vissza a főoldalra

 2011.12.02. 

Tarkabarka színtelenség

(Puccini: Bohémélet – Miskolci Nemzeti Színház)

Bizony nehéz fába vágja fejszéjét, aki Puccini- operát akar színre vinni. Így korántsem volt egyszerű a dolga a Miskolci Nemzeti Színház társulatának, amikor november 25- én bemutatták a Bohéméletet. De miért is nehéz egy Puccini-művet megrendezni? Mert az olasz komponista a partitúrában elég sok rendezői utasítást ír le. Ezzel megköti a rendező, esetünkben Halasi Imre kezét, és „leszögezi” fantáziáját. Ugyanakkor bizonyos keretek között olyan nagy lehetőséget biztosít a rendezőnek, ami garanciája lehet a sikernek. A fülbemászó dallamok és az opera humorral fűszerezett édesbús története is garantálhatják a sikert. Csak éppen élni kell a lehetőséggel. Sajnos ez most nem történt meg Miskolcon, mert a jelmezek kaotikussága, csicsás tarkasága egy rossz vásári bábjátékra emlékeztethették a nézőt. Ugyanakkor ezen csicsás tarkabarkaság mögül hiányoztak az élet, mégpedig a verizmus által sugárzott és megkövetelt élet színei. Esetünkben a párizsi bohémvilág színei. A figurák pedig eléggé karikírozottak voltak. Rodolfo, a költő egy verseskötetet szorongat, a festő inge túlzottan festékes, a zenészt papagájtarka öltözéke pedig teljesen zenebohóccá alacsonyítja le, Mimi túlzottan sápadt, beteges, Musetta túlságosan is örömlány. Ezek a karikírozott alakok is inkább egy vásári bábjátékra emlékeztetnek, de ha eleve ez volt a cél, akkor bejött. Mondják, hogy a színház pénztelensége miatt voltak egyszerűek a jelmezek, díszletek. Az utóbbiakkal még nincs is nagy gond. Egy érthető hasonlattal élve: ha nincs pénzem bélszínre, még nem eszem lekváros zsíroskenyeret, mert gyomorrontást kapok. Az is zavaró, hogy a jelmezek összevisszasága miatt nem tudhatjuk, melyik korban játszódik a darab. Ha a mában, akkor miért gyertya mellett ír a költő? Nem beszélve arról, hogy két baromi nagy lámpa lóg le a padlástérről. Mára felfedezték a penicillint, így a tüdővészben való elhalálozás sem mindennapos. Már szóltam Puccini rendezői utasításairól. Vannak olyan akkordok, amelyek szinte magukat kínálják föl a rendezőnek, hogy igen, akkor valamit tenni kell a szereplőknek. Így a negyedik felvonásban, mikor a tragikus sorsú szerelmeseket magukra hagyják a barátok, most Miskolcon még véletlenül sem a „magát adó” fortéra történt az összeölelkezés. Nádasdy Kálmán, aki személyesen is ismerte a szerzőt, azt mondta egyszer: ha az az ölelés nem pont akkor történik, a kutyát sem érdekli. Sajnálom, hogy ez így sikerült, mert a tavalyi évad Halasi Imre által rendezett Parasztbecsület-Bajazzókja szép és érdekes volt. Halasinak egyébként – harag és részrehajlás nélkül mondva – jó rendezői tulajdonsága, hogy nem erőszakolja meg a műveket. Ez a darab sem egy toronyház tetején vagy mondjuk egy pályaudvaron játszódik, hanem Párizsban, és Karácsonykor. Szerencsére a rendezői önmegvalósítás ragályos betegsége eddig elkerülte a miskolci operajátszást, és csak reménykedhetünk benne, hogy a jövőben is így lesz.

És most a zenéről és az énekesi alakításokról. Rosszmájú leszek: ha időnként nem néztem a színpadra, jobban élveztem az előadást a már említett jelmezek miatt. A Váradi Katalin által irányított ének- és zenekart dicséret illeti, mert nemcsak hogy tiszta és biztonságos hangzással szólalt meg, hanem az alakítás sokszínűségével is hozzájárult Puccini operájának népszerűsítéséhez, könnyebb befogadásához. Azért az enyhe túlzás, amit az ismertetőre írtak, hogy egy operett könnyűségű műről lenne szó. Ha így lenne, akkor a karmesterek többsége nem arra keresné a receptet, hogy a második felvonás végén „egyben maradjon a zenekar és a színpad”. Aki Puccinit akar megszólaltatni, tudnia kell, hogy a zeneszerzőre elődjének, Verdinek munkásságából a Traviata modern légköre hatott a legjobban. A Manon Lescaut, a rokokó stílusvirágaitól eltekintve, ebből a hangulati szférából fakadt. A humorosan érzelmes városi idillt kereste Puccini a Bohéméletben, ami a fiatalság mítosza is egyben. Hiszen a darab végén nem csupán a szeretett leány, hanem a bohémek ifjúsága is meghal. Nincs mese, ezután a többieknek át kell értékelniük eddigi életüket.

