vissza a főoldalra

 2011.12.02. 

Le kell dönteni az előítéletek falát

A mai rendezői gárda egy része nem olvasta el a magyar drámairodalom jelentős darabjait

A kassai Thália Színház Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek c. regényének színpadi változatát adták elő Beke Sándor rendezésében november 18-án a József Attila Színházban. A felvidéki társulat vendégjátéka iránt olyan nagy volt az érdeklődés, hogy az eredeti tervekkel ellentétben nem a stúdiószínpadon, hanem a nagyszínpadon, zsúfolt ház előtt és nagy sikerrel adták elő. Az előadás után Beke Sándor rendezővel, a kassai Thália Színház alapítójával beszélgettünk a darabról és a magyar színházi kultúráról.

 Ennek az előadásnak tavaly májusban Kassán volt  a bemutatója. Mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy Márai-darabot mutassanak be Márai városában?

 – Most nem a bátorság, hanem a szükségszerűség dominált. Bátorságra 1991-ben volt szükség, amikor a komáromi szabadtéri játékokon megrendeztem a Kassai polgárokat. Abban az időben ez azért váltott ki hosszas vitát, mert Márait ugyanúgy támadta a sajtó, mint Esterházy Jánost. Mindkettőt fasisztának mondták. Nem akarták elismerni azt, hogy Márai Sándor otthon van a Felvidéken, Kassán.

 Valóban egyenlőségjelet tettek Márai és Esterházy közé?

 – Azért ez nem történt meg. Nem akarok szerénytelennek tűnni, de 1991-ben egy pályázatot írattam ki Esterházy János-témában. A komáromi Jókai Színházban – amelynek négy évig igazgató-főrendezője voltam – be is mutattuk Ébert Tibor díjnyertes darabját. Nem szeretek dicsekedni, de én kaptam meg az első Esterházy-díjat. A sajtóból értesülhetnek az olvasók arról, kik és milyen rágalmakat szórnak még mindig Esterházyra; elképzelhetik, hogy 20 évvel ezelőtt sokkal nagyobb támadásnak voltunk kitéve.

 A városvezetés is elfogadta azt, hogy Kassán Márait játsszanak?

 – A volt főpolgármester, Frantisek Knapík és helyettese megkért, hogy vegyek részt Kassa Európa Kulturális Fővárosa programjának kidolgozásában. Elnézést az erős kifejezésért, de én akkor szinte rájuk kényszerítettem, hogy Márai ebben a programban szerepeljen és ez sikerült. Ezzel a darabbal az volt a célom, hogy Márai „hazataláljon” Kassára. Szerencsémre a kereszténydemokrata Knapík, aki sajnos már nem vezetheti a várost, támogatta az ötletet.

 Ebben a drámában Henrik megemlíti, hogy hazát nem lehet cserélni, csak okmányokat. Hogyan fogadta ezt a mondatot a kassai közönség?

 – Erre konkrétan nem tudok válaszolni, de azt tudni kell, hogy Kassa egy különleges város. Amikor a ’70-es években népszámlálást tartottak, a város lakóinak majd’ 70%-a azt írta be a nemzetiséghez: kassai. Ez mutatja, hogy Kassa szinte egy külön köztársaság, ahol erős a lokálpatriotizmus. Az is bizonyos, hogy Márai Sándor sosem tudott hazát cserélni, mindig hűséges volt a magyarsághoz.

 A Henriket játszó Pólos Árpád azt nyilatkozta: nagyon különleges Márainak a nyelvezete, de ettől szép. Elszoktunk tőle mi színészek is. Ma viszont a hazai színházakban veretes magyar műveket átdolgozva adnak elő, mert ha nem így tennének, a színházcsinálók szerint elveszítenék a közönséget.

 – Éppen ez az este, a zsúfolt ház bizonyítja azt, hogy igenis van igény Máraira, és nem kell átdolgozni a szöveget, hiszen az sokkal jobban eljut a nézőkhöz, mint ahogyan azt több hitetlenkedő elképzeli. Le kell dönteni az előítéletek falát, és bizonyítsuk be, hogy magyar műveket lehet és kell is játszani.

 Kell játszani, de hol? A legtöbb színház a kis színpadon, stúdióban játszik magyar műveket. A Bánk bánt és a Tragédiát is átdolgozzák kis színpadra. Azt gondolják, akkor nem kockáztatnak nagyot.

