Kultúránk – létkérdésünk

Hatvanéves folyamat gyümölcse érett be 2004. december 5-én a magyar társadalomban, a nemzethalál gyümölcse. Borzalmát, jelentését máig nem volt képes a nemzet feldolgozni. Ekkor ugyanis annak következtében, hogy a magyar kultúra 1945 óta idegen, nemzetellenes erôk irányítása alatt áll, már nem találtatott egy érvényes népszavazáshoz szükséges mennyiségű magyar ember, aki testvérének, nemzettársának tekintse az elszakított területeken élô magyar testvéreit. A 2010-ben kétharmados többséggel kormányra lépô pártszövetségnek – nagyon helyesen – elsô dolga volt ezt a borzalmas nemzeti fiaskót orvosolni, és ma már állampolgárságot kap minden magyar, aki kéri és hozzá szavazati jogot is, de a kérdés még sincs megoldva. Pontosabban csak politikailag van megválaszolva, kulturális ellenlépés, terápia még nincs. Még addig a felismerésig nem jutott el a politikai gondolkodás és a nemzetstratégia, hogy a nemzeti közömbösség kifejlôdése nem elsôsorban politikai, hanem kulturális okokra vezethetô vissza, pontosabban, hogy a saját kultúra megteremtése nélkül a helyes politikai lépések elenyészhetnek. Az a népszavazás nem azért maradt érvénytelen, mert a Gyurcsány-kormány aljas propagandával, kihasználva a magyar tömegember mocskos módon gerjesztett anyagiasságát, lebeszélô propagandát zúdított a társadalomra, hanem azért, mert hatvan éve nemzetellenes kultúrában él.

Borbély László: Üzenet a palackban

A Heti Magyar Fórum olvasói szegről-végről már ismerhetnek, hiszen ősszel lesz két éve, hogy tárcákat, interjúkat, esszéket publikálok Csurka István felkérésére. Emellett az utóbbi hónapokban több novellám is megjelent a Havi Magyar Fórumban. Ezúttal azonban főszerkesztőként mutatkozom be az olvasóknak. Hogyan és miért jutottam el eddig? Sajnos erre nem tudok olyan frappáns választ adni ahogyan azt atyai jó barátom, Gyurkovics Tibor megoldotta. Ő azt mondta azért lett költő, mert embernek nem vált be. A múltba visszapillantva, kénytelen vagyok az elején kezdeni. A Bak jegyében jöttem a világra. Aprószentek napján születtem, tehát majdnem egy egész esztendőt elveszítettem. Tizenévesen, általános iskolás koromban kezdtem el írni egy barátommal együtt. Írásaink a magunknak szerkesztett diáklapban jelentek meg. A barátom költő akart lenni, de fiatalon elhunyt. Néha eszembe jut, mennyire rám férne a segítsége. Környezetemben ő volt az egyik olyan ember, akinek a sorsa megrendített és mind a mai napig írásra ösztönöz. Kamaszkoromban nagy hatással voltak rám az olasz neorealista filmek, Luchino Visconti, Vittorio De Sica, Federico Fellini, Pier Paolo Pasolini rendezései. Mintha csak az én környezetemben forgatták volna mindet. A Terézvárosban nőttem fel, nem a külvárosban, mégis minden szürke volt és kisszerű, a mozi, az irodalom, a színház, a könyvtár, vagy éppenséggel az antikvárium azonban ablakot nyitott egy magasabb dimenzióra, amelyben nem élni kell, hanem játszva teremteni és nem az a valóság benne, amit látunk és tapintunk, hanem amiben hiszünk. Magányos, töprengő, szemlélődő alkat voltam. Mostanában döbbentem rá, hogy mennyi sorsot gyűjtöttem össze, csupán azzal, hogy az élet drámai fordulataira fogékony voltam.

Haranghy Miklós: A Szent Korona viszontagságai 1944-45-ben

1928-ban külön törvényt hoztak „a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok gondviseléséről”. Erre az 1928. évi 25 törvénycikkre valóban szükség volt, hiszen az országos koronaőrök közjogi helyzetét szabályozó, a korona őrzéséről utoljára rendelkező 1790. évi 6 törvénycikk még a feudális berendezkedésű államviszonyokat tükrözte, ezt a rendelkezést sem a polgári kormányzat 1848-ban, sem a későbbi kormányok nem hozták összhangba a miniszteri felelősség elvével, és a koronáért, a koronázási jelvényekért is felelős miniszteri kormányzattal. Az új törvény értelmében „a minisztérium hatóságát a magyar királyi miniszterelnök érvényesíti”. A páncélterem hármas zárrendszerének egy-egy kulcsa az országos koronaőröknél, a harmadik a miniszterelnöknél van, a koronázási ládához is hármuknak van kulcsa. A kulcsmásolatokat lepecsételt ládácskában, az állampénztárban őrzik. Ennek kulcsa a miniszterelnöknél és a két másolata az országos koronaőröknél van. A korona gondviselését a koronaőrök látják el, a miniszterelnök csupán veszély esetén léphet közbe, úgy, hogy a koronaőröket a szükséges tennivalókra felhívja. Ha a helyzet olyan, hogy az intézkedés „veszélyes késedelemmel járna”, a miniszterelnök „a halaszthatatlan intézkedéseket foganatosítja”. Erről azonban értesítenie kell a koronaőröket. Ha ezekkel az intézkedésekkel kapcsolatban „súlyos aggályaik volnának”, azt lelkiismeretükkel össze nem férőnek, vagy koronaőri esküjükbe ütközőnek tartanák, kötelesek azonnal jelentést tenni az Országgyűlésnek”. A döntésig a vitás kérdés végrehajtása függőben marad, kivéve, hogy ebből „magára a Szent Koronára helyrehozhatatlan kár vagy veszély származnék.”

Kiss Dénes: Agyserkentés

Nem váltottunk más műfajra, változatlanul legfőbb segítőnk a magyar nyelv. Ám ez a nyelv, amellyel eljutunk az olvasókhoz, már áttetszőbb, jobban észlelhető a szerkezete, ha úgy tetszik a váza, mint amennyit eddig érzékeltünk belőle. Röviden szólva, ez már mintha más nyelv volna. Vagyis sok más eddig nem tudott dolog áll elénk. Nem mintha mindez régtől nem volna benne a nyelvben vagy nem használnánk, de nem törődtünk vele. Pedig most már elértünk ahhoz a ponthoz, amikor a mintegy ötven évnyi figyelemnek és kutakodásnak köszönhetően jobban kell észlelnünk és hasznosítanunk mindazt, amit a nyelvünk megmutatott nekünk. Például nem is gondolunk arra, hogy amit ki is mondunk, azt pontosan úgy értsük. Ha összetett szó, érzékeljük azt és képesek legyünk rögtön szétválasztani. Alább példát említünk és vizsgálunk. Ez a kifejezés, ez az összetett szó az észlel, azaz így „ész+lel”. Sokféleképpen előfordulhat ez is a beszédben, írásban. Meglel, rálel, megtalál – lál = lel – észrevesz, észrevétel, lelet, ta-lál-at, de ide tartozik például a lel-kesedés, aztán kér-lel, ér-lel és így tovább. De jegyezzük meg, hogy érdekes ellentétet játszhatunk e szóval is. Mutassuk meg, íme: lelkeseredés. Nagy lelkeseredéssel fogtunk hozzá a tenger kimeréséhez. Nem kell hozzá tenni, hogy a lehetetlen kísértéséről van szó. Tehát „ész-lel”-jük. Ha meggondoljuk, hogy az „ész” fogalma nem mást takar, mint az agy működését. Aki valamilyen tárgyban vagy témában sokat fog-lal-koz-tat-ja az agyát, használja az eszét, esetleg erőszakosan, rámenősen, gyom-lál, stb. arra azt mondjuk: „eszelős” vagy „eszelősen” ragaszkodik valamihez, esetleg a véleményéhez. Van még persze ide tartozó szavunk, például a kérlel, kémlel, föllel, lelet, stb. (Régebbi elgondolásunk, hogy a magyar nyelv szavaiból olyan szótárat sem volna hiábavalóság készíteni, amelyikben a végződések kerülnének előre. Tehát a lal, lel, lál, és így tovább. Ez a szótár elsősorban nem a ragok, képzők és toldalékok szótára volna, hanem olyan számbavétele a szavaknak amilyent semmilyen más nyelvnél nem lehetne készíteni. Például: tol-dalék-tol, tol-igá-tol, tol-vaj-tol, stb.

Szent István király nagy legendája

Mert semminémű jó nem lehet vagy keletkezhet a létezô dolgokban Isten odaszálló irgalmának kedvezése nélkül. Az isteni gondviselés szeme ugyanis tetszéssel tekinti a néki szolgáló angyali karok megingathatatlan voltát, de a bukott ember megújhodását is kegyes irgalommal szemléli, s elômozdítja, hogy akit megteremtvén saját képének méltóságával ékesített fel, azt megtestesülésének szentsége által csoda módon atyai országának örökösévé tegye. Beteljesedtek tehát a pátriárkák és próféták jövendölései a mi Megváltónkban, ki megmagyarázhatatlanul szűztôl született, a kereszt kínszenvedése és a halál elnyerése után harmadnapon feltámadott, tanítványai körében negyven napig tartózkodott, majd szemük láttára hatolt az ég magasába, s természeténél s tehetségénél fogva atyja jobbján nyert helyet, és az atyjától s a tôle származó vigasztaló Szentlelket fogadott fiaira heves érkezésének csodálatos zúgásával kiárasztotta; ez pedig ôket tüzes nyelvek képében minden nyelv tudásával gazdagította, és isteni erejébôl a csodatevés jeles képességével csodálttá tette. Az ô szeretetének hevétôl lángra gyúlva, amint Üdvözítônk korábban meghagyta nekik, az evangélium hirdetésének követségében Isten igéjének magját hintve, az egész világot bejárták. Némelyikük királyságokat királyostul, némelyikük fejedelemségeket fejedelmestül, némelyikük tartományrészeket és kerületeket helytartóstul és elöljáróstul vett rá a keresztény vallás gyakorlására, és a Szentlélek magasra csapó lángjai annyira megszilárdították a földkerekségen az egyetemes egyház alapját, hogy maga Róma is, az egész világ fôvárosa, a császári egyeduralommal együtt nyakát Krisztus hite alá hajtva lemondott a hiú tévelygésekrôl. Nem maradt ország, sem nemzet, hol Krisztus irgalmának valamilyen foganatja nem lett. Így történt, hogy az éber isteni kegyelem a kárhozat és tudatlanság fiaira, a faragatlan, kóbor népre, mely nem ismerte fel, hogy Isten teremtése, vagyis hát a Pannónia földjén lakó magyarokra, kegyes pillantással letekintett az égbôl, hogy akiket az örökkévalóság titkos terve korábban természetes lakóhelyükrôl napnyugati részekre rendelt a keresztények eltévelyedéseinek megbosszulására, azokat, rendeltetésük ideje már betelvén, a hamisság útjáról az igazság ösvényére, az eloszlatott homályból az örökkévaló jutalmazás reményére vezesse.

Hamvas Béla: A király és a nép

(részlet a Scientia sacrából)

A legelső, amit az archaikus népről, amely a történeti kor határán bomlásnak indult és lassan teljesen széthullott, merő anyagi tömeggé lett, tudni kell, hogy az emberi közösségben minden ember kivétel nélkül a nép tagja, egyedül egyetlen lény nem: a király. A király a kocsihajtó, a nép a kocsi; a király az atman, a nép a test; a király a lélek, a nép a természet; a király a férfi, a jang, a nép az asszony, a jin. A király az ég és a szellem, a nép a föld és a természet. A nép tagja a főpap, a pap, a katona, a kormányzó, a lovag, a bíró, a kereskedő, a földműves, a munkás, a szolga. A nép az emberi nem közössége, az együttélés primér egysége. A három kaszt a hármas szám jegyében áll, s ezért a három kaszt együtt: az egész. A nép azonban a négyes szám jegyében áll, s ezért a nép: a teljesség. Ezért az archaikus birodalmak mind nem a három rend, hanem a négy égtáj birodalmai: Kína, India, Peru, Irán, Egyiptom egyaránt, mert a négy az egészen kívül a teljesség is. A nép az emberi közösség létének teljessége, a hierarchia teljessége, amelynek feje és ura, férje és kocsihajtója a király. A király és a nép a lét két pólusa, és a kettő összetartozik. Egyik a másik nélkül éppen úgy nem gondolható el, ahogy nem gondolható el férfi nő nélkül, sötétség világosság nélkül, ég föld nélkül. A király az Egy, aki szemben áll a Sokkal; de a sok annyi, mint nép: Egy a király által, aki eggyé teszi. Ezért lesz a nép teljessé. S az archaikus kor határán, amikor a nép felbomlik, eltűnik a király is. Így kerül a királyság a brahman kezébe és válik a királyság uralommá; így lesz később, mikor a ksátrija kerül fel, merő hatalommá. Ha elvész a jang, vele együtt vész a jin. A lét üteme most megáll: nincs többé ji jang – ji jin: egyszer jang, egyszer jin. A gyújtópontok kialszanak, a lét intenzitása alábbszáll: a nép létének felemelt szintje lesüllyed, az emberiség rendezetlen halmazzá válik. Ez az állapot az, amelyet Hérakleitosz polloinak, sokaságnak nevez.

Tömörkény István: Tiszai legenda

Valamiképp a mindenféle néven nevezendő emberek külső mivoltokban változandóságot mutatnak, és különbnél különbfélék testi formáikban, azonképpen a hajó is a maga formátumában különböző, és ki-ki olyan, amilyen vízhez épült. A hajók oldalán ugyan egyazon szekercék dolgoznak, egyazon emberek kezében, de a hajó azért más-más az avatott ember szeme előtt, mert egyik merész külsejű, a másik nehézkes, a harmadik se ide, se oda, a negyedik pedig délceg és vidám hatást tesz arra, aki ért az ilyen dolgokhoz, amiként aki nem ért hozzá, ide se hallgasson, mert úgysem tud meg ebből a történetből semmit. Mert ami a nagy hajókat illeti, azok valamennyien egyformán feküsznek a lomha nagy vízen, amelynek sárga, homokos tetejéből apró halak ütögetik ki a fejüket a napra. A hajók széles aljukkal ráfekszenek a Tiszára, mind végtől-végig: a László király, a Szent Péter, a Mihály Arkangyal, a vastag Borbála, a hosszú Hunyadi János – de mindezek között elsőnek említendő a Szent István király, ha végtől-végig egybevetjük az ezeken kívül valókkal is. A Szent István király-nak olyan szabatos állása van, olyan vakmerő szép feje, remek kormánya és előkelő állású domentátumja, hogy azt valóságos gyönyörűség nézni és ez bizonyos, határozott fokú tekintély a vízen járó embernek, ha az Istvánnal jár hol Bosznia felé, hol Győr alá, hol meg Galácba. Nem mai hajó, nem: ezt már, akárhogy is dicsérjük, lehetetlen ráfogni. De hiszen éppen ebben van neki a rangja, mert a Szent István király, nem hiába, hogy a mi legelsőbb való szent királyunk nevét viseli, fehér betűkkel kiírva fekete kátrányos oldalán, még soha bajba nem is járt, soha hosszú útjaiból rossz hírt nem küldött haza, és azt a búzát, kősót, kukoricát, vagy bármi egyéb terhet, amit ez a hajó vitt, nem a biztosító társaságok, hanem maga a jóságos király-apostol őrizte, aki nem is engedte égi kegyelmével sohasem, hogy sziklára, porondra, dunai fatönkre jusson a hajó. Ne is adja azt senkinek az Isten. Amen.

Ács Margit: Buta állat a krumpli

(Emlékek a történelem vége előtti időkből)

Mindig azt gondolták, hogy más-más okból, de egyikük sem alkalmas autóvezetésre. Ám amikor fiaik néhány barátja a felsőbb évfolyamokból – a kosárlabdacsapatban ugyanis nagyobb az átjárás a korosztályok között, mint azt az iskolai protokoll lehetővé tenné – érettségi és felvételi után bevonult, kiderült, hogy az ELTE-sek túlnyomó többségét, a jogászok kivételével, a legtávolabbi határszéli laktanyába sorozzák be, tehát minden valószínűség szerint Blanka fia is ide fog kerülni, sőt, ha Gyula fia kitart természettudományos érdeklődése mellett, akkor rövidesen ő is. Így hát belátták, hogy mégiscsak szükségük lesz valami járgányra, mert vonattal plusz busszal épp a látogatási idő végére lehet beérni a laktanyába. Vagy pedig szállodában töltik az éjszakát, amit ők heti rendszerességgel nemigen engedhetnének meg maguknak. Blanka meglehetősen jól volt tájékoztatva az újoncállapottal járó szülői feladatokról és nehézségekről, mert hivatali szobatársa, mint vérző szívű apa, hétről hétre megtette ezt az utat Lentibe, s neki sem lévén sokkal nagyobb fizetése, az éjszakát a vasútállomáson húzta ki. Blanka és Gyula generációja nagyon jól ismerte az éjszakázásnak ezt a módját, sőt – akkor még más-más partner társaságában –, ők is több hazai és környező országbeli város vasútállomását lakták be annak idején, fel sem ébredve, apatikusan nyújtották a kéznél tartott igazolványt az új és új járőröknek. Az sem volt ritka, hogy fel kellett cihelődniük, s aztán az őrszoba padján bóbiskoltak tovább, meg az sem, hogy egy-egy jobb érzésű járőr megmondta a váltásnak: nincs velük probléma, hagyja őket békén. Persze, a várótermi éjszakázásban nem az igazoltatás a legkellemetlenebb. Blanka kollégáját például nem is szokták igazoltatni. Hanem a pad a legkellemetlenebb. Egy középkorú ember ízületei és vérkeringése már nem visel el ilyen terhelést. Ezért vették meg az öreg Trabantot, és levizsgáztak autóvezetésből. Blanka gyakorlatból bukott, Gyula elméletből.

Elmer István: Bóják a sodrásban

Hőség – korán érkezett idén. Nyitott ablakok, a meleg levegő hullámozva billenti a függönyöket. Megsárgultak az idők folyamán. A tárgyak állandósága. A kisfiú rövidnadrágban nézi – bámulja a világ mozgását. A rádióból – valahonnan messziről, honnan ez a valóság? – szenvedélyes énekhang oldódik ki, összeölelkezik a meleggel. Hol ez a messzeség, mi ez az ölelkezés? Tágra nyílt szemek, még minden mozdulatlan, még minden csöndesen lélegzik a Knézich és Kinizsi utca sarkán, az első emeleti lakásban. A mozdulatok lassúak, biedermeier egyszerűséggel. A gyereké is, bár nem tudja, mit jelent a biedermeier. Anya a konyhában. Főz valamit – bizonyára finomat. Nemsokára ebédidő, s a világ rendje az ebéd rendje. „Megtartani, csak megtartani”, csikorognak az anya szájában az egymásnak feszített fogak. Egy villanás, férjét kituszkolják a házból, ismeretlen nyelven – oroszul?, hát persze, hogy oroszul –, durván ejtett szavak (szépek is lehetnének, miért ne?), a mérnök engedelmeskedik, néhány utcával odébb mélyedést lapátol az aknavetőnek, izzad, bár februárt írnak, erős szagú pufajkák körülötte, kész az állás, az aknavető irányba veszi a budai Várat, tizenhat kilós lövedék, amikor kirepül a cső végén, mint az él, úgy pendül, „Istenem! – s hogy elterelje figyelmét, a hajítás fizikai képletét idézi fel, odatúl bemérik az üteg helyét – civil hullák hevernek szerte az aknavető körül. Késő estére sem tértek haza, másnap keresésükre indulnak az asszonyok: ott találják őket, élettelenül, szertefeszítve. „Megtartani, csak megtartani”, csikorognak az anya szájában a fogak öt évvel később, amíg lehet, az utolsó pillanatig maradjon minden úgy, mintha… Miklóskának felköti a partedlit, odahelyezi a szalvétát, gőzölög a leves, „sütöttem valami finomat is, kisfiam…”

Keresse a Havi Magyar Fórumot minden hónap 15-étől az újságárusoknál!

Vagy fizessen rá elő!

info@magyarforum.hu