vissza a főoldalra

 2011.08.26. 

Városi lázadások és tehetetlen rendőrségek

Augusztus 6. és 10. között zavargások voltak először Londonban, majd Anglia-szerte. A hír sokkolta az angol és a világ közvéleményét, pedig egyáltalán nem egyedi jelenségről van szó. A szakirodalom városi lázadásként emlegeti a jelenséget, mely tipikusan az urbanizálódott területeken üti fel a fejét.

Az elsők között említik az 1965-ös ún. Watts-lázadást. A Los Angeles-i elővárosban egy rendőrségi igazoltatást követően szabadultak el az indulatok. Az elsősorban négerek lakta városrész órák alatt lángokba borult, és a helyi bandák hathatós közreműködésével megindult a fosztogatás és több gyilkosságot is elkövettek.

Nagy-Britanniában 1980-ban következett be az első faji alapú városi lázadás, melyet jó néhány követett. Ezek a lázadások lényegében a meglévő faji és szociális konfliktusok eszkalálódásai, melyekbe a szegénység talaján kinőtt bűnbandák lelkesen kapcsolódnak be.

A tartós konfliktust sok körülmény egybeesése alapozza meg.

A legfőbb a civilizációs különbség. Az Afrikából behurcolt, vagy onnét bevándorolt fekete lakosság jelentős része szegény és iskolázatlan. Az afrikai társadalmi és kulturális fejlődés leginkább a törzsi társadalmak szintjén állt, amikor az európai civilizáció, ezen belül az angol és francia gyarmatosítás hirtelen egy több száz évvel fejlettebb civilizációs állapotba kényszerítette a feketéket. Elsősorban rabszolga-minőségben, ami lássuk be, nem lendített nagyot fejlődésükön.

Ugyan a feketék szabadságjogait nagyjából a 60-as évek végére kiteljesítették, de a társadalmi beilleszkedésük elmaradt, elsősorban a civilizációs különbségek, másodsorban az anyagi lehetőségek, harmadsorban a gettósodás miatt.

A nyitott, egyenlőségre épülő társadalmi modellt leginkább szajkózó Egyesült Államok- és Nagy-Britannia-szerte a faji csoportok földrajzilag jól elhatárolhatóan, szétválasztva rendezkedtek be. Pontosabban a közép- és felső rétegeknél még látható némi keveredés, de az alsóbb osztályok feketéi és latinjai egyértelműen gettósodtak. Nagy-Britanniában a gettósodást a tömbösített szociális lakások és ingatlanárak segítették elő.

A szociális ellátás a legegyszerűbb támogatástípusra korlátozódik. A rászorulóknak semmihez sem kötött segélyeket osztanak, melyekből meg lehet élni. Ugyanakkor a munka nélkül szédelgő, illetve az iskolában az elvárásoknak megfelelni képtelen, vagy azokat semmibe vevő tömegekkel érdemben nem akarnak foglalkozni. A modern iskolai modell lényegében egyfajta gyerekmegőrzőként funkcionál. Amíg az iskolában van a gyerek, addig sem okoz gondot a családnak, a szomszédoknak vagy a városnak. Ebben a sajátos gyerekmegőrzőben tulajdonképpen nem történik más, minthogy közlik a tanulókkal, hogy mit kéne tudniuk a továbbjutáshoz. Akinek nincs megfelelő háttere vagy saját akarata és lelkesedése, az természetesen elbukik. Márpedig a feketék túlnyomó többségének nincs.

Ehhez hozzáadódik a fogyasztói társadalom hamis értékrendje, a luxusnak kikiáltott bóvli imádata, melyet a tömegtájékoztatás szigorúan üzleti alapon ver a társadalom fejébe. A gyakran írni, olvasni alig tudó fekete tömegeknek a plazmatévé, a mobiltelefon vagy a Hugo Boss melegítő a vágyak netovábbját testesíti meg. Ők ezekben a mulandó értékű kacatokban a jólét szimbólumait, sőt magát a jólétet látják, melyre természetesen alanyi jogon tartanak igényt. Az jár nekik, mint a negyvenéves rendőrnek a nyugdíj.