 – Botorság! A Tragédiát kétszer rendeztem meg, Komáromban és Egerben. A Bánk bánt is a hevesi megyeszékhelyen mutattam be. Ezeknek az előadásoknak akkora sikerük volt, mint egy közismert operettnek. A rendező bátortalansága, tehetetlensége, vagy tehetségtelensége szorítja le ezeket a műveket kisebb színpadra. A mostani pesti vendégjátékunkat követő szűnni nem akaró taps is azt bizonyította, hogy a néző agyához, szívéhez minden gondolat eljutott.

 Milyen koncepció mentén rendezte meg a darabot?

 – Weöres Sándor nyilatkozta egyszer: nem én olvasom a verset, hanem a vers olvas engem. Én most nagyon megköszönöm Máriainak azt: úgy olvasott el engem, hogy a nézőhöz el tudtam juttatni gondolatait, és a tapsot kiváltottam.

 Nem az önmegvalósító rendezők táborába tartozik?

 – Olyan önmegvalósító rendező vagyok, aki nagyon tiszteli és szereti a szerzőt. Az, hogy mennyit adok hozzá magamból, azt pontosan nem tudom megmondani. Most úgy látszik, találkoztam Máraival…

 Meg lehet-e tölteni magyar darabok játszásával egy színházat? – ezt a kérdést járják körbe sokan, amióta kiderült, hogy a főpolgármester úr Dörner Györgyöt nevezte ki az Új Színház élére és a teátrum intendánsa Csurka István, főrendezője pedig Pozsgai Zsolt lesz. Beke Sándor neve Magyarországon is ismert a színházszeretők körében, hiszen Kecskeméten főrendező volt, és öt éven át igazgatta az egri színházat, emellett rendezett pl. a Nemzeti Színházban, a Népszínházban és Miskolci Nemzetiben is. Nagyon sok magyar és klasszikus darabot mutatott be, éppen ezért önnek is felteszem a fenti kérdést.

 – Meg lehet tölteni a színházat magyar darabokkal, s mindez a jó szervezés kérdése. A rendszerváltás után, amikor a komáromi Jókai Színház igazgató-főrendezője voltam, négy éven át csak magyar szerzőket mutattunk be a nagyszínpadon és a nézőtér mindig zsúfolásig megtelt. Amikor 2001-ben felújítottam az egri Gárdonyi Géza Színházat, elhatároztam, hogy az első magyar drámával, Bornemisza Péter Magyar Elektrájával avatjuk fel az új épületet. Nem kevesen tartottak őrültnek, hogy ezt a drámát a nagyszínpadra tervezem. Mégis csak igazam lett: bérletben szűnni nem akaró tapsok közepette játszottuk el. A stúdiószínházunkat pedig Németh László Görgey c. darabjával avattuk föl, s akkora sikere lett ennek, hogy nem tudtuk levenni a másorról. Mindez azt bizonyítja, hogy a magyar íróknak teret kell adni. Irodalom-és színháztörténetünk tanúsága szerint a magyar drámaírók akkor képesek kibontakozni, ha teret kapnak. A Vígszínház akkor volt nívós és jó, mikor ott Csurkát, Gyurkovicsot, Szakonyit és Örkényt játszottak. Várkonyinak akkor nem is jutott eszébe azon morfondírozni, hogy játszhat-e egyszerre Csurkát és Örkényt ? Ez csak a ma esztétáinak, kritikusainak jut eszébe. Várkonyi zseni volt, és nem osztotta pólusokra az ízlést. Az Új Színház-vitába nem akarok teljes mélységében belemenni, de azt tudom mondani: hogy igazából Csurka István és Pozsgai Zsolt, a két író kapott színházat. Hiszen mindig az írók és a rendezők szellemisége a meghatározó, és ezen remélem Dörner úr nem sértődik meg, de egy igazgatónak főleg a színház működtetésével kell foglalkoznia.

 Említettem már a magyar darabok nyelvezetét. Egy, sajnos már elcsépelt mondás szerint: nyelvében él a nemzet. Elképzelhető, hogy azért támadják az új vezetést, mert tiszta magyar nyelvezetet akarnak közvetíteni?

