendezője. Bencsik Imre ötletéből írtad ezt a vígjátékot?

 –Bencsik Imre bácsi remek író volt, s a ’60-as, ’70-es években a Vidám Színpad több darabját is játszotta. Nagyon jó az alap ötlete ennek a darabjának is, csakhogy itt speciel ő is bedőlt a „korszellemnek”. Az 1970-es évek elején vetődött föl Magyarországon is a szabad szerelem és a nyitott házasság problematikája. Miskolczi Miklós írt is erről egy slágerkönyvet. A darab szerint a férj megcsalja a feleségét, egy csinos asszonykát, aki erre bosszúállásra készül. A férjnek viszont annyira fontos a felesége, hogy mindent megtesz azért, ez ne sikerüljön neki. S ebből hatalmas vígjátéki helyzetek kerekednek ki. Az eredeti darab szerint a feleség félrelép, és az élet megy tovább. Csak éppen a néző kedvetlenedik el. Valószínű, hogy az életben így történne mindez, csakhogy a színpadon ettől elszáll a vígjáték. Ha a röhögés mellett egy kis katarzist is szeretnénk a vígjátékokbanelérni, akkor a főhősnek meg kell szenvednie, majd fel kell szabadulnia a darab végére. Az ötletet viszont annyira jónak tartottam, hogy engedélyt kértem az örökösöktől Imre bácsi darabjának átírására. Megtehettem volna, hogy: idegen ötletből írta Straub Dezső, de ez nem lett volna tisztességes. Bencsik Imre remek dolgokat talált ki, és ha az örökösök is úgy gondolnák, akkor szívesen átdolgoznám a néhány más darabját is. Kiváló volt a dramaturgiai érzéke is, de nem játsszák a műveit, mert azok a szocializmusban játszódnak. Így ma ezek átírás nélkül eladhatatlanok a darab miliője miatt. Miközben kortalan, és rendszerfüggetlen humora átsüt a műveken.

 –Tehát a mostani egy igazi, klasszikus, magyar helyzetkomikumokban bővelkedő vígjáték?

 –Ahogy mondod. Annak idején, a Vidám Színpadon több darabnak, kabarénak én adtam címet. Imre bácsi művének eredeti címe: „Az első férfi” volt. Tehát a feleség elhatározza, hogy az első férfival, aki az útjába kerül, megcsalja a férjét. Az átírt történethez viszont nagyon jól passzol ez a straubi szófordulat, a „Nejcserés támadás”.

 –A darab rendezője is vagy. Itt könnyű a dolgod, mert nem veszhetsz össze a szerzővel. Komolyra fordítva a szót: mennyire szereted a „mindent csak azért is mondernizálni” rendezői felfogást?

 –Ki nem állhatom az öncélú modernizálást, tiszteletlenségnek is tartom, mert ilyen esetben a rendező akaratlanul is abból indul ki, hogy teljesen hülye a közönség. Amit pl. Shakespeare megírt, az ma is tökéletesen aktuális. Az áthallásokat, utalásokat a mai korra akkor is megérti a közönség, ha Hamlet nem metróval érkezik a randira. A Csárdáskirálynőt is játszották már háborús miliőben, de nem hiszem, hogy az ötlet sokat adott a mű értékeihez... Bár, fene tudja... Lehet, hogy nekik van igazuk...

 –Milyen alapon?

 – Amióta állampolgárból választópolgárrá lettünk visszaminősítve sok ilyen dolog történik velünk. A sikeres népbutítás évtizedek óta zajlik. Ma már szinte mindent el lehet adni a „ne bántsd a hülyét, mert belőle élsz” elv alapján. Hallottam egy felmérésről, miszerint a magyar választópolgárok 16%-a abban a hitben él, hogy 8 éven keresztül, tehát 2010 előtt is Fidesz –kormány volt. No comment! A ’70-es években érkezett egy csapat Magyarországra. Pankrációt adnak elő. Erre meg is telt a sportcsarnok, de az értelmes, sportmeccsekhez szokott pesti közönség a második kamuverekedés után Kispestig pofozta a szereplőket. Ma már ilyen felháborodás nincs, tapsolnak a semminek. Nem őket, a nézőket kell ezért kárhoztatni, hanem azokat, akik lebutították őket, hogy könnyebben manipulálhatók legyenek. Hiszen egy önálló gondolattal és jövőképpel rendelkező embert nehezen lehet az orránál fogva vezetni. Most olyan “szakemberek” irányítják a sikeres kulturális intézmények egy részét, aki értik ezt a korszellemet. Mivel a kritérium a látogatottság – a TV-ben a nézettség–  és nem a minőség, ezekre az ezrekre építenek. Színházak, múzeumok látogatottsági eredményei, statisztikái az egeket verdesik, de ha megkérdezed a nézőket, egy részük nemhogy a darab (kiállítás) címét, de még a város nevét sem tudja, ahol járt.