A mostani londoni zavargás alatt szinte kizárólag luxuscikkeket forgalmazó üzleteket fosztottak ki. Elektronikai boltokat, mobiltelefon-szaküzleteket és luxusruházati boltokat. Véletlenül se loptak élelmiszert vagy mosóport.

Ebből az következik, hogy a randalírozás lényegében a mélyre szorult fekete lakosság igénybejelentése a modern nyugati társadalom javaira. Szűklátókörű, elbutult, de egyértelmű bejelentés. Hasonló bejelentésekre az angolszász világban, de Párizsban is évente sor kerül. Néha több alkalommal is. A mostani sajátosságát és hírértékét az adta, hogy Londonban speciel több mint húsz éve nem fordult elő hasonló, illetve, hogy ez a mostani nem korlátozódott egy városrészre vagy városra.

Ezt a mostanit a közösségi oldalakon és okostelefonokon szervezték. Egy-egy fosztogatócsoport az így megszervezett helyszínen találkozott, fosztogatott, verekedett, néha ölt is egy ideig, aztán, mire a nagyobb rendőri erők megérkeztek, köddé vált.

A rendőrség pedig képtelen volt idejében a megfelelő válaszlépéseket megtenni. A nyugati társadalmaknak sorra kell szembesülniük a ténnyel, hogy rendfenntartó szerveik gittegyletek, melyek leginkább a gyorshajtókkal és a tilosban parkolókkal, esetleg egy-egy zsebtolvajjal képesek hathatósan felvenni a küzdelmet. A komolyabb fenyegetésektől képtelenek megvédeni a polgárokat.

A norvég ámokfutó esete és a mostani angol zavargások jól példázzák a rendfenntartók impotenciáját. És ne legyenek kétségeink, nincs ez másképpen Amerikában, Franciaországban, Lengyelországban  vagy Magyarországon sem. A rendőrségek saját belső, elsősorban adminisztrációs problémáikkal vannak elfoglalva. A rendőröket képző intézményekben jórészt alkalmazhatatlan tudásanyaggal vértezik fel a tanulókat, mely elsősorban a szervezeti bürokrácia duzzasztására alkalmas. A kiképzések anyagai jórészt alkalmazhatatlan agyszülemények, melyeket olyan emberek állítanak össze, akik el sem tudják képzelni, hogy létezhet hatékony, önállóan dönteni, gondolkodni képes rendőr. Van egy külön világ, amit rendőrségnek neveznek. Ez a világ csak nagyon keskeny felületen érintkezik a valóssal. (Ugyanez elmondható a pénzügyi, a közgazdaság-tudományi és sok egyéb szakterület alkotta világról.)

Norvégiában másfél órán keresztül lövöldözhetett egy idióta, Angliában pedig komplett városrészeket dúlt fel néhány száz, botokkal felfegyverzett tinédzser. Az ilyen képtelenségek kapcsán óhatatlanul felvetődik, hogy esetleg ez az impotencia megjátszott. Hogy esetleg valamely titkosszolgálat közrejátszik, mondhatnók szponzorálja az ámokfutót, vagy a randalírozókat. Ez természetesen nem zárható ki, sőt.

Azonban tisztában kell lennünk a valósággal, hogy a rendvédelmi szervek titkosszolgálati háttér nélkül sem képesek megállítani egy közepes értelmi képességű ember szervezte eseménysort. Illetve, csak akkor, amikor már több áldozat van. És ez baj.

Nem csak azért, mert a rendőrség rengeteg pénzt emészt fel. Nem csak azért, mert előbb-utóbb megjelenik az igény az önbíráskodásra, hanem azért is, mert ez nincs szükségszerűen így. Ezen lehet változtatni és nemcsak a diktatúra vagy a rendőrállam bevezetésével. Magyarországon most minden lehetőség adott egy új, működőképes modell létrehozásához.

Csorja Gergely