 – Én a tiszta magyar nyelv híve vagyok, nem pedig a nyelvi szemétkosáré. A nyelv fejlődésének nem szabad megállnia! Ha nem hallok igazi irodalmat a színpadról, borzong a hátam. Egy kissé önző leszek, de a pesti színházak abban az időben voltak jók, mikor nekem Mrozek külön engedélyt adott a Mészárszék megrendezésére, vagy mikor Feldeknek megrendeztem Az ennivaló nagynénijét. Topolnak, a cseh avantgarde nagyszerű képviselőjének, Macska a síneken c. drámáját is megrendeztem. Egy a lényeg: át kell törni a tilalom falát. Tolnai Ottónak a legjobb délvidéki szerzőnek a Végeladás, Csiki László erdélyi írónak a Nagypapa látni akar benneteket c. darabját mutattuk be Kecskeméten, s az utóbbit senki nem játszotta utánunk Magyarországon. Sajnos színházi rendező kollegáim többsége adós a magyar színház iránti elkötelezettségével. Ezt az adósságot illő lenne végre törleszteni.

 Önt miért támadták? Irigységből?

 – Ha támadtak, mosolyogva továbbmentem. Nem irigységből támadtak, hanem kishitűségből. Velünk a magyar drámairodalmat még Hegedűs Géza tanár úr szeretette meg, és kötelezően olvasni kellett a drámákat. Úgy érzem, hogy a mai rendezői gárda egy része nem olvasta el a magyar drámairodalom jelentős darabjait. Nem olvassák el a művet, mert eleve nem szeretik. Ez minősíthetetlen magatartás. Vajon tudják-e ők, vagy a tisztelt kritikus urak, hogy Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője c. művét több nyelvre is lefordították? És, hogy a maga idejében a legolvasottabb regény volt a német nyelvterületen. Toplistán volt. Ezt a művet kétszer is megrendeztem. Először a régi Nemzetiben, később Egerben. Ma a rendezők arra törekednek, hogy meghívják őket Párizsba, Londonba vagy Berlinbe. Holott, Párizsban főleg francia, Londonban angol, míg Berlinben német darabokat játszanak. De menjünk keletebbre! 2007-ben,Stanislaw Wyspianski lengyel drámaíró halálának 100. évfordulóján 19 lengyel színház tűzte műsorára a Mennyegzőt. Magyarországon elképzelhetetlen, hogy pl. Katona József-évfordulón 19 színház a Bánk bánt rendezi meg. Sajnálatos, hogy nemzeti öntudatunk ennyire leapadt.

 Azt mondják nem éri meg magyar műveket játszani.

 – Igen? Akkor közelítsük meg ezt a kérdés gazdasági oldalról. Az egri színház csak a jogdíjakra kifizetett évadonként 10 millió forintot. Feltételezem, hogy a Madách Színház ennek tízszeresét, és még mondhatnám a többit. Milliárdok mennek ki Londonba, New Yorkba, mert csak angolszász szerzőket játszanak. Kérdezze meg a kulturális kormányzat képviselőit, és biztos vagyok benne, nem tudnák megfelelni azt, mekkora összeg megy ki tőlünk jogdíjak kifizetésére. Ha ez a pénz itthon maradna, az összes magyar drámaírónak villája lenne Budán, és színháznál lennének alkalmazva. A baj az, hogy az állam a támogatás fejében nem szab semmilyen feltételt, így pl. nem határozza meg a hazai és külföldi szerzők arányát. Ekkora szabadságot én magamnak nem kérek!

 A ’90-es években az a kör, ami most támadja Csurka Istvánt azt mondta: miért politizál, inkább menjen vissza a színházhoz. Most, amikor intendáns lesz, mégsem tapsolnak. Mitől félhetnek?

 – Erre nem tudok válaszolni, mert pszichológiai kérdésről van szó. Egy biztos, én Csurka István helyében már régen egy színházat kértem volna magamnak. Ha beleszólhatnék a kulturális vezetésbe, akkor kikötném azt: minden színháznál státuszban dolgozzon legalább egy drámaíró. Tudni kell, hogy jó dráma csak színház közelében születhet és nem az íróasztalon. Ezért kellene az írókat befogadni a színházakba. Amikor Csurka megírta a Házmestersiratót és azt bemutatták a Vígszínházban, s amikor megírta a Döglött aknákat, és bemutatták a Katona József Színházban; a szerző ezzel a két darabbal sokkal jobban elrágta a Kádár-korszak gyökereit, mint az összes szamizdatos együttvéve.