A magánénekesi gárda díszei – és ezt nem udvariasságból írom – a Mimit és Musettát alakító énekesnők voltak. Sáfár Orsolya mind hangilag, mind alkatilag megfelel Puccini hősnőjének. Jól éreztette velünk, hogy Mimi egy beteg kismadár, aki a vég előtt még egyszer vidáman repülni szeretne a Nap melege felé. Sáfár Orsolyát láthattuk már Pesten az Álarcosbál Oscarjaként, a Don Giovanni Zelinájaként, vagy Gödöllőn A csengő Serafinájaként. Számos alkalommal lépett fel a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon: a Tell Vilmosban, a Fedorában, a Pelléas és Mélisande- ban és a Mózes és Áronban. S még ebben az évadban a győri Carmen Micaéláját énekli. El lehet mondani, hogy eddigi szerepei közül Mimi fekszik neki a legjobban hangilag. Ha alakításaiba még több egyéni színt visz, akkor néhány év, és Sáfár Orsolya vezető lírai szoprán lehet.

Eperjesi Erika életteli és izgalmas Musetta. Keringője szikrázó fényével, hangulatával díszévé vált a bohémek karácsonyi mulatozásának. A művésznő lubickolt a szerepben – ahogy belépett, ő uralta a színpadot, Musettája csupa ragyogás, csupa élet, néha frivol, ugyanakkor érző lény. Egy a XIX. század második felének párizsi nagyasszonyai közül. A nő, akiért rajongani nemhogy lehet, hanem mármár kötelező. A karácsonyi forgatagot az ő megjelenése tette igazán vidámmá. Musettát a rendezés itt valamilyen ostoba ok miatt prostivá teszi meg, holott egy érző, jó lányról beszélhetünk. „Musetta, milyen jó vagy!” – hallhatjuk a negyedik felvonásban, mikor kiderül, mily sokat áldoz ez a nő Mimi megmentése érdekében. Tehát alakításilag és hangilag is nehéz ez a karakter. A követelményeknek Eperjesi Erika annyira megfelelt, hogy a legjobb Musetták közé emelkedett.

A Rodolfót alakító Horváth Istvánnak viszont csak hangilag való a szerep. Gyönyörű és a magas fekvésben is szárnyaló lírai tenor hangját öröm hallgatni. Bizonyára van, aki a sötétebb tónust szereti ennél a szerepnél, de itt egy jó lírai hang is megfelel. Horváth István hangilag érzelemmel dúsította szerepét, azonban játéka, finoman szólva, kívánnivalót hagy maga után. Sokszor egy durcás kisfiúra emlékeztetett és fura arcjátéka sem illik ehhez a szerephez. Őt Donizetti-és Rossini-vígoperában tudnám elképzelni, de Ottónak és V. Lászlónak is remek lenne. Geiger Lajos az előző évadban Toniót énekelte a Bajazzókban, most pedig Marcellót, a festőt alakítja. Énekben sokkal jobb, mint a tavalyi szerepében, viszont a töprengés, a rezignáltság nem illik Marcellóhoz. Fura módon Colline-t, a filozófust játszó és remekül éneklő Gábor Géza sokkal vidámabbra vette a figurát. Kabátáriája remekbe szabottan szólt. A negyedik bohém, Schaunard alakítója a fiatal Gradsach Zoltán. Alakítása tökéletes, hangja viszont inkább magasság nélküli tenor, mint bariton. Végezetül szólni kell a két buffó-szerep alakítójáról, Kincses Károlyról és Molnár Erikről. Kincses Károly Musetta öreg és átejtett gavallérját hangilag tökéletesen és kellő humorral fűszerezve alakította. Nagy hibának tartom, hogy a sokkal jobb és nagyobb szerepekre is alkalmas baritonistát ennyire degradálják. Nem tudom, mennyire vigasztaló az a tény, hogy a helyi zenei vezetés elérte: Magyarországon a legjobb Alcindoro Miskolcon hallható. A házbért követelő Beonit-ot Molnár Erik színművész énekelte, igazi komikus, aki remek kabinetalakítást hozott. Kár, hogy ez a miskolci Bohémélet ennyire felemásra sikeredett. Kár, mert a Rodolfo által is megénekelt „vidám nyomort” jobban is meg lehetett volna jeleníteni.

 Medveczky Attila

(Magyar Fórum)