 –Említetted, hogy Békéscsabán játszod a Csárdáskirálynő Miska főpincérét. Ha a rendező azt mondta volna neked, hogy ez egy olyan kaposvári-féle előadás lesz, vállaltad volna?

 –Nem! A szerep megformálását mindig a maga klasszikus formájában indítom el. Amikor különböző társulatokkal járjuk az országot, hatalmas a sikere a vidám, könnyed darabjainknak. Viszont azokban a városokban, ahol alternatív színház működik, ott nem sikerünk van, hanem szinte tüntetnek az előadások után. Ezzel próbálja kifejezni a közönség azt, hogy miért is nem lehet egy darabot úgy előadni, ahogyan az meg van írva? Azt nem mondom, hogy nincs létjogosultsága az alternatív színháznak. Hiszen a színház jövőjét mindig a kísérletek határozzák meg. De nem mindegy, hogy hol, mennyi néző előtt kísérletezünk. Eredetileg gyógyszergyártó szakmát végeztem, és tudom, hogyan is néz ki egy gyógyszer kipróbálása. Először papírra vetjük az ötletünket, majd laboratóriumi körülmények között kísérletezünk, mikor ez sikeres, akkor jönnek az állatkísérletek. Ha ez is sikerül, akkor kellő óvatossággal, önkéntesek bevonásával emberen is kísérleteznek. Csak ezután kerül a gyógyszer a piacra. Ma, ha egy színházban van valakinek egy ötlete, azt rögtön színpadra teszik, és vagy „túléli” a közönség, vagy „belehal”. Óriási szellemi és kulturális mellékhatása van egy ilyen színházi gyógyszernek. Ezért lenne jó az ötletet előbb egy kis színpadon - laboratóriumi körülmények között - kipróbálni. Elmesélek egy történetet a kísérletezésről. A József Attila Színházban egy királydrámát adtunk elő. A rendező azt mondta, hogy jöjjünk be kosárlabdával, görkorcsolyával, stb. A premier előtt aztán meggyőztük arról, hogy mindez csak gátol minket a játszásban, és így egy nagyon jó hagyományos előadás lett belőle. Kiderült, hogy a rendező megnézett egy előadást külföldön, ahol nagy sikere volt ennek a feldolgozásnak. De azt már nem vette észre, hogy ez a modernizálás, nem egy rendezői ötlet, hanem egy hosszú próba folyamat eredménye volt. Ezért is mondom, hogy mindig a klasszikusból kell kiindulni. Aztán a darab elkezd önálló életet élni. És bármi korszak alkotó megoldás is lehet belőle.

 –Mindennek anyagi vonzata is van. A mi pénzünkből kísérleteznek, s ha nem sikerül, akkor minket szidnak, hogy nem értjük a mondanivalót. A másik: te is ott voltál a nézők közt az Újpest Színház Nagyvizitének főpróbáján. Hatalmas volt a siker, és látható, hogy az értékek szorulnak ki olyan helyekre, ahol éppen kísérletezni kéne.

 –Megfordult a világ. És ha a színház „fejlődése” nyugati irányba halad, ez azt jelenti majd, hogy a színészet nem egy szakma lesz, hanem egy állapot. Egy nyugati színész megkérdezte tőlem, hogy miből élek, merthogy nekik van civil foglalkozásuk, vállalkozásuk, és mellette, esténként fellépnek. Ha tényleg ez lesz a jövő, akkor viszont a magyar színházi élet innen nézve már elképesztően pazarló. Az állam láthatóan szeretne kivonulni a színházak támogatásából. Viszont a színházi szakma érdeke, hogy elhitesse: nem lehet! Ez még eddig sikerült neki. Ha valaki kíváncsi lenne rá, hogyan is lehetne jóval kevesebb állami pénzből színházakat működtetni, akkor azt el tudnám mondani, de ez szerintem senkit sem érdekel. Illetve ez nem érdeke se a szakmánknak, se a politikának. A gyakran hiteltelen politika ugyanis minden korban igyekszik hiteles színészeket maga mellé állítani. A hiteles színész háttér bólogatása hitelesíti a politikusi blöfföket. Ezek a színészek pedig hálából pozíciót kapnak. Ez így volt minden egyes kormány idején. Na már most, ha valamelyik politikus tényleg meghallgatná, hogyan lehet a magyar színházi gépezetet gazdaságosan, sokkal kevesebb állami támogatással működtetni, ezen művészek egy részének nem lenne állása. Ez pedig kinek jó?

 –S te nem vagy ilyen hitelesítő személy?

 –Nem, mert én egy igen rossz káder vagyok. Saját gondolataim vannak. Csak azokra tudok bólogatni. Emiatt a baloldalnak sosem voltam baloldali, és természetesen a jobboldaliak nem fogadnak el teljesen jobboldalinak. Kazal Laci bácsi mondta egyszer, s én is sokat gondolok erre: „már csak abban reménykedhetek, hogy a legközelebbi amnesztiát az ártatlanokra is kiterjesztik”. Magyarul, hogy egyszer már szakmai alapon is lesz munkám, egyszerűen csak azért mert értek hozzá.

 –Ha már itt tartunk: kétszer pályáztál színházigazgatói posztra. Egyszer sem lettél befutó. S tán sejtetted is a végeredményt. Akkor mi értelme az egésznek?

 – Pontosan tudom, hogy amikor leírok egy színházigazgatói pályázatot, akkor az gyakorlatilag senkit nem érdekel.

 –Ennyi felesleges időd van?

 –Nem titok, hiszen már évek óta pont a nyertesek mondják ki nyíltan, hogy megvan a győztes, és aztán kiírják neki a pályázatot. Tehát jobb lenne a nyílt kinevezéses módszer.  

–Pont Rátóti Zoltán mondta azt, hogy nem korrekt a pályáztatási rendszer. Egy államtitkár,vagy miniszter viselje csak a kinevezés felelősségének a súlyát.

 –Szinte mindenki tudja, hogy az egész egy álca. És téved az, aki azt hiszi, hogy mindez politikai alapon megy. Nem így van, a lényeg: ki van velem egy brancsban.

 –Tehát egy szekértáborban?

 –Nincs két tábor, csak egy. Ha két tábor lenne, akkor sokkal tisztább lenne a kép. Ha az előző kormány idején mondjuk valaki megkapott egy színházat, mert köztudottan nagy talpnyalója volt a befolyásos elvtársnak, és most ő megmaradhat a posztján, akkor a mögött nincs se politikai, se  szakmai indok, csupán egy: a klikkrendszeri. Amikor egy közismerten baloldalinak ember jobboldali politikusok támogatásával jut pozícióhoz, az arra enged következtetni, hogy vannak fontosabb dolgok is az elveknél. Tehát ha nem vagyok benne a klikkben, akkor oly mindegy mit teszek.

 –Tehát ha ezzel mind tisztában vagy, s ez a véleményed, akkor miért pályáztál?

 –Elmesélem a Mikroszkópos esetet. Már előre mindenki tudta, hogy Verebes István lesz a Mikroszkóp igazgatója. Azért pályáztam, mert Pista – akivel nem vagyok rossz viszonyban – valahol azt nyilatkozta, hogy visszalép. Erre gyorsan megírtam egy pályázatot. Ezután elmentem egy olyan kulturális bizottsági ülésre, ahol egyedül voltam jelen a pályázók közül. Pontosan tudtam, hogy már meg van a győztes, de kíváncsi voltam a dolgok menetére. Akkor még Bajnaiék voltak hatalmon. De mint mondtam ez szinte mellékes. Tudtam, mi történik majd. Azok az emberek, akik már eldöntöttek mindent, Verebesre voksoltak, elég kínos helyzetben voltak, de kénytelenek voltak kérdéseket feltenni, magyarázkodni. Az egyik bírálóbizottsági tag kikérte magának, hogy  vicces a pályázatom. Erre a másik: azért egy ilyen színháznál nem árt, ha humorérzéke is van a pályázónak. A harmadik: Verebes pályázata azért jó, mert benne van színház portáljának átépítése. (Jót röhögtem magamban, na mondom portál átépítési programmal eddig még kevesen nyertek színházigazgatói pályázatot.) Nagyon élveztem a zsűri kínlódását. Amikor megszületett a határozat, azt mondtam, hogy „Nagyon jól éreztem magam, köszönöm, hogy itt lehettem. Tudomásul vettem a döntésüket, és egy valamit  ígérhetek: hogyha a történtek ellenére mégis rám gondolnának, mint igazgatóra, az első kabaréban azért ezt a közgyűlést eljátsszuk!”. Körben ültek az újságírók, akik ledőltek székükről a röhögéstől Ők is tudták, hogy mindez egy bohózat. Én viszont már több ilyen bohózatnak nem akarok a részese lenni, mint élő díszletelem, így az életemet más utakon járom.

 –Egy teljesen más út volt az, mikor az Újpesti futball-csapat kommunikációs igazgatója voltál egy éven keresztül. Azt tudom, hogy az Újpest Ifiben játszottál Cseke Péterrel és Lippai Lászlóval, későbbi kollegáiddal és labdarúgó –családból származol. Sokan nem tudják rólad, hogy ezzel is foglalkoztál.

 –Nem csak ezt nem tudják, hanem azt sem, hogy sok cég nevét én adtam ,és szlogeneket gyártottam. Az sem ismert, hogy több városnak írtam meg a himnuszát. Céges rendezvények indulóit írtam, és bizony működik a Straub Művek Szlogengyár. Kommunikációs előadóként pedig bejártam Európa több országát.  Sokan nem tudják, hogy mennyire szeretek egy termék elindításával foglalkozni. Sőt a települések imázsának kialakítása is az egyik szakterületem. A kis települések jelenleg keresik a hagyományaikat és azokat napvilágra hozva szép eredményeket tudtam elérni. Az Újpestnél pedig kiderült számomra, hogy nem a játékosokkal van a baj, hanem az edzőkkel. A magyar edzői csapat hihetetlenül felkészületlen. Ha Isten igéje nem tölti be elmédet, akkor nem vagy vallásos, úgy, ha gondolataid nem állandóan a futball körül mozognak, akkor nem vagy futballista. Ha egy játékos a szabad idejében focizik, akkor baj van. Neki éppen a szabad idejében kéne mást csinálnia. Amíg egy edző nem tudja a futballista idejét átszervezni, addig ne várjunk hatalmas eredményt.

 –Nem a pénzkereset a motivációs tényező?

 –El tudod képzelni, hogy egy Ronaldino a pénzért focizik? Az Újpest kupadöntője előtt felkértek, készítsem fel a csapatot. Az edzőtáborban leírattam a fiúkkal azt, ki miért futballozik. Tehát beszéljünk a motivációkról. Rengeteg cél, ok került a táblára. Pénz, nő, lakás stb. Egy valami viszont kimaradt: a foci. Holott a foci egy önmotiváló játék. Akkor is kimegyünk játszani, ha nincs közönség. Az Aranycsapat tagjait a meccsek előtt el kellett tiltani a labdarúgástól, mert az edzések után még kimentek a térre a barátokkal focizni, mert nem bírták ki e nélkül. Ma ez szinte elképzelhetetlen. Focistaként csak úgy tudtam elaludni, hogy fejben támadásokat vezettem le. Úgy aludtam és úgy ébredtem, és másnap meg tudtam csinálni a pályán. Amikor pedig színész lettem, szerepekkel aludtam el és láttam magam előtt a közönséget.

 –Gyógyszergyártás, foci, majd a színpad előtt hivatásos táncdalénekes is voltál.

 –Sőt még cselgáncsoztam is. 1972-ben kaptam az ORI-tól hivatásos táncdalénekesi oklevelet. Akkor ez még engedélyhez volt kötve, s ezt évente egy-két személy kapta meg. A Színművészetin pedig operett-musical szakon végeztem. Amire a legbüszkébb vagyok, hogy mindent a tehetségemnek, a szorgalmamnak, felkészültségemnek, kreativitásomnak köszönhetek, s nem adtam el magam senkinek ahhoz, hogy életemben több mint ezerszer szerepelhettem tévéjátékokban, filmekben, jelenetekben és több százszor színházakban. Akkoriban szégyen volt lobbizni egy-egy szerepért. Most változtak az idők, és csak azok boldogulhatnak, akik benne vannak a klikkben. Így kissé nehéz a boldogulásom, de remélem, egyszer megváltozik ez a tendencia. Sokan összenevetnek a hátam mögött, mert mindig a tisztességes játék mellett voltam, elveim vannak, de a mai élet nem erről szól.

 –Akikkel együtt járod az országot, azoknak más-más a politikai habitusuk, viszont a színházban az értéket képviselik.

 –De nem ez lenne a normális? A művészet és a politikai érdekellentétes. Hiszen a politika, jellegénél fogva megoszt, a színművészetnek pedig a célja, hogy a nézőket pártállástól függetlenül egységgé kovácsolja. Mióta a politika is belépett a szórakoztató iparba, már a tolvajoknak is drukkolunk. Ha a tolvaj a mi színeinket viseli, akkor már jó ember. Volt egy vicc még a ’80-as években. A párttitkár és a felesége elmegy az operába. A párttitkár mutogat az énekesnőkre, s elmondja, ki kinek a szeretője. Majd rámutat egy nőre: ő meg az én szeretőm. A feleség kicsit sírdogál, majd megszólal: de azért ugye, a miénk a legszebb? Szóval eltűnt két milliárd, de legalább a mieink lopták el, és nem az ellenfélnek jutott. Hurrá! Az már, hogy tőlem lopták el, nem is olyan fontos. Vicces mi? Hát én azért inkább egy jó kabaréban nevetnék!