vissza a főoldalra

 2011.08.19. 

Zrínyi beveszi Pécset

Csengeri Attila musical- és operetténekes 1967-ben született Budapesten. 1984-ben barátaival együtt megalapította a Géniusz együttest, aminek előbb gitáros-énekese, majd szólóénekese lett. 1989-től a Színház- és Filmművészeti Főiskola növendéke volt operett-musical szakon, énektanára Bagó Gizella lett. Az első év végén felkérték a Rock Színházban Várkonyi Mátyás Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regényéből írt musicalje címszerepére, és még főiskolásként a Légy jó mindhaláligban is szerepet kapott, melynek lemezfelvételén is részt vett. 1993-ban diplomázott. 1995 őszéig a Rock Színház társulatának tagja volt, majd másfél évig Stuttgartban vendégszerepelt. 1995. december 13. és 1997. július 31. között 264-szer játszotta Christ a Miss Saigonból. Németországi vendégszereplése után több szabadtéri produkcióban énekelt (István a király, Atilla Isten kardja, János Vitéz). 1999-től Pécsett játszotta a Jézus Krisztus Szupersztár címszerepét, 2000-től Istvánt és alkalmanként Tordát játszotta a Magyar Színházban, azóta számos bemutatón vett részt szerte az országban. 2008-ban A Vörös Pimpernel magyarországi ősbemutatóján a címszerepet, 2009-ben a Zrínyi 1566 ősbemutatóján Cserenko Ferenc szerepét játszhatta el.

További főbb szerepei: Jézus Krisztus Szupersztár – címszerep, Légy jó mindhalálig – Török János, Sztárcsinálók– Néro, Sakk – Anatolij és Fred, Valahol Európában– Hosszú, A víg özvegy – Danilo, West Side Story – Tony, My Fair Lady – Freddy, Godspell – Jézus, Macskafogó – Mr.Teufel, A denevér – Eisenstein, Nyomorultak – Enjolras, Az operaház fantomja – Fantom.

2003. novemberében a Papp László Arénában tízezres közönség előtt mutatták be Bizet Carmenjének átdolgozott változatát, Horgas Eszter és Al Di Meola mellett Don José szerepét Csengeri Attila énekelte.

2002-ben megkapta a Pécsi Nemzeti Színház Nívódíját, valamint 2003-ban „Az év musicalénekese” eMeRTon-díjat.

 –Pécsett szeptember 9-én és 10-én látható a Zrínyi 1566 rockmusical, amiben Cserenko Ferenc kamarás szerepét játszod. Milyen típusú ez a figura?

 –A darab szerint ő meséli el az ostrom és a kirohanás történetét, hiszen túlélte a kirohanást. Rosszmájú feltételezés szerint annyira berúgott a csata hevében, hogy ájultra itta magát. A törökök pedig azt hitték, hogy halott, és így menekült meg. Az viszont tény, hogy nagyrészt Cserenkó leírásai, visszaemlékezései alapján rekonstruálták a kirohanást. A darab íve ezért időben nem is folyamatos, hanem néha megszakítja a visszaemlékezés. Úgy kezdődik, hogy már véget ért a csata és Zrínyi feje bent van egy kosárban, amit Szokoli Mehmed, török nagyvezér elküld egy levél kíséretében Salm gróf, osztrák fővezérnek.

 –A török hadvezér becsülte Zrínyit?

 –Becsülték ők a törökök, magyarok, horvátok egyaránt. A Nyugat, az európai hatalmak viszont féltek tőle, rettegtek erejétől és attól, ha ő hatalomra kerül, akkor felborul a kényes egyensúly.

 –Tehát el akarták veszejteni?

 –Minden jel és forrás arra utal, hogy Zrínyi egy cselszövés, ármány áldozata lett. Úgy irányították Bécsből a hadi cselekményeket, hogy mindenképpen elkerülhetetlen legyen Szigetvár ostroma. Azt ígérték, hogy megérkezik a felmentő sereg, de nem küldték oda a császári katonaságot, és jól tudták Bécsben, hogy a harminchatszoros túlerőben lévő török ármádia elpusztítja Szigetvárt, hiába védik azt hősiesen. Cserenko Ferenc hol a török, hol az osztrák fővezérrel beszélget a keretjátékban, illetve a darab közben is, mikor fényváltásokkal jelzik, hogy nem a vár ostroma, hanem az elbeszélés idején játszódik a cselekmény. Maga a fő történet pedig egyszerre megható, felemelő és hősiességet sugall. Ugyanakkor vannak humoros részek is, melyek kissé enyhítik a tragikus légkört. A Nő c. szám arról szól, hogy az asszonyok is a várban szeretnének maradni a férfiakkal, és velük együtt akarják megvédeni Szigetvárt. A nők kiharcolják maguknak, hogy maradjanak, s el is mondják: mi is vagyunk olyan bátrak, mint az egri nők. Mindez pedig egy funkys alapra íródott. Ennek a számnak van a legnagyobb sikere, mert szinte „mozog” az egész színpad.

 –Ezt a darabot szeptemberben Pécsett adjátok elő, de játszottátok már Szigetvárott is.

 –Az ősbemutatót Szigetvárott tartottuk, és tavaly nyáron is ott játszottuk ezt a darabot. Nem titok, hogy anyagi oka van annak, hogy idén Pécs a helyszín. A szigetvári önkormányzat nincs olyan gazdasági helyzetben, hogy támogatni tudná a rendezvényt. Moravetz Levente rendező, a darab szövegírója pedig minden követ megmozgat, hogy mecénásokat szerezzen. Ez azért is fontos, mert a magyar történelem egyik lényeges epizódjáról van szó.

 – Milyen érzés volt a történelmi helyszínen eljátszani ezt a művet? Adott valami plusz energiát?

 –Ezt nem lehet szavakkal kifejezni…Azt mondják, hogy ahol a színpad állt, ott volt a végső csata, mely alatt Zrínyit elfogták és lefejezték. Mindig nagy hatással van a színészre, mikor nem egy zárt kőszínházban játszik, hanem a történelmileg pontos helyszínen. Ez olyan esetben is felemelő érzés, mikor igen hűvös az idő és szélvihar tombol az előadás ideje alatt. Emlékszem: Sasvári Sándor éppen énekelte a fő dallammotívumot „hogyha jő egy vad vihar”, s nem múlt el két perc sem, s a vihar lesodorta a díszleteket. Ennél sokkal szebb élmény, mikor feljött a színpad mögül a Hold, és a mindez látványban hasonlított egy Zefirrelli-filmhez. Tudjuk a nagy olasz rendező szerette a szép díszleteket, jelmezeket, képi megoldásokat.

 –Holott néhányan fanyalogva giccsesnek mondják Zefirrellit

 –Ez igaz, de mint az olasz művészek többsége – gondolhatunk Puccinire, Verdire – a szépségért rajongott.

 –Pécsett már szinte visszatérő vendégnek számítasz.

 –Nagyon szeretem a baranyai megyeszékhelyet, ahol 10-11 éven keresztül 12 főszerepet is játszhattam. Így azt mondhatom: hazamegyek. Pécsett most a Káptalan utcai szabadtéri színpadon adjuk elő a Zrínyi-musicalt.

 –Eddig milyen volt a darab fogadtatása?

 –Akikkel beszélgettem, ismerősökkel, rokonokkal; mindenkit magával ragadott ez a darab. A legtöbb embernek a Zrínyi névről hol a költő, hol a szigeti hős jut eszébe. Még azt is tudják, hogy mikor már minden elveszett, kirohantak a védők a várkapun. Az előzmények viszont sokak előtt ismeretlenek. Így az a tény is, hogy a bécsi udvar ármánykodása okozta Zrínyi és Szigetvár vesztét. Eredetileg Egernek indult a török sereg és az osztrák hadvezetés cselszövése miatt fordult Szigetvár felé a had.

 –Többen azt sem tudják, hogy maga a szultán is Szigetvár alatt halt meg.

 –A szultán halálát sokszor janicsárlázadás követi, és új uralkodót választanak. Ez az ostrom ideje alatt megzavarta volna a török sereget. Ezért a halott szultánt „ültették ki” a sátor elé, ami előtt vonultak el a csatába a janicsárok. A darabban is van erre utalás, Cserenko mondja Zrínyinek: lehet, hogy meghalt a szultán, csak eltitkolják. Tehát a darabból tanul is a néző és nem csak szórakozik. Szigetvár pedig a mai napig a törökök egyik zarándokhelye, hiszen itt halt meg az egyik uralkodójuk. Terveink szerint Törökországba is elvisszük a darabot.

 –Főleg fiatalok tekintették meg az előadást, vagy az idősebb korosztály tagjai is?

 –Családok jöttek megtekinteni az előadást, így nagyszülők és unokák is. Nem annyira durván rockos a zene, hogy elijessze az idősebb generációt. Sőt a dalok többsége inkább lírai. A rock rész főleg a csatajeleneteknél érhető tetten. De akkor is, mikor Dandó és Radován hadnagy kiképzi az embereit, vagy visszajönnek Zrínyi emberei egy győztes csatából. A szép lírai részekből pedig kivehető a tragikus vég.

 –Egy történelmi alapú darab esetén szoktad tanulmányozni a szerepre való felkészüléskor az adott kort is?

 –Természetesen, és ebben igen nagy segítségemre van az internet, a különböző kereső programok. Ha már egy évtizedek óta játszott műben kapok szerepet, amellett, hogy tanulmányozom a kort, annak is utána nézek, kik és hol játszották előttem az adott figurát, milyen sikerrel ment a darab, átírták-e az eredetit, és milyen kritikákat kapott. Az ősbemutatóknál pedig megpróbálok a figurára keresni, s így olvastam azt is, hogy ez a horvát származású kamarás valószínűleg a bornak köszönhetően maradt életben és egy hullakupac alján találták meg. Mindezt fel tudta használni Mehmed hadvezér, mert lett egy követe, aki kapcsolatot tart később az osztrákokkal. Cserenkó Ferenc életkorára és küllemére nem találtam utalást, így magamra vettem a figurát.

 –Magyar és külföldi musicalekben egyaránt fellépsz. Hogyan látja: mennyire lehet a zenén tetten érni egy musical „származását”?

 –Egy kis mértékben lehet. Aki zeneszerzést tanul, képes több stílusban komponálni. Viszont ha a Sztárcsinálókra, a Mária evangéliumára, az Anna Kareninára, a gondolunk, akkor felfedezzük bennük a magyaros motívumokat is. A magyarok az élet sok területén nagyon tehetségesek. A magyar rockoperák és musicalek is sokkal színesebbek, több zenei értékkel, motívummal rendelkeznek, mint az angolszász darabok. Azoknál – tisztelet a kivételnek – a jól megírt fő motívum igen sokszor visszatér a darabban, és azt hiheti a színész, néző, hogy talán nem volt több ötlete a zeneszerzőnek. A magyar műveket hallgatva ki kell jelenteni, legalább olyan tehetségesek vagyunk ebben a műfajban, mint az angolszászok, csak éppen egy elzárt világban élünk, attól függetlenül, hogy a szó szoros értelmében már nem választ el minket a Nyugattól a vasfüggöny. Egyértelmű, hogy sokkal sikeresebbek lennének ezek a művek, ha Nyugaton születnének, és nem nálunk. Az angolszászok sokszor visszanyúlnak az eredeti rock-gyökerekhez, míg a magyaroknál tetten érhető a hazain kívül a déli, az olaszos melódiák világa.

 –A Zrínyiben vannak törökös motívumok is?

 –Természetesen, ahogy a magyar verbunkos is felfedezhető. Maga a zene annyira nagyszerű, hogyha ez külföldi szerzők műve lenne és egy nyugati történelmi eseményt dolgoznának föl, akkor világhíres lenne. Mi hiába vagyunk tehetségesebbek, sajnos elzárva élünk.  

–Nagyon sok helyen lépsz fel, rendezvényeken, bálokon is. Igény van még az élő zenére?

 –Szerencsére még sokakat megfog az élő zene varázsa. Egy több éve felvett lemezre rátátogni nem nagy művészet. Azt mondom: inkább kicsit hibázzunk, de ne play-backezzünk. Természetesen előfordul, hogy néhány tévéműsorban – ahol nincs lehetőség élő zenére – , azt kérik, hozzunk magunkkal cd-ét. Ezektől az alkalmaktól eltekintve élőben éneklek, még a téli hidegben és az influenzás időszakokban is. Ilyen esetekben nem kellemes énekelni, de a közönség iránti tiszteletből meg kell tennem. Tudom, hogy ezzel a mentalitással nem követem a módit, de nem csaphatom be a nézőket. A különböző tehetségkutató versenyeken feltűnt fiatalok, akik egy-két éve énekelnek csupán, azért lépnek föl play-backkel, mert nem rendelkeznek megfelelő énektechnikával és napi öt-hat fellépést is szerveznek nekik. Ilyenkor kilép a felkapott fiatal „sztár” a színpadra, mond néhány üdvözlő szöveget és elindul a lemez. Ez hamis dolog, mert ha egy színész felmegy a színpadra, akkor saját magát adja, még akkor is, ha úgy érzi, „belehal”. A közönség ezt a mentalitást szereti és meg is jutalmazza. Sajnos a mai világ egyre inkább a „konzerv-zene” irányába halad. Kollegáimmal többször fellépünk együtt olyan rendezvényeken, melyeken népszerű musicalekből és rockoperákból adunk elő részleteket. Ilyenkor, mivel a kíséret igen drága, a zenei alapot visszük magunkkal.

 –Ma a színházak egyik feladata, hogy az iskolát „közel hozzák” a színművészethez. Vannak igen sikeres próbálkozások, főleg vidéken. Emlékszem, diákkoromban Bubik István tartott nekünk előadást a gimnázium tornatermében. Előfordul, hogy lehívnak egy ilyen típusú beszélgetésre?

 –Volt már erre példa. 2008-ban jelent meg az orosházi Czank Szilvia Színházra hangolva című, fiatal musicalénekesekről szóló, fotókkal illusztrált interjúkötete. A könyv bemutatja a művészek eddigi életútját, munkásságát, mintegy követendő példát állítva így mindenki - de leginkább a fiatalok - elé. Az ifjú generáció kialakulóban lévő értékrendjét, gondolkodásmódját mindenképpen pozitív irányba befolyásolhatja az általuk kedvelt emberek példája. Ebben a könyvben én is „szerepelek”. Orosházán egy olyan könyvbemutatót szervezetek, melynek első részében a színészek beszélgettek a moderátorral, a második részben pedig zenés műsort adtunk. Idén nyáron egy szép élményben volt részem, amikor a tokaj-hegyaljai Mádon egy olyan iskolásoknak szóló műsort szerveztek, aminek én voltam a vendége. Erre a rendezvényre elhívták a helyi általános iskolásokat, tanárokat, sőt még a szomszéd faluból is érkeztek külön busszal diákok. Természetesen ez nem egy csak gyerekeknek szóló rendezvény volt, akit érdekelt, megtekinthette. Nekem úgy kellett magamról, a színházról, a darabokról beszélnem, hogy mind a kisdiákok, mind a kamaszok, mind a tanárok figyelmét lekössem. Ez egyrészt a stand up világa, de zenei ismeretterjesztés is. Erre egy példa: amikor a Fantomból énekeltem, elmondtam, hogy azért találunk benne Puccinira jellemző motívumokat, mert Webber szülei zenetörténészek voltak, és az apa kifejezetten az olasz komponista életét kutatta. Természetesen az ismeretterjesztést néha humorral kellett fűszerezni, hogy ne legyen annyira töményen tudományos a műsor. S ekkor mindenki megkaphatja azt, amire vágyik. Az ilyen műsorokat azért szeretem, mert bebizonyíthatom, milyen sok műfajban mozgok otthonosan. Tanár, énekes, komikus voltam egy személyben.

 –Mi volt az előzménye ennek a mádi meghívásnak?

 –A gyerekek egyik lelkes tanárnője külön a színházlátogatásra szerzett pályázati pénzeket. Így eljutottak a mádi iskolások a Madách Színházba is. Ekkor felvetődött a tanárnőben az ötlet, milyen jó lenne, ha a gyerekek közelebbről is megismernének. Felkerestek az interneten és én természetesen elfogadtam a meghívást. Eredetileg 50 percre terveztük a műsort, de több mint másfél órás lett, annyira jó volt a fogadtatása. Nem csak az iskolák, hanem szinte az egész település vendége is voltam, mert végigvezettek Mád nevezetességein. Olyan szeretettel fogadtak mint egy családtagot. Az a gond, hogy több kilométert kell utazni ahhoz, hogy ilyet tapasztaljak, hiszen a fővárosban nagyon felgyorsult minden és celebvilágot élünk. Az bíztat, hogy már 20 éve színpadon vagyok, és remélem, hogy még ennyit eltölthetek a deszkákon. A kis sztárocskák közül pedig sokan belebetegednek a hirtelen sikerbe, majd a mellőzöttségbe. Én viszont megdolgoztam a tapsokért. Főiskolásként az Operettszínházban voltam szakmai gyakorlaton, ott álltam a Denevér díszletei közt a harmadik sorban egy pezsgőspohárral a kezemben és énekeltem a kórusban. Eltelt tíz év és ugyanennek az operettnek az egyik főszerepét, Eisensteint énekelhettem el a Pécsi Nemzeti Színház színpadán.

 –Nehezebb volt a mádi estre felkészülni, mintha be kéne ugrani egy már ismert előadásba?

 –Igen, mert improvizálnom is kellett, és fel kellett készülnöm egy interaktív játékra is. Többször elhívnak falunapokra is énekelni. Ilyenkor előfordul, hogy a legkapatosabb emberke odabotorkál a színpad elé, és felkiabál: „magyar nótát is kérünk”. Erre viccesen azt mondom: „hogyne az is lesz, de külön neked, a műsor után, mert neked olyan szép a hangod, hogy feltétlenül indulj el a következő tévés tehetségkutatóban.” Mindez rutin kérdése, mert ha rendészt hívnák, akkor az nem lenne olyan elegáns, mint kis élcelődéssel megelőzni a konfliktust. A színészt a pillanat varázsa fogja meg, és ha más történik, mint a megszokott, akkor arra azonnal reagálnia kell. Ez gyakorlat kérdése, mint az is, hogyha nem jut eszembe egy sor, akkor gyorsan fejben írok magamnak egy másikat, ami oda illő és rímel is.

 –Hogyan látod: a vidéki közönség hálásabb, mint a pesti?

 –Igen, és jobban magukénak éreztek. Egy vidéki nagyváros vonzáskörzetében lévő kis faluból színházba menni sokkal nagyobb esemény, mint felszállni a villamosra, és leszállni a Madách előtt. A falusiak nem azért járnak ritkán színházba, mert nem érdekli őket, hanem mert nem megoldott a közlekedés. Bizony sokszor nézik az órájukat előadás alatt, elérik-e az utolsó buszt, vagy vonatot. Éppen ezért, ha egyszer színházba jutnak, akkor az számukra nagy élményt, szinte ünnepet jelent. Hálásak az élő, igaz szóért, és hangért. Pesten is megkapjuk a sikert, felállva tapsolnak az előadás végén, de hazamennek, és megy tovább az élet. Vidéken viszont hónapok múltán is felemlegetik a színházi élményt. Amikor Jézust alakítottam Pécsett, láttam, amikor a megfeszítés után előkerülnek a nézőtéren a fehér zsebkendők. Ilyenkor örülök, hogy egy katartikus élményhez én is hozzájárultam. Ezért és a tapsért érdemes csinálni a pályát.

 –Kamaszként te tudtál annyira közel kerülni egy-egy művészhez, mint hozzád a mádi gyerekek?

 –Gyerekkoromban még nem. Később, mikor már a Géniusz együttesben énekeltem, előfordult, hogy nagyobb bulikon közismert, sztár zenekarok előtt léptünk föl. Az Eddának is az előzenekara voltunk. Akkor Pataki Attilával beszélgettem. Ő mondta nekem: „fantasztikus a hanganyagod, próbálj meg a saját hangodon énekelni”. Addig ugyanis utánoztam az énekeseket. Hol Takács Tomisan, hol Varga Mikisen, hol Deák-Billesen énekeltem, a feldolgozott szám függvényében. Ezután kezdtem el keresni a saját hangomat. A másik meghatározó élményem volt, mikor a szakközépiskolába eljött hozzánk Varga Miki egy szál gitárral. Akkor már bemutatták az István a királyt, így Miki látogatása igazi ünnep volt. Az első sorban ültem és azon vettem észre magamat, hogy vele együtt énekeltem a dalokat. Milyen érdekes: később több rockoperában, musicalben énekeltünk együtt, és nagyon jó barátok lettük. Már főiskolásként a klasszikus zene világából is példaképekre találtam Pavarotti és Mario Lanza személyében. Hatalmas művészek, szinte „ezer szín” van a hangjukban. Bagó Gizella lett az énekmesterem, akivel a mai napig együtt dolgozom. Ő mondta nekem, hogy elég nagy a hangterjedelmem, de a hangszín és a technika is igen fontos.

 –A Géniusz énekeseként nem hallgattál klasszikus zenét? Néhány Wagner-énekes bevallotta nekem, mennyire szereti a rockot.

 –Nem véletlen, mert erőben ez a két stílus igen közel áll egymáshoz. Komolyzenét diák koromban nem hallgattam, csak rockot. Amit kerti munkák közben a rádióból hallottam az a magyar nóta volt, de ez idegen volt a fülemnek. Amikor pedig a KFT-vel megjelent az új hullám, akkor jöttem rá, hogy a zenének nagyon sok ága van, és fontos, hogy mindegyiket kissé megismerjem. A mai napig zenei „mindent hallgató” vagyok. Előfordul, hogy egy musical-koncertről hazafele menet az autóban komolyzenét hallgatok, mert az jobban kikapcsol.  

–Úgy tudom, hogy operaáriákat is tanultál énekmestereddel, így a Varázsfuvola képáriáját is.

 –Vagy az Ory grófjából részleteket. Mindez egy hangtechnikai képzés. Érdekes, hogy a Sztárcsinálókra – ami egy kemény rockzene, és Róma égésénél igen magas hangokat kell énekelnem – a skálázás után valamilyen komoly áriával készültünk föl. Az általad említett képária nagyon jól helyre tette a hangom, és nem engedte, hogy súlyosabb legyen. Ott szólt, ahol a Néró-szerep megkívánta. Az igaz, hogy az éneklés csúcsa az opera, ott nincs mikrofon, nem lehet manipulálni a hangot. Egy ideig kacérkodtam is az operaénekléssel, de rájöttem, hogy két külön világról van szó. Szinetár tanár úr mondta nekem a főiskolán: annyira otthon van a musicalirodalomban és a rockzenében, hogy hiba lenne, ha egy középszerű operaénekes lenne magából. Tehát azt tanácsolta, maradjanak meg a könnyebb műfajnál. Jól tettem, hogy megfogadtam a tanácsát, mert 1993 óta, miután elvégeztem a főiskolát, főszerepeket énekelek.

 –Régebben sportoltál is. Űzöd még ezt kikapcsolódásképpen?

 –Valóban kézilabdáztam, de ma már nem sportolok rendszeresen. Több lábon állok a földön, van egy alkusz-cégem is, biztosításokat kezelek. A kedvenc sportom a tenisz, de erre is ritkán nyílik alkalom. Azt veszem észre, hogyha egy színházban éneklek, az legalább akkora erőkifejtés, mint egy sporttevékenység. Tudósok mutatták ki, hogy egy operaénekes, egy előadás alatt annyi energiát fogyaszt el, mint egy favágó. Évente kb. 150 alkalommal lépek színpadra, és ebben még nincsenek is benne a próbák. A rekeszizom működtetése tehát nem egyszerű feladat. Amikor sorban éneklem a Fantomot, az három kiló súlycsökkenéssel jár.

 –Kinek a tanácsára felvételiztél a Színművészetire? Énekeltél a Géniuszban, s közben úgy gondoltad, színész is lehetsz?

 –Az akkori barátnőm rendező szakra próbált felvételizni. Én éppen katona voltam, s ő közölte velem, hogy most végez a musical osztály, s jó lenne, ha megpróbálnám a felvételit, hiszen a rocknak és a musicalnek közös a gyökere. Biztos vagyok benne, ha akkor nem vesznek föl, akkor nem vagyok a pályán, mert nem próbálkoztam volna újra, hiszen ez a szak csak négyévente indult.

 –A Színművészetin a zenei alapokat is el kellett sajátítani?

 –Természetesen tanultunk szolfézst, zeneelméletet. Így előnyben voltak azok, akik zenei előtanulmányokat folytattak. Megtanultam alapfokon kottát olvasni, de szükségem van korrepetítorra. Egy jó korrepetítor egyben énektanár, zenetanár, és több tapasztalatot tud átadni. Egyértelmű, hogy egy musicalnél nincsenek olyan hangi követelmények, mint egy operánál, a zenei anyag így jobban alkalmazható a saját adottságainkra.

–Az első év végén felkértek a Rock Színházban Várkonyi Mátyás Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regényéből írt musicalje címszerepére. Ki szemelt ki erre a feladatra?

 –A főiskolán megtudtuk, hogy meghallgatást írtak ki a szerepre. Úgy döntöttem a meghallgatás mellett, hogy alig rendelkeztem színpadi gyakorlattal és csak fél éve énekeltem Bagó Gizellánál. Az első lépéseim igen csak suták voltak, így Ács János rendező fokozatosan bevezetett a színészmesterség rejtelmeibe. Amit most tudok, annak jelentős részét tőle tanultam. Ezután sorozatban jöttek a szerepek a Rock Színháztól; csodálatos egy időszaka volt az életemnek.

 –Bezárta a kapuit a Rock Színház, s ezután Stuttgartban énekeltél másfél éven keresztül. Ráadásul ugyanazt a főszerepet a Miss Saigonból 264 alkalommal. Volt annyi érdeklődő erre a darabra?

 –A helyi „musical hall”-ban adta elő egy nemzetközi gárda ezt a darabot. Természetesen nem a stuttgartiak nézték meg ily sokszor az előadást, hanem egy kulturális turizmust szerveztek. Még Hollandiából, Japánból is jöttek repülővel megtekinteni az előadást. A szervezést dicséri, hogy az 1800 férőhelyes nézőteret heti nyolc alkalommal is megtöltötték.

 –Ide is meghallgatás útján kerültél?

 –Természetesen. Pont a születésnapomon volt a meghallgatás. A szállodában annyira figyelmesek voltak, hogy még erre az alkalomra egy üdvözlőkártyát is kaptam. Nem volt könnyű a meghallgatás, többször elénekeltették velem a legnehezebb dalt. Végül is meghívtak először a második szereposztásra, de 1995. december 13-án –ami nekem szerencsés napnak számított – az első szereposztás premierjét énekeltem el.

 –Milyen tapasztalatokkal távoztál?

 –Akkor lettem igazán professzionális énekes. Azt viszont kijelenthetem, hogy a kinti énekesek semmivel sem különbek, jobbak, mint a hazaiak. A magyar lélek, és szív nagyon hiányzik a kinti musical-játszásból. Nekem mindig azt mondták, hogy „túl sok vagyok” a színpadon. Míg itthon pont azt kérik. Az angolszász színjátszással pont az ölik ki, ami a mi értékünk, a hatalmas lobogó tüzet, a szenvedélyt és az egyéniséget.