Függetlenség

2011.08.26.

Az komonista vót, nem hitte

Csáky Károly: „Ó, szép piros hajnal”
(tanulmányok, dolgozatok a szakrális néprajz köréből)

Sokak szerint felesleges azzal foglalkozni, hogy honnan jövünk, inkább arra figyeljünk, hogy hová tartunk. Anélkül azonban, hogy ismernénk személyes jelenünk előzményeit, elődeink kilétét, életüket és cselekedeteiket, szokásaikat nehezebb felkészülni jövőre. Múltunk megismerése erőt adhat a mában, és segítséget jelenthet utódaink számára az elmúlt korok jobb megismeréséhez. A gyökerektől való elszakadás eltiporja a bölcsesség kialakulásának lehetőségei, az emberek nem nőnek fel igazán, nem képesek felelősséget vállalni, gondolkodni, döntésképteleneké válnak, mert nem önmaguk, hanem csak a divatokat majmoló emberformák. Csupán a divat, a karrierépítés és a gazdagság ábrándjának hajszolása hosszútávon teljesen életképtelen. A különböző divatok követőinek elgondolásába nem fér bele sem a hagyományőrzés, sem az önmegismerés, sem a tisztességes család és baráti kör ápolása. Gondoljunk csak bele abba, hogy mennyien lenézik azt ami magyar. Még az ún. magukat jobboldalinak vallók is alig ismerik múltjukat áthatóan, nem beszélve a határon túli magyarság hagyományairól. Mennek nyaralni „horvátba”, „olaszba”, de az igen kevés embernek jut eszébe, hogy feltérképezze az erdélyi, vagy a felvidéki tájakat és megismerje az ott élők hagyományait. Szerencsére azoknak, akiket érdekel a téma, egyre több és színvonalasabb irodalom áll rendelkezésére. Ilyen a felvidéki Csáky Károly etnográfus könyvsorozata, melyből most „csak” egyről, az „Ó, szép piros hajnal”-ról lesz szó.

A szakrális néprajz művelése a Felvidék magyarlakta területein is egyre erőteljesebben kezd kibontakozni. Csáky Károly, felvidéki néprajzkutató ebben a könyvben a vallásos hagyományok továbbélését vizsgálja; bemutatja a mai napig tevékenykedő „szentembereket”, leírja az egyházi körmenetek régi és mai formáit, szól a búcsújárásokról, foglalkozik a szakrális tárgyakkal, az imaközösségekkel és az archaikus imádságokkal. Vizsgálódását a népi vallásosság széles körére is kiterjeszti, így a szakrális kisemlékekre, és terekre. A néprajzkutató levéltári anyagokat is felhasznál, így ún. historia domusokat*, anyakönyveket, figyeli a kultuszok és rítusok változásait, a hagyományozódás formáit. Igaz, Csáky Károly kutatási területe az Ipoly-Börzsöny-i kistáj, kutatási eredményeit szélesebb összefüggésrendszerbe vizsgálja. A szerző ezt írja az előszóban, ami ars poetikának is tekinthető: „a szakrális néprajz kutatása sosem volt idegen számomra. Hisz aki a jeles napok vagy az emberi élet fordulóinak szokásait, hiedelmeit kutatja, az nem kerülheti el a néprajz vallásos vonatkozásait sem. Intenzívebben azonban csak az 1990-es évek elejétől foglalkozom a néprajz e területével. Kutatásaimat azóta egyre jobban kiterjesztettem a szó szoros értelmében vett népi vallásosságra, a vallásos hagyományok továbbélését, mai értelmezését is vizsgálva”

A könyv első fejezete a vallás és a hiedelem kapcsolatát vizsgálja. Szerzőnk úgy véli, hogy a népi vallásosság tulajdonképpen a hivatalos vallás tudatformája; változatos formáinak kialakulására különösen a katolikus vallás nyújtott teret. A Középső-Ipoly mentén élő palócok népi vallásosságát vizsgálja, mert ez a nép mindvégig megmaradt katolikusnak. A palócok alatt a Mátra, a Bükktől északra fekvő medence jellegű területek, illetve a Nógrádi-medence és az Ipoly-völgye magyar parasztsága értendő, a 19–20. században. A „Palócföld” (Felföld) lakóit leginkább a folklór közös sajátosságai, a 20. század első felében is fennmaradt nagycsaládrendszer és az azt tükröző településszerkezet, a római katolikus vallás, valamint a kétféle „a” hangot használó nyelvjárás köti össze. A palócság létszámát egykor 600.000 főre becsülték, de ezt az egykor egy tömbben élő etnikumot több olyan csapás is érte aminek hatására ez a létszám mára feleződött, harmadolódott. Eredetük a mai napig vita tárgya. Egyesek szerint a kabarok, mások szerint a polovecek, a kunok rokonai, míg vannak, akik a magyarok és a szlávok keverékeinek mondják őket. A palócság hitének a kereszténység előtti hitvilág néhány eleme és a keresztény vallás sajátos népi változata egyaránt a része. Akkor most szemezgessünk ebből a hiedelemvilágból. „Az eget az Isten teremtette, azért rá mutatni nem szabad, mert megver az Isten. A kést sem lehet hegyével felfelé állítani, nehogy hasítsa az eget.” „A napnak a palóc vidéken élet és halál dolgában is erőt tulajdonítottak. Jelét a katolikusok házaik oromzatára faragják. Csábon a házak ajtói dél felé nyíltak, a sírokat is a felkelő nap irányába tájolják. Ságújfalun a feszület egyik oldalán holdsarló, átellenben a napkorong látható. Jeles napokon pedig a buzgó katolikusok a napban vélték felfedezni a szentjeikkel kapcsolatos fontos dolgokat. Kisasszony-napkor több faluban is figyelték a felkelő napot. Ilyenkor «tisztán beleláttak», s abból «kiszálló csillagokat» is észrevették.” A természeti jelenségek közül a szélhez, a mennydörgéshez, a viharhoz, a villámláshoz, a jégesőhöz és a szivárványhoz fűződött néhány hiedelem. Ezekben felbukkan a jelenség okának, eredetének kérdése, találunk bennük előírásokat és tilalmakat, védekezéssel kapcsolatos mágiát. A szél a hiedelmek szerint hordóból fúj, amely a világ végén, egy lyukban van. A hideg böjti szelek előfordulásának oka az, hogy „nagyhéten keresték a zsidók az Úr Jézust, s az Isten szelet bocsátott, hogy eltakarják őt a fák lombjai meg a por.” Veszélyhárító szerepük volt a népi hitvilágban a szentelményeknek, mint pl. a szentelt gyertyának, a szenteltvíznek, a Márk-napi szentelt búzának vagy a templom harangjának. Nagyon érdekes, hogy az ideológiai ellentét a hiedelmekbe is begyűrűzött. Történt, hogy Ipolyfödémesen látni vélték a jégdarabokban Jézus szívét és Szűz Máriát. Az egyik adatközlő, Almácky Mária elmondja: „ott nézegettük a sáncba, amik nem óvadtak el, azokba vót. Beszéték egymás között, hogy valami jelenés. Elhittük, de az a S…, az komonista vót, nem hitte.” A kommunista a falu bírája volt, akit nem a közösség választott.

A vízről pedig azt tartották, gyógyítani lehet vele, elhárítja a rontást. Éppen ezért a lakosság által tisztelt források szinte szent helynek számítottak. Ezek egy része az Ipoly mentén az erdőben volt. Az ún. csodakutaknál pedig főleg gyógyulások és jelenések történtek. Előfordult, hogy az emberek a kutak közelében szentképeket helyeztek el, kis kápolnákat építettek. Erre példa a Födémes, Kelenye, Szécsénke, Hidvég és Tesmag határában megközelíthető Medvekút nevű forrás és az ott épült kis kápolna. A víz után térjünk rá a tűzre, hiszen ez az elem igen fontos szerepet kapott a néphitben. A tűzzel kapcsolatos hiedelmek átszőtték az élet valamennyi területét. Fűződtek hozzá jóslások, tilalmak, előírások és mágikus cselekedetek. A tűz megtisztított, gyógyított, gonoszt és betegséget távol tartott.

A tárgyak kultusza szinte egyidős az emberiséggel. S ezen a ponton pedig szólni kell a szakrális tárgyak fontosságáról. A rózsafüzér ott volt a megszületett gyermek pólyájában, a keresztelésre vitt csecsemő karján, akárcsak a haldokló kezében, vagy a halott koporsójában; tehát születéstől a halálig…Csábon az esküvőkor a Mária-kongregáció tagjai a társulat zászlójával mentek a mennyasszonyért. De voltak a körmeneteknek, a búcsújárásoknak is zászlai. Búcsúra menet ezeket hajtották meg minden szentet ábrázoló szobor és kereszt előtt. Az újabban felelevenített Szent Család-járás szokásaiban nemcsak az imarész a fontos. A képek és a szobrok ugyancsak lényeges tartozékai az áhítatnak. A Szent Családot ábrázoló képeket, szobrokat még néhány éve is megáldatták papjaikkal a hívek. A könyvből megtudjuk, hogy különös tisztelet övezi a felszentelt harangot. Azon kívül, hogy misére hív, jelzi az időt, hírül adja a halált és figyelmeztet a bajra. A harang mint szent tárgy gyakran felbukkan a helyi mondákban. Ezekben évszázadokkal korábban elrejtett harangok szólalnak meg, kötődve így az idő távolából is az utódokhoz. Közismert a szobrok tisztelete a nép körében. Ezeket hálából, kiengesztelésképpen, védelmezőként állították. Szőlőtermő vidéken sokfelé megtalálható Szent Orbán szobra. Szent Vendel az állatok védőszentje, kultusza Felvidéken a 18. századtól ismert. Szobrát általában a falvak végén állították föl egy-egy álltavész után, pásztorként ábrázolva a szentet. Szent Flórién a 15. századtól lett a tűz védőszentje. Először a szászok közt terjedt el a kultusza, s később a magyarok körében is megjelent. Már említettük a víz különleges szerepét a hiedelemvilágban, így talán nem meglepő, hogy a legnagyobb tisztelete az Ipolyságban Nepomoki Szent Jánosnak, a folyók, hidak, vízimolnárok és halászok védőszentjének alakult ki. Szobrát szinte minden Hont megyei faluban felleljük.

Könyvünk nem csak az ünnepi szokásokkal, hanem az ünneprontással is foglalkozik. Ha irodalmi tanulmányainkra gondolunk, eszünkbe juthat Arany János Ünneprontók c. balladája, melyben egy dáridózó csoport nem tartják tiszteletbe pünkösd ünnepét. S mi lett a sorsuk?

„Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,

Kénkő fojtó szaga terjedez el:

S mint szél ha forogva ragad port:

Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,

(Mondják, a pokol tüzes fenekére)

Az egész őrjöngő csoport.”

A katolikus egyház a középkortól szigorúan tiltotta az ünnepekhez, vasárnapokhoz nem illő cselekedeteket, elsősorban a mulatást, táncolást és hasonló szigorral lépett fel a munkát végzőkkel szemben is. A felsőszemerédi plébános 1889-ben megtudta, hogy az uraság cselédjei vasárnap vetettek. Erre beperelte őket a járásbíróságnál és meg is lettek büntetve.

Mindezt a plébánia historia domusából olvasta ki a szerző. Ez a dokumentum érdekes történeteket ír le a népi erkölcsről és viselkedésről. Csáky Károly megállapítja, hogy bizony régen sem volt makulátlan egy település élete, nem beszélve a kiegyezés utáni évekről. Akkor bizony megsokszorozódtak a lopások és egyéb bűncselekmények. Elindult a demoralizálódási folyamat. A lopás volt a leggyakoribb bűn, erre utal az, hogy az egyik pap mintegy harminc ilyen esetről tesz említést alig tíz év alatt. Tehát ezekről tudott, vagy ezeket tartotta fontosnak. Még olyan esetre is volt példa, mikor a harangozó lopta el a plébános búzáját. A vandalizmus sem volt ismeretlen. 1892-ben a farsangi tivornyázók feltörték egy grófi család sírboltját, még a koporsókat is felnyitották. Úgy látszik, a mestertanítók közt sem volt mindenki szent ember, mert az egyik 443 forintot sikkasztott. A plébános szerint „az ivás és kocsma vitte ennyire, különben ügyes tanító volt.” Felsőszemeréden annyira rossz lehetett a közbiztonság, hogy még a plébánosnak is volt fegyvere. Ezzel űzte el azokat a tolvajokat, akik be akartak törni a pincéjébe. Sokan az egyházi szent tárgyakat sem kímélték. De akkor már 1922-ben vagyunk, a vörös tobzódás és Trianon után. Ekkor nem csoda, hogy az elhülyített emberek feltörték és kirabolták az alsószemerédi templomot. 1932-ben Miletics Antal plébános szerint a helyiek iszákosok, egykéznek és álhatatlanok. Megrontották őket, no de nem a szellemek…De mit is tehetett egy pap még a 19. században, ha hívei bűnösök voltak? Megtagadta például a szentségek kiszolgáltatását, vagy bizonyos esetekben lecsukatta a vétkeseket.

De azért nem mindenki volt megátalkodott, hiszen Isten házának újjáépítéséről, felszereléseinek bővítéséről gyakran írnak a papok. Alsószemeréden nemcsak templom volt, hanem zárda is, mert gróf Stainlein Leontina elhatározta, hogy apácazárdát épít. A pap ezt kihirdette, és nem csak a helyiek, hanem a környékbeli települések lakói is szép számmal segítettek az építkezésnél. A buzgó családok Szűz Mária-szobrot állítattak az országút mellett, vagy a harangok öntésének költségét állták. A vallásos ember jó cselekedetei közé tartozott a szegények támogatása. Ebben főleg a zárdák és a főnemesi családok mutattak jó példát. De a kivándorolt szegények sem voltak mindig hálátlanok. A feljegyzések szerint 1909-ben az Amerikába kivándorolt szemerédiek még a templom részére is tudtak küldeni 120 koronát.

A historia domusban olyan eseményeket is megörökítettek, melyek túlnőttek a falun, sőt az ország határán. 1920-ban tartották a képviselőválasztást, amelyen a faluban a szociáldemokratákra szavaztak a legtöbben. A plébános nem érti, hogy miért. Holott, ő maga közli: „sajnos nagy a teher a közösségre, hogy folytonosan cseh katonaság van beszállásolva a községbe, mert vagy külön kellett nekik szobát fűteni a katonák számára, vagy velük közösen voltak egy szobában.” Az 1938-as esztendő sorsfordító volt a helyiek számára. „Nov.9-én reggel ünnepélyes szentmise, és hymnusz. A katonák még itt voltak a faluban, gépfegyverek voltak felállítva. Végre 10 órakor délelőtt, amikor az egész falu csoportokban állt már, hogy a tompai hídhoz menjenek a mieink első fogadtatására, megindultak a cseh katonák és fináncok is, hogy itt hagyják azt a földet, amely nekik paradicsom volt, s megszűnjön az az uralom, amely 20 éven át basáskodott árva magyar népünkön. Valami felejthetetlen volt és álomszerű volt a mieink bevonulása. Tompán több falu lakossága fogadta őket óriási lelkesedéssel. A faluba vitéz Török Zoltán alezredes vezetésével kb. d.u. 2-kor jöttek be a magyar csapatok. Nov. 11-én Felsőszemeréden országzászló megáldás volt, melyet a bevonuló csapatok hoztak magukkal. Valami csodálatos szép napok jöttek ezután, nem tudtunk betelni az örömmel s lelkesedéssel.” Csáky Károly könyve a nagyvilág és a Felvidék kicsi tájainak kapcsolatáról, emberekről, szokásokról, hagyományokról, szellemi értékekről szól. Ezért kulturális kincse mind a határon túli, mind a határon inneni magyaroknak.

*A latin kifejezés értelme: a ház története. Ebben az esetben, az egyházközség, a plébánia, egy kolostor életét, jelentős eseményeit, történetét írásban, (ma már képekben is ) bemutató, és nyomon követő munka.

(Csáky Károly: „Ó, szép piros hajnal”, Madách-Posonium, 2005.)

Medveczky